fejbekása

psziluett-illúziók

A bankó

Dollars funnel.

Értékes témához illően, a bankó a földön hevert. Pontosabban a liftajtó előtt, a lépcsőház félhomályában, és hivalkodóan csillogni véltem kékes-zöldes hasát, amint a fülkéből ráeső fényben pöffeszkedett, majdhogynem vonaglott, mint egy ölre kérezkedő szajha, aki minden áron emberi bőrön szeretne tapadni. E nyílt kínálkozás annyira megzavart, hogy, bár egyedül voltam, alaposan szétnéztem, pókhálókkal leplezett, fürkésző kamerákra gyanakodtam, vagy hajszálvékony madzagra, amin elrándítják a csalit bujkáló sihederek, és harsányan felnevetnek a kövér csendben, ha üreset markolok.
Az ujjaim idegesen szorították át, és amint a farzsebembe csúsztattam, tisztán hallottam kéjes ropogását. Mintha elégedetten nyugtázta volna, hogy jó kezekbe került, s mint kis parazita a gazdatesten, simult, hogy nehogy idegennek érezzem, és ijedtemben lerázzam magamról.
Mert valóban annak éreztem. A nyikorogva emelkedő liftben csak a gondolataim suhantak hangtalanul. Rögtön látni véltem, amint könnyező, kétségbeesett kisfiú keresi, a vaksi házmesterné tapogatózik utána, a tejesember káromkodva kutatja, majd a ház összes lakója, egymás hegyén-hátán, apró kis kézilámpák cikázó fényénél, morogva, hogy ez hallatlan, hogy eltűnhet egy bankó az évek óta egymással élő közösségben, hiszen úgyis minden kiderül, mert itt még semmi nem maradt titokban. Sem a vékony fizetés, sem a reggeli tojásrántotta, sem az arréb tolt hideg vacsora, sem az elcsattanó pofonok, sem a kényszerű szex, sem az ajtók előtti részeg mocorgások, sem a tűsarkok izgató koppanása, sem a zárok kattanása, sem az ürülő vécétartályok gurgulázása, de még a száradó ruhák halk libbenése sem. Mi figyelünk egymásra.
Verejtékezni kezdtem, amikor arra gondoltam, hogy leszakadhat a lift, és a porban szétlapult tetemem ha végigmotozzák majd, előkerül a bankó, ami nem az enyém, de nálam van. Akkor hinni fogják, hogy az a néhány grammnyi súlyfelesleg amit a bankó nyom, elszakíthat egy acélból font drótkötelet, Isten beleegyezésével, mert bűnhödnie kell annak, aki másét elveszi.
A lift azonban zajosan kikötött, besurrantam az ajtón, a bankót a szőnyegre dobtam, és én, mint a gladiátor, aki ujonnan legyűrte megvetett fajtáját, körözve sétáltam fölötte. Itt már én voltam az úr, ítélkező és végrehajtó egyben.
Hamar döntöttem, és nemsokára a lépcsőházi hirdetőtáblára egy papírlapot ragasztottam: Pénzt találtam a lift előtt, a lépcsőházban. A károsult nálam jelentkezhet, hogy visszaszolgáltassam a bankót. A szöveg után szépen, olvashatóan odakanyarítottam a nevem, és most már jóval nyugodtabban tértem vissza a lakásomba.
Elsőként egy nyájasan mosolygó édesanya kopogott be, oldalán egy megszeppent kisfiúval, és együtt adták elő, hogy a bankó a rövid nadrág egyik lyukas zsebéből kerülhetett a földre, amikor görögdinnyét kellett volna vásárolnia a srácnak. Hogy igazolja a mondottakat, az anyuka rá is szólt a gyermekre, aki a zsebét kifordítva, immár valamivel jobb közérzettel és némi diadallal az arcán mutatta a jó nagy lyukat a koszos zseben. Természetesen sietve adtam oda nekik a bankót, és hogy is mondjam…végre fellélegeztem, hogy megszabadultam a kellemetlen tehertől.
Másodikként a vízszerelő érkezett a hatodikról, aki előadta, hogy a talált pénz csakis az övé lehetett, hiszen éppen a tömbház előtt fizették ki egy alkalmi munkáért, és valószínűleg a lift előtt várakozva a félhomályban nem észlelte, hogy farzsebe mellé dugta a pénzt. Teljesen hiteles volt, mit tehettem volna, a pénztárcámból nyújtottam át neki egy pontosan olyat, mint a talált bankó. Őszintén megköszönte, és elsietett.
A harmadik személynek már kissé idegesen nyitottam ajtót, de ő is hamar levett a lábamról. Tini lány, kétségbeesett és nedves szemekkel, óvatosan néz körül, egy kicsit szipog is, de zsebkendőt nem kér. Nagyon megörült, hogy megtaláltam a pénzét, hiszen szülinapi ajándékot kellett volna vásárolnia vele, és az apja nagyon gorombán lehordta, hogy figyelmetlen volt. Valószínűleg a mobiljával húzta ki a zsebéből. Éppen a lift előtt szólalt meg. Kifizettem hát őt is, és elsiettem otthonról, de előbb levettem a cetlit a hirdetőről.
Bő két hét és hosszas morfondírozás után úgy döntöttem, hogy nem nyomozok, de a veszteségem nullázása végett most a másik oldalról közelítem meg a problémát. Elveszítettem a pénzem a lift előtt, a lépcsőházban. Bízom benne, hogy a becsületes megtalálója visszaszolgáltatja – írtam ki a hirdetőre megtoldva egy szépen kivitelezett aláírással és némi lelkiismeret furdalással.
Nem történt semmi aznap, de hát minek is kellett volna történnie. Nem hagytam el semmit, így nem is találhattak semmit a becsületes szomszédaim. Másnap azonban, amikor a postaládám üríteni szándékoztam, három darab bankó kacsintott rám, pontosabban kettő csupaszon és kissé megtűrve, az egyik pedig borítékban, egy rövid szöveg kíséretében: Hülye játék, ne szórakozzon! Egy szomszéd. Azóta hiszem, hogy az önzetlenség a legszebb erény, de nyakamon van újra valami, ami a másé. Nem hiányzik senkinek?

2014/07/25 Posted by | blokkultizmus | | Hozzászólás

Időkarambol

Kép

Én unaloműzőként próbáltam ki, csak EL AKARTAM valamivel ÜTNI AZ IDŐT. Hihetetlennek tűnt, hogy ha elég sebes vagy, akkor sikerülhet. Kocogással kezdtem, hogy elég edzett legyek, tudniillik úgy gondoltam, csupán az út a fontos. Ha két tetszőleges pont között eléggé röviddé teszed az utat, akkor van már esélyed arra, hogy szembejöjjön veled az Idő. Amikor viszont a a jobb bokaszalagom csikorgó hangokkal és éles fájdalommal tiltakozott agyam szándékai ellen, rájöttem, hogy test teljesen alkalmatlan a becsapódásra. A fájdalmas nyilalás, mint egyébként bármilyen kellemetlen testi tünet, csak nyújtja a nyálas időt, hiába gyorsaság, a test tökéletlenségei a fékező súrlódásnak kedveznek.
Szóval, el akartam valahogy ütni az időt, és sikerült. Az elmében úgy is utazhatsz, hogy nincs út, sem rövid, sem hosszú, nincs súrlódás, sem hasznos, sem káros. Cikáztak a gondolataim, mint a virágporszemcsék a vízes felületen, ahogy Robert Brown csodálkozó szeme láthatta a mikroszkóp alatt. A káosz kiteljesédésével az idő megadta magát. Amint végtelenül kinyúlva feküdt, kereke az égnek fordulva pörgött még egy picit, véres másodpercek csöpögtek a foghíjjas küllőiről, majd hirtelen megszűnt létezni. Nem tudom, hogy érte vagy miatta vérzett a szívem, tudniillik a zsebórám nagy mutatója, mint egy piros tűpárnába felszúrt varrótű, úgy ágaskodott ki a szívemből. Persze, ennek már semmi jelentősége nem volt, mert nem volt fájdalom, nem volt szánalom. Miért is lett volna? Megnyugvással töltött el viszont, hogy mindezt már előre leírtam.

2014/06/30 Posted by | fejbekása tálalva | | 2 hozzászólás

Követés

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 101 követőhöz

%d honlapszerkesztő ezt szereti: