fejbekása

psziluett-illúziók

Mondjad már!

sugo_03

Színházi súgónak lenni olyan, mint a láthatatlan gondviselés szerepével kacérkodni. Semmi nyilvánosság, semmi tündöklés, csak rejtőzködés, bujkálás és fojtott suttogás, valami olyasmiről, amit csak mások mernek kimondani hangosan. A súgó szájába adja a színésznek a szavakat, aki elkiabálja azokat. Deszkákat, zsebeket és szíveket hódít így, miközben csak ismétli azt, ami egy kagylófedelű lyukban, vagy a súlyos függönyök mögött mások száján már megformálódott. A súgó különleges, mert előre tud mindent, számára a történések nem lebilincselő varázslatok, hanem a halk szavak kőkemény valóságot teremtő erejének makacs és köznapi faktumai. Így lesz a színészet a súgó által tálalt formálható anyagból készült alkotás, a szavak és cselekmények eleven szoborrá gyúrása. De ahogy a szobrász előtt tornyosuló anyag sem változhat fából kővé, üvegből agyaggá, vagy rongyból fémmé, a súgó által duruzsolt szöveg sem értelmezendő másképpen, mint ahogy szándéka szerint segíteni akar. A színésznek tudnia kell, hogy a súgó csak elmondásra szánt szövegeket darál, és nem utasít.
Az értelmezési szintek csere-beréje fatális tévedéseket eredményezhet, akár az is megtörténhet, hogy valaki otthagyja a fogát, holott ez nem tartozik a jelenethez. Egy ilyen esetről szeretnék mesélni, mert fölöttébb érdekes, hogy egy banális közlés, felszólító módban olyan értelmezési problémát szült, ami felrobbantott egy teljes színházat, igaz, hogy csak falusit. Jónevű pedagógusok szerepeltek a darabban, akik abban az időben még nem újgazdag úrfiakat korrepetáltak angol nyelvből és szerves kémiából, hanem magyarul játszodtak, mert ez szerves része volt a közösségi életnek. Az előadáson, természetes módon, annyian voltak, hogy minden széklábra is jutott volna ember, magyarán, a falu apraja-nagyja ott tolongott, és már az előadás előtt vörösre tapsolták a tenyerüket a várakozás izgalmában. Nem csoda, hiszen fellépett a szigorához férfiasodott biológia tanár, a csinos német nyelv tanárnő, a csipkelődő vegytan tanár, az ájuldozó román tanárnő, a mértékletes mértan tanár, a csicsergő zenetanárnő, az enyhén spicces földrajz tanár, a folyton izgatott fizika tanárnő, és a politikai gazdaságtan józan szakértője is, aki mellesleg a téves történelmet tudta betéve, mert akkor azt úgy kérték. Miközben az illusztris társaság a színpadon bizonyított, a súgó, a kora teljében lévő tanítónéni, pápaszemmel, papírokat szorongatva, szenvedélyesen csücsörített a kulisszák mögött finoman kirúzsozott szájával.
Képzeljük el, hogy megy a darab, és egyszer csak a szövegből előbukkan az a mondat, hogy „Mondjad már!”: Vagyis ezt kellene mondania a szereplőnek, ha tudná a szövegét, de ha nem, akkor a súgó egy picit rásegít. A függöny mögül rebegi:
– Mondjad már!
Semmi hang.
– Mondjad már!
Semmi hang.
– Mondjad már!
Semmi hang.
– Mond-jad már! – artikulál erélyesen.
És ekkor a színész kifordul a súgó fele, és magából kikelve rákiabál:
– De mi a fészkes fenét mondjak?!
Itt akár véget is érhetne a történet, de ezen a ponton a cselekménybe bekapcsolódott a súgó is, és nem szerepértelmezési zavar folytán, tudniillik akkorát nyerített, hogy az újonnan felragasztott műfogsora lazán a hírnevet jelentő deszkán landolt. Besétált, fölvette, és talán az előadás is folytatódott, de hát ki emlékszik arra.

Reklámok

2019/04/30 Posted by | holmi ludens | | Hozzászólás

Kakastrófa

little rooster

Lapozz tovább, kedves olvasó, ha hiszel még a mesékben! Csalódni fogsz, mert én most a pőre igazságra esküdtem fel, merthogy minden mesének van egy folytatása, ami sokkal valóságosabb, mint az eredeti történet. Igaz ugyan, hogy hétköznapibb is, de az életünk zöme mégiscsak felfűzött szürke napok sorozata, amit olykor-olykor megszakít egy kifényezett ünnepnap, amikor tyúkhúsleves párolog az asztalon és rozmaringos csirkemellel mérik a bőséget.
Bizonyára emlékszel még azokra az időkre, amikor szájtátva hallgattad, hogy miként járt túl a török szultán eszén a kiskakas, aki minden áron vissza szerette volna kapni a gyémánt félkrajcárját, amit valami féleszű egy szemétdombon rejtett el. Teleszívta magát vízzel, tűzzel, és végül még a pokolnál is rosszabb helyre került, egy meleg éghajlaton élő, elhízott férfi nehezen szellőztethető bugyogójába, ahonnan darazsakkal mentette ki magát, hogy aztán felszippantsa annak az összes aranyát a kincseskamrából. Azt tudjuk, hogy ezek után hazatért, de az el nem mondott igazság csak féligazság, mert mellé lehet csapni még egy folytatást, ami lehet, hogy félig gazság, és korántsem hepiend. Sajnos, a mesés történeteket nem tudósok írják, és mindig a csúcson fejeződnek be, így nagyon kevés az igazi követéses vizsgálat, amiből kiderülhetne, hogy egy olyan főhős, mint a kiskakas nem-e fő ősi recept szerint bele egy újházi húslevesbe. Tudniillik az akkor igazi, hogyha szerelemben edzett, kivénhedt kakasból készül. Vagy talán az is előfordulhat, hogy konfliktusba keveredik a templomtornyán feszítő érckakassal, összeakad a sarkantyújuk, és egyik sem tágít.
Szóval, én csak azt akarom mondani, hogy ami elromolhat, az jó eséllyel el is fog, és ez alól egy öntelt kiskakas nem lehet kivétel, főleg ha tele van pénzzel és körülötte tyúkok forgolódnak. A tyúkok ugyanis buknak az olyan hímekre, akik tele vannak lóvéval, és a kiskakas képtelen volt annyi ígéretet elrebesgetni és beteljesíteni, mint ahányan szerették volna. Ezek a tápon élő tyúkok pedig rendkívül rámenősek, és akkor még a formás és testes libákról nem is beszéltem. Folyton tömni kell őket. Még arra is rá volt kényszerülve, hogy korán reggel kukorékoljon, mert miután a tyúkok felkeltek, többé nem jutott szóhoz. Persze ez krónikus fáradtságot eredményezett, és egyre úgy érezte, hogy neki már nyolc, pedig egy baromfiudvarban ébernek kell lenni, különben eltipornak a birtokháborítók. A viadalhoz azonban nem volt ereje, ráadásul, amikor egy rosszmájú liba elgágogta, hogy mekkora kincsen kotolnak, egy sereg pulykakakas jelent meg az udvarban. Ők folyton idegesek, és úgy viselkednek, mint a rendőrök, csak szidnak és büntetnek, így a kiskakas vörös létére berezelt, és nagyon szökhetnéke támadt. Szerencsétlenségére, a szökés kivitelezését egy pekingi kacsára bízta, aki csak ferde szemmel tudott nézni, és – nem sült le képéről a bőr, – a nyugati út helyett keletet javasolta, mondván, hogy nyugaton már nem szeretik a tökös kakasokat, a kappanoké a jövő. A kiskakas a nagy vagyonát végül áttestálta erre a kínai figurára, csakhogy mehessen, de a globális felmelegedésre hivatkozva így is csak egy hűtőkocsiban kapott helyett. Fagyasztva érkezett, és a török császár aznap este kakastöke pörköltet vacsorázott. Hát, körülbelül ennyit a mesékről.

2019/03/31 Posted by | agyszaggató | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: