fejbekása

psziluett-illúziók

Időkarambol

Kép

Én unaloműzőként próbáltam ki, csak EL AKARTAM valamivel ÜTNI AZ IDŐT. Hihetetlennek tűnt, hogy ha elég sebes vagy, akkor sikerülhet. Kocogással kezdtem, hogy elég edzett legyek, tudniillik úgy gondoltam, csupán az út a fontos. Ha két tetszőleges pont között eléggé röviddé teszed az utat, akkor van már esélyed arra, hogy szembejöjjön veled az Idő. Amikor viszont a a jobb bokaszalagom csikorgó hangokkal és éles fájdalommal tiltakozott agyam szándékai ellen, rájöttem, hogy test teljesen alkalmatlan a becsapódásra. A fájdalmas nyilalás, mint egyébként bármilyen kellemetlen testi tünet, csak nyújtja a nyálas időt, hiába gyorsaság, a test tökéletlenségei a fékező súrlódásnak kedveznek.
Szóval, el akartam valahogy ütni az időt, és sikerült. Az elmében úgy is utazhatsz, hogy nincs út, sem rövid, sem hosszú, nincs súrlódás, sem hasznos, sem káros. Cikáztak a gondolataim, mint a virágporszemcsék a vízes felületen, ahogy Robert Brown csodálkozó szeme láthatta a mikroszkóp alatt. A káosz kiteljesédésével az idő megadta magát. Amint végtelenül kinyúlva feküdt, kereke az égnek fordulva pörgött még egy picit, véres másodpercek csöpögtek a foghíjjas küllőiről, majd hirtelen megszűnt létezni. Nem tudom, hogy érte vagy miatta vérzett a szívem, tudniillik a zsebórám nagy mutatója, mint egy piros tűpárnába felszúrt varrótű, úgy ágaskodott ki a szívemből. Persze, ennek már semmi jelentősége nem volt, mert nem volt fájdalom, nem volt szánalom. Miért is lett volna? Megnyugvással töltött el viszont, hogy mindezt már előre leírtam.

2014/06/30 Posted by | fejbekása tálalva | | 2 hozzászólás

Miért lettünk mindenevők?

Kép

Ha alaposan megnézzük, hogy hosszú története során mivé ette magát az emberiség, akkor igazán nincs miért csodálkoznunk, hogy ilyen ragacsos a világ. A „hús – zöldség – cukor – baj” tengely édesebbik felénél tartunk, és ebből baj lesz, hidd el nekem. Itt, ha szétnézel, akkor a többségnek édes a hazája, de legalább az anyanyelve, cuki a profilja, szirupos sorozatokat néz, az ócska madzagot is mézesként veszi meg, a pincéje és a padlása tele van mézes-mázas ígéretekkel, és mindenki a vércukorszintjével van elfoglalva. Pedig hidd el, ősapáink idejében a vérnek még sós íze volt. Itták is, mint manapság a limonádét, csak akkor úgy hívták, hogy paleolimonádé. Vagyis ez a világ nem volt mindig így, édesem, elnézést…édesen. Például az emberiség történetének leghosszabb epizódjában, a kőkorszakban még hús-vér emberek voltak a főszereplők, igazi húsevő vadászok, szívos és kemény asszonyokkal, akiket erővel szereztek meg, és csak erőszakkal tudtak megtartani. Lehetett rájuk licitálni, de úgyis az vitte el, akinek jobb volt az izomtónusa. Ez volt a paleolicit.
Volt északon, ahol a sárkányok is tanyáztak, egy kellemes hely, amit az ott lakók csak egyszerűen Paleoligetnek neveztek. Itt a férfiak naphosszat vadásztak, pontosabban napokig nem voltak otthon a vadászat ürügyén. Ez érthető is, hiszen akkor még nem volt angol foci, ám az őskori paleoligában sokan kergették a bőrt, vagyis mindent, aminek bőre volt. Ha utolérték, akkor leszorított lábfejjel rúgták a bőrt, és helyben le is nyúzták, sok esetben nyersen meg is ették. Ilyenkor jóllakottan elnyúltak a fűben, és példabeszédek híján prédabeszédekkel szórakoztatták egymást. Sajnos ezeket csak töredékekből ismerjük, de paleolingvisztikai szakértők szerint olyan vaskos lódítások lehettek, amelyeket csupán néhány modern vadászmese vagy egy-két jobban sikerült politikai értékelő őriz.
Nos, ezalatt a nők a tűzhely körül forgolódtak, de mégsem panaszkodtak folyamatosan szédülésre. Ha a hímek netalán üres kézzel tértek haza, és ennivalónak becézgették a hölgyeket, akkor rögtön menekülőre fogták. Sokszor alig tudták kiverekedni magukat az ölelő karokból, és napokig paleolilás foltok éktelenkedtek a kívánatos testükön. Tudniillik ekkor még kizárólag húst ettek az emberek, még akkor is, ha az emberből készült. Ha viszont friss préda került a fazékba, akkor szent volt a béke, nem volt paleolincshangulat. Ilyenkor még a desszertként felszolgált paleolinzer is csöpögött a zsírtól, és nem volt benne semmilyen paleoliszt. Erre érzékenyek voltak.
Paleoligeten a legnagyobb sértés volt cukorfalatnak szólítani az asszonykát, viszont lepkét lehetett fogatni velük, ha húsikámnak becézték őket. Mint már fentebb kiderült, a férfiaknak nem csak szoknyavadász, hanem igazi vadásztörténeteik is voltak, amit versbe szedve duruzsoltak az asszonyok fülébe. Ez a paleolíra szájról szájra terjedt, miközben a lepkéket is bekapták. Na, ilyenkor mondták a paleohölgyek, hogy „jajj, ez most olyan igazi pillangó van a hasamban érzés”. Ez célzás volt arra, hogy az egekbe szökött a nemi vágy, amit az akkori naiv pszichoanalitikusok egyszerűen paleolibidónak neveztek. Ami ezután következett, annak semmi köze nincs a modern, nemtelen enyelgéshez, hiszen egymás húsába beletéptek, és lehulltak az ősi avaron. Értsd úgy, hogy szó szerint kifasírozták egymást, s amelyik hamarabb felócsúdt, az ette meg a másikat. Gondolom, az is nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak csúcs volt ragadozónak lenni, hanem igyekeztek is az emberek az a láncszem lenni, amitől szögre akasztják a táplálékláncot. Az alsóbbak ugyanis hamar fogytak.
Na, igen. Mivel te is az vagy, amit megeszel, és ezért nem vagy jól, elmondom neked, hogy hogyan is romlott el ez az egész húsizé, vagy csak egyszerűen húshistória. Tulajdonképpen a sárkányok miatt történt minden. Akkoriban még nem voltak háziasítva, ezért nagyon birizgálták a férfiaknak azokat az agykérgi területeit, amelyek a kalandkeresésre vannak rákattanva. Óriásiak voltak, tüzet okádtak, és pillanatok alatt a földbe tiporták az embert, ha nem néztek a lábuk alá. Egyszóval egy ilyen állat elejtése mesés dicsőséggel járt vadászkörökben, utána már az is elegendő volt, hogy megkergessen az ember egy szalamandrát, akkor is legendás sárkányvadászként tisztelték.
Csupán annyi nem volt rendjén ezzel a nagy kalanddal, hogy ehetetlen volt a sárkányhús, ezért az asszonyok egyáltalán nem örültek annak, ha a férfiak a receptek alapján kitaposott vadászösvények helyett sárkányüldözőbe fogtak. A nők ugyanis – elég pragmatikusan egyébként – csupán az ínycsiklandozó konyhai hozzávalókat értékelték, és sírva fakadtak, ha néhány tonna büdösödő sárkányhúst kellett eltakarítaniuk. Ez utóbbi tehát egyedül a férfiak önérzetét hizlalta, de nem a családot. Szóval, úgy kezdődött, hogy nagyon korgott már mindenkinek a hasa, amikor a férfi hazatért egy termetes egyfejű sárkánnyal, amire az asszony teljesen kiborult, és könyörögni kezdett a családfőnek, hogy a sok és ehetetlen helyett inkább kevesebbet, de ehetőt cipeljen haza. Egész este szipogott, de azért türelmesen végighallgatta a férfit, aki óriási beleéléssel mesélte a nagy kalandot a tűz körül kuporgó korgó gyomrú apróságnak. Ez az ősi drámapedagógiai bemutató legalább annyira hatásos volt, mint a manapság divatos irányzat, de abban még inkább hasonlítottak, hogy egyik sem csillapítja az éhséget. Így kora hajnalban parittyával, íjjal és lándzsával felszerelve újra vadászni indult. Az éhezők pechére azonban egy még nagyobb, és háromfejű sárkánnyal futott össze, amit verejtékes küzdelemben elejtett, és dagadó mellel estére haza is hurcolt.
Az asszony óriási lármát csapott, egész pontosan ezt az ősi női magatartásformát akkor még paleolitániának nevezték. Még csészealjak is repültek, igaz hogy kőből, de ezt csak azért írom, hogy ne gondoljuk mi, posztmodernek, hogy a kőkoriak annyira figyelmetlenek voltak, hogy nem láttak ufót. Ezeket csak azért nem jegyezték le, mert aki a szeme előtt látott egy ilyesmit, az a következő pillanatban már csak csillagokat látott, és eszméletlenül elnyúlt, tehát nem volt mire emlékeznie. Rövidre fogva, a férfi aznap este nem mesélt, a kunyhó előtt hált, és egy percig le nem hunyta a szemét. Hajnalban még egy paleoliturgiára is elugrott, ahol azért könyörgött, hogy pártoljon már el tőle a vadászszerencse, és valami kisebb kiszerelésű, ám ízletes vadra bukkanjon. Tetőtől-talpig felszerelve indult útnak, de ahogy ez lenni szokott, amikor a szerencse az ember mellé pártol, akkor nehéz lerázni. Belefutott egy irtózatos méretű hétfejű sárkányba. A sötétig tartó gigászi küzdelemben szétverte annak mind a hét fejét, majd a holdfényben szedett egy csokor virágot. Éjfélre ért haza, ekkor már a szeme lüktetett az éhségtől. Egyik kezével a toronynagyságú sárkányt húzta, a másik kezében egy csokor paleoliliom. Az asszony csípőre tett kézzel várta az ajtóban. A férfi husikámnak szólította, és azt ígérte, hogy mindent megmagyaráz, de nem használt. Egy kézmozdulattal elhajította a feléje nyújtott csokrot, valami méregzöld kását tolt a férje elé, és ellentmondást nem tűrő hangon üzletet ajánlott:
– Megkaphatsz, de csak úgy, ha előbb megeszed a spenótot!

2014/05/26 Posted by | holmi ludens | | Hozzászólás

Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 101 követőhöz

%d honlapszerkesztő ezt szereti: