fejbekása

psziluett-illúziók

Ostorpedagógia

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Meglepő, de az ember által gyártott első szuperszonikus eszköz egy egészen közönséges tárgy, amit az állatok terelésére vagy hajtására használtak, olykor meg fegyverként, vagy vadak és madarak elriasztására. Teljesen egyszerű, fa nyélből és a ráerősített kenderkötélből vagy szíjból áll, ám mesterkezekből olyan lenyűgözően cifra példányok is kikerülnek, hogy az ember csak karikás szemekkel bámul. Ez az ostor.
Az ostor végén egy kenderből készült csapó van, és tulajdonképpen ez adja ki azt a csattanó hangot, ami nem egyéb, mint egy kisebb hangrobbanás, vagyis a hang sebességének átlépése. Mivel az ostor a tövétől a végéig folyamatosan vékonyodik, cserdítéskor a tövénél beleadott energia egyre kisebb keresztmetszeten végigfutva egyre nagyobb sebességet eredményez, csupán azért mert az energiamegmaradás a pásztor kezében is konokul érvényesül, és mire a vékony csapóhoz ér a hullám, olyan iszonyatos sebességet produkál, hogy a kenderszál visszacsapódik. Ekkor halljuk a csattanást.
Amikor Istvánka első nap az óvodába érkezett, a pásztorkodással foglalkozó, csapzott, ormótlan és nagyszájú apja nem egy tízóraival töltött kistáskát mellékelt a gyermekéhez, hanem egy jó hosszú kenderkötélből font ostort:
– Ha rossz a gyermek, akkor suhintson rá ezzel bátran – mondta idétlen vigyorral a megszeppent óvónéninek. A fiatal és finomka óvónéni zavarában azt sem tudta hogyan utasítsa el a felkérést az emberkínzásra, de felindultságát leplezve a sarokra mutatott:
– Tessék csak oda letenni, talán majd Istvánka megmutatja nekünk, hogy miként kell használni.
A vadember elviharzott, de a bűz, amit magával hozott, belengte az óvodát. A gyermekek az asztalok alól lesték riadtan a kis idegent, aki, mint a legjobb kutya az esztenán, csorgó nyállal végignézett a terepen, és egyből kiszagolta a zsigerekből áradó félelemet. Amikor pedig a félelem lebénítja az áldozatot, akkor van a támadás ideje. Istvánka beszabadult a báránykák közé. Ütött, rúgott, harapott, tört-zúzott, pusztított és káromkodásból állított katedrálist a jó modornak. És aztán ez így ment nap mint nap. Amint a gyermek reggelente feltépte az ajtót, a békesség kiillant a talpa alatt az óvodából, és ott gubbasztott a kert végében a döngicsélő méhecskék és lágy illatú virágok társaságában.
Az ostor kiválóan alkalmas a nyájtól elcsatangolt állatok visszatereléséhez. Sokan azt gondolnák, hogy a pásztor egész nap a tévelygő állatok után szaladgál, és dühében nagyokat sóz rájuk, egészen addig verve őket, amíg vissza nem fordulnak a csordához. Nem így van, ennél jóval szelídebb a valóság. Az állatok ugyanis, az emberhez hasonlóan, hamar megtanulják elkerülni a fájdalmat. Amikor az elkóborolt állat először érzi a bőrén a csípős fájdalmat, akkor az ostor csattanó hangja és a fájdalomérzet között egy asszociáció alakul ki, azaz a csattanás bejósolja a fájdalmat, ezért próbálja elkerülni azt. Úgy teheti meg, hogy visszatér a csordához. A néhányszor megismételt suhintás a továbbiakban kiválóan működik: ha csattan az ostor, akkor fájdalom van kilátásban, ezért a lézengő vissza fog iszkolni a balga marhákhoz.
Lassan tűrhetetlenné vált a helyzet, Istvánka a befogadó szeretet jeleit értelmezni sem tudta, nemhogy fürdőzni benne, és az óvónénin úrrá lett a pánik. Egy ellenőrzésen kellett megmérettetnie, ami vészesen közeledett, de hát egy ilyen rakoncátlan gyerek a leggondosabban megtervezett tevékenységet is képes lett volna pokollá változtatni. Az ellenőrzés előnapján aztán a felsejlő ámok ködképe annyira megremegtette, hogy úgy döntött, a nagy napon átpasszolja a gyereket egy szomszédos csoportba.
Úgy is történt. Aznap a kis szocializálatlan méregzsák a falakon túl káromkodott, ott harapta és gyomrozta társait, és ott üldözte őket a feje felé emelt kisszékkel. Idebent a csoportban az elrendelt nyugalom a plafonig ért, minden remeknek találtatott, az óvónéni lubickolt az elismerő szavak kellemesen langyos folyamában. Gyötrelmes ez a munka, de mégiscsak megéri.
Az egyetlen kellemetlen kérdést a csoportba visszakanyarított vadóc tette fel:
– Óvónéni, miért nem jöhettem ma én be a csoportomba?
– Azért, Istvánka, mert egy néni figyelte, hogy hogyan dolgozik a csoport, és én nem szerettem volna, hogy lássa, hogy te miként viselkedsz – válaszolta kertelés nélkül az óvónéni.
Az ostor, a kopár mezei rendeltetésén túl, igen erőteljes szimbolikus funkcióval bír. A könyörtelen uralkodás és a korlátlan hatalom jelképe. A népeket elsöprő hunok vezérét, mint Isten ostorát máig emlegetik az emberek, de Isten fiának is korbácsütésekkel kezdődött a kínhalála. A bőrcsíkokra felfűzött ólomgolyók iszonyúan fájdalmas sebeket ejthettek a testén, nem véletlen, hogy Krisztus megszállott követői ma is igen gyakran választják az önsanyargatásnak ezt a módját arra, hogy szenvedéseikben a Megváltóra emlékezzenek. Ez a gesztus az isteni felsőbbség irányába tett teljes önalávetés megnyilvánulása.
Az ellenőrzés utáni napon az óvodai élet visszatért a megszokhatatlan és abnormális kerékvágásba. Istvánka dühe csillapíthatatlan volt, a gyermekek panaszkodtak, sírtak, rettegtek és menekültek, mígnem egyik nap mégiscsak betelt a pohár. A szelíd és jóságos óvónéni elkapta az őrjöngő gyereket és pirosra pofozta a többiek szeme láttára. A döbbent csend tapinthatóan kövéredett, a pillanatok némán nyúltak el, mint csatatéren a lekaszabolt katonák, még a kert végében döngicsélő méhecske is eltűnt egy fonnyadt virágkehelyben.
Ilyenkor mondani kell valamit, mert ez a csend halálosabb, mint a leggyorsabban ölő méreg.
– Bocsánat…bocsánat, drága gyermek – hebegte az óvónéni, és az arca jobban lángba borult mint a gyermeké.
Istvánka lesütött szeme, először amióta óvodába lépett, kövér könnycseppekkel telt meg, egyet-kettőt szipogott, majd hirtelen felkapta a fejét:
– Óvónéni, megtanítsam magát ostorozni?

2015/07/30 Posted by | pandemonium internus | | Hozzászólás

Az átfésült idő

Great times

Az 1800-as évek derekán, észak-amerikai útja során, William Coulter angol úriember a paunik indiánok földjére vetődött. A törzs Pítahauírata nevű falujában találkozott egy igen öreg harcossal, akivel az indiánok életéről beszélgetve, a szerelemre terelődött a szó. Az alábbi beszélgetést jegyezte le:
− Lehet egy igazi, bátor harcos gyöngéden szerelmes? – kérdezte az öreget.
− Az igazi férfi kemény, ha a bölény szívére küldi íjának vesszejét, de gyöngéd és kedves, ha női szívet vesz célba.
− És mit tehet az ember, hogy szerelmének lángja sose aludjon ki? Mi kell ehhez? – szőtte tovább a szót Coulter úr.
− Egy erős agancsból faragott hosszúfogú fésű. Ezzel minden reggel fésülje meg az asszonyának haját. Ennyi elegendő. Az évek egyre múlnak, az asszony haja egyre hosszabb lesz, egyre többet gubancolódik, egyre nehezebb lesz fésülni. De ha ezt jókedvvel és odaadással megteszi minden reggel, akkor az asszonya tudni fogja, hogy őt még mindig szeretik, és kedvében jár mindenben az urának. Igen – fejezte be mondandóját a vén harcos – a csontfésű a legfontosabb.
Bő másfél évszázaddal William csavargása után, valahol Észak-Angliában, a skót határ közelében, egy Max Coulter nevű kispolgár a vörös téglaházuk padlásán lomtalanított, amikor kezébe került egy régi csontfésű. Kíváncsian forgatgatta a kezében, még a napfényben is szemügyre vette alaposan, mert a fényesre kopott csonton halvány faragott díszeket vélt felfedezni.
– Szép darab – mormolta magában, megtörölgette, majd a zsebébe csúsztatta. Leereszkedett a padlásról, és a cicáját kényeztető felesége mögé lopakodott.
– Ne mozdulj, – súgta a fülébe, és az asszony dús hajába fúrta a hosszúfogú fésűt.
– Az istenért, Max! Ne hozd rám a frászt, mit csinálsz?! – pattant fel a nő – Tudod, hogy nem szeretem az ilyen együgyű tréfáidat.
A férfi, saját csínyén vigyorogva mutogatta a csontfésűt, és tovább incselkedett:
– Engedd, hogy megfésüljelek, darling. Hidd el, nem sok nőnek könyörög ilyesmiért a férje – röhécselt.
Az asszony azonban értette, hogy a szándék nem őszinte, ezért tovább méltatlankodott:
– Elrontod a frizurám azzal a vacakkal, meg ki tudja, hol koszosodott eddig. Apropó, két hónapja nyaggatlak egy új hajvasalóért, tehát ha igazán kedveskedni akarsz, akkor lenne módod rá.
Max aznap délután a haverokkal biliárdozott a városban, de előtte beugrott a régiségboltba. A hosszúfogú fésűt nem kevesebb mint 94 fontért adta el, miután tisztázták a kereskedővel, hogy a díszítés alapján talán egy észak-amerikai indián darab. 59 fontért vette meg a hajvasalót, a maradék 35 pedig lefolyhatott a torkán.
– Soha rosszabbat – mondta elégedetten, hiszen tudta, hogy szép estéje lesz.

2015/06/30 Posted by | agyszaggató | | Hozzászólás

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 123 követőhöz

%d blogger ezt szereti: