Kékvér konyhafilozófia

Királynak lenni egyáltalán nem könnyű dolog. Minden idők legveszélyesebb foglalkozásának minősül, tudniillik a hosszú boldogsággal kecsegtető és pompás esküvők dacára folyton ronda összeesküvésekkel kurtítanák az ember életét. És bőven elég, ha egyszer sikerül, ugye. Olvasom, hogy az uralkodó veszélyesebb életet él, mint a kötéltáncos, vagy a gyémántbányák mélyén görnyedő vájár, vagy a vadászpilóta. Nyugtalanító lehet, hogy az „akasszátok fel a királyokat!” típusú szlogenekben az ember a jóindulatú tréfának még a fikarcnyi nyomát sem találja. Érdemes így aranytálból élni?
Persze, én ezért nem sajnálom a királyokat, sőt, úgy gondolom, hogy a világ nagyon rendben van, ha a tömegek hosszúra nyúlt nyomorával szemben a Sors csak a disznó „kicsit és jól” filozófiája mentén kínál fel keveseknek pazar életet.
Veszély ide vagy oda, az ember azért elmélázik azon, hogy mi lenne, ha hirtelen királlyá koronáznák. Olyan ez a kultúránk, hogy szerencsés királyfiakkal illik identifikálódni még a meséinkben is, és deviánsnak minősül az a gyermek, akinek megesik a szíve egy szerelmes sárkányon, aki génhibáknak köszönhetően tizenkét fejjel és egy farokkal halványbőrű királylányokat szeretne örökre magához láncolni. Szegény sárkány. Pedig ő az egyetlen hiteles szereplő, aki ronda és előnytelen külseje dacára igazán nagyot akar, és az is teljesen rendjén van, hogy kitakaríttatja a palotáját az elpuhult arával, amíg ő távol van. Egy sárkány mellett a feleség még így is királyibb, mint egy igazi király mellett. Tökéletes a kontraszthatás. Mert ez utóbbi esetben a nő csak a király felesége.
Régóta tartogatok a tarsolyomban egy valós történetet, amivel most megtámasztom az előbbi gondolatom. Egy középafrikai országból egy tanulni vágyó színes bőrű diák érkezett Kolozsvárra. Be szeretett volna iratkozni az egyetemre, és ezt természetesen nem vették rossz néven, hiszen sok pénzt hozott magával, és szándékában is állt azt elkölteni. Az adminisztrációs hercehurcát viszont neki is abszolválnia kellett, ez volt a bemelegítő a majdani vizsgákra. Ott állt a fekete fiú a kedvetlen és túlsúlyos titkárnő kopott asztala előtt, aki kérdezgette, és közben nyilvántartásba vette az adatokat.
– Az apja foglalkozása?
– Király…az én apám király – hebegte a fiú. A titkárnő erre hüledezni kezdett, és
kissé hitetlenkedve újra kérdezett:
– Tényleg király? De olyan igazi?
– Persze-persze. Igazi király – hajtogatta tovább a leleplezett királyfi.
– És az anyja foglalkozása? Ő akkor királynő? – érdeklődött most már
tiszteletteljesen a hölgy.
– Jaj, dehogy, nem-nem…– tiltakozott a fiú – Ő csak ott a kunyhó körül…tesz-vesz. Olyan…hogy is mondják né…háziasszony. Ez az: háziasszony.
A nagytestű titkárnő egy darabig ráncolta a homlokát, talán morgott is maga elé, és aztán lassan beírta románul, hogy tata: rege; mama: casnică.

Csak pozitívan

Hiszed vagy nem, a jelen állapotod őszinte megélését sem a kétséges múlt, sem a kecsegtető jövő nem írhatják felül. Légy pozitív, ember! A pozitív gondolkodás igazi fokmérője az, hogy mennyire vagy tudatában annak, hogy minden úgy jó, ahogy MOST van. Ne csüggedj! A mókuskerékben igazán nem nehéz előre látni a következő lépést, és legjobb esetben is csak pont oda jutsz, ahol most pihegve állsz.  A légvárad hiányos falait túlórával betapaszthatod, az esélyt hogy beleköltözz úgyis elveszítetted azzal, hogy a szülészetté átrendezett pincéjében láttad meg a világot. Nyugalmadra felesküsznek a képlékeny határidők, és bebetonozzák a vérnyomás-szabályozók. Lazaságod a lábad között a textilen át is kitapintható. Nyúlj bátran magadhoz, a boldogságod oda-vissza lesz érted! Sose hidd el, hogy szerencsétlen vagy, csak annyi történik, hogy más szerencséjét varrták a nyakadba. Óvakodj a jóakaróktól, idegesíteni fog az igyekezetük, hogy a precízen tervezett védővonalaidat a nyálazott ujjukkal elmaszatolják.

A pozitív gondolkodás nem azt jelenti, hogy a csók és pofon közül mindig a csókot választod, mert ha például valakinek az ülepére ragad a szád, akkor éppen egy marha nagy tasli tehet helyre. Tudod, pozitívnak lenni azt jelenti, hogy megpróbálsz irracionális maradni akkor is, ha könyörtelen logikád már régen vészharangokat kongat. Vegyük például azt a helyzetet, amikor két ember válságos kapcsolatára gyógyírként jön egyikük váratlan lerobbanása. Egy „véletlen” baleset, vagy egy huzamosabb ideig tartó betegség kiszolgáltatottá teszi a szenvedő felet, amire a másik rögtön, felelősségnek álcázott kaján dominanciával, gondozóvá nevezi ki magát, és az addigi hibás kommunikációs sémát az előállt helyzetnek megfelelően új alapokra helyezve, kijavít egy rossz, kétszereplős melodrámát. Újra mindennapos lesz az egymásra figyelés, türelmesebb lesz a meghallgatás, és szorgalmasan csomózzák a korábban dühből elkaszabolt érzelmi szálakat. Bolond az, aki nem veszi észre a leépülés előnyeit. Naná, hogy minden rosszban van valami elkerülhetetlen jó is, de gondolom, sokan seggre ülnének, ha a gépies logika fonalán olyan baráti tanácsokat kapnának, hogy „törd el a lábad, s akkor sínen lesz az életed”, vagy „neked most egy krónikus veseelégtelenség rendbe tenné a folyó dolgaid”. Milyen hátborzongatóan szép ez az abszurd ésszerűség. Miért is ne vigyorognánk mindenen?

Azt hiszem, hogy a pozitív gondolkodás az abszurd iránti titkos vonzalom finom kifejeződése. Hogy az állításom igazoljam, elmesélek egy színigaz történetet, ami arról szól, hogy a korrekt jóindulat miként lehetetleníti el a pozitív életérzést, és okoz kisebbfajta tragédiát. Egy fiatal falusi tanítónő a tanév befejezése előtt szülési szabadságra ment, és a vakációig lévő néhány hétre édesanyámat, mint nyugdíjas tanítónőt kérte fel az iskolaigazgató, hogy igazgassa a negyedikes nebulókat.  Volt az osztályban egy cigányfiú, aki legalább harmadszorra ismételte a negyedik osztályt. Jámbor és jóindulatú gyerek volt, írni, olvasni megtanult, a számolással is elboldogult, így szegény anyám nem is értette, hogy majdnem tizennégy évesen miért a tízévesekkel koptatja a padot. Mivel az év végi számonkéréseken sem botladozott, minden további nélkül átmenő jegyekkel lezárta, hogy továbblépjen az ötödik osztályba. Az ellenőrző könyvecskét az utolsó iskolai napon a fiú kezébe nyomta, aki különösebb megrendülés nélkül vette tudomásul, hogy valami olyasmi történt vele, amire évek óta nem emlékszik: átmenőt kapott, nem bukó tanuló. Más gyermek valószínűleg büszkén feszített volna az új státusával, vagy legalább megkönnyebbülten fellélegez. Hát nem ez történt. A gyermek ugyan nem szólt semmit, de másnap reggel megjelent az iskolában egy ijedtképű, rokolyás cigányasszony:

 – Jaj, tanítóné, mit csinált a gyermekemmel?

A tanító néni nyilván azt gondolta, hogy itt csak valami félreértés lehet, ezért nyugtatgatni kezdte a zaklatott anyát:

– Semmi rossz nem történt jóasszony, a gyermeke ügyes volt, továbbtanulhat az ötödik osztályban.

– Há’ éppen ez a nagy baj, tanítóné. Jön haza az apja Spanyolból a héten, s agyonüt minket. Megmondta szépen az uram, hogy negyedikbe járhat a gyermek, amíg megnősül, de innen a faluból el nem megy sehová ötödik osztályba. Most mit mondunk neki? Agyonüt, ha nem buktatja meg, tanítóné!

Szóval a gyermeknek, mivel a falujában csak elemi iskola volt, ötödik osztálytól a szomszéd faluba kellett volna járnia iskolába, az pedig nem volt a karrierterv része. A gyermeket megbuktatni már nem lehetett, így, hogy fejlődést mutatott, örökre bezárt neki az iskola. És ezzel azt hiszem, hogy ki is tapintottuk a pozitív pszichológia gyenge pontját. Nem tud vigasztalni, ha az ember balesetből kifolyólag sikeres.