fejbekása

psziluett-illúziók

Hukk-hukk-hukk…hukk

csuklas

Amikor a rekeszizom egymás után többször önkéntelenül és görcsösen összehúzódik, hukk, akkor ez gyors belégzést okoz, hukk, aztán a gégefő hirtelen lezárul, hukk, és ilyenkor egy furcsa hang hagyja el a szánkat: hukk. A légzés egy pillanatra elakad, hukk, majd kezdődik minden elölről. Hukk. A jelenség kiváltó okát pontosan nem ismer­jük, hukk, de annyit tudunk, hogy előidézheti az is, hukk, ha nagyon megtöltjük a gyomrunkat, stílusosan, töltelékes káposztával, hukk, vagy ha jó nagy adag finom bort iszunk rája, akkor is, hukk. Főleg azokkal van baj, hukk, akik megisszák a ködöt is, hukk, mert nagy mennyiségű levegőt nyelnek melléje, hukk, ami még jobban feszíti a mellkasukat, hukk, és ez a nagy nyomás tovább ingerel valami bolygóideget, vagy mit, hukk, ami állítólag felelős ezért az egész hukkolásért. Igazából érthetetlen is, hukk, hogy miért nevezték csuklásnak, amikor tisztán hallszik, hogy nem csuk-lik, hanem…hukk-lik az illető. Nos, lehet, hogy ez az egész viccesnek tűnik, hukk, de egyáltalán nem az, sőt kifejezetten kellem…hukk..etlen.

A helyzet komolyságát jelzi, hogy született is a nép ajkán elég sok, hukk, … ötlet, hogy mitől van, és mi az, hukk, ami megszünteti ezt a kínos nyavalyát. Amikor megkérdik, hukk, hogy csuklottál-e a tegnap, akkor nyilván arra gondolnak, hukk, hogy azért gyakorolja az ember a csuklást, mert emlegetik, hukk. Másfelől pedig, ha már csuklik az ember, hukk, akkor tudnak legalább tucatnyi praktikát, hukk, amivel meg lehet szüntetni. Én az ijesztegetésre esküszöm, hukk, mert eszembe jut erről egy vérfagyasztó történet, ami rögtön elviselhetőbbé teszi az állapotom.

Történt egyszer nagyon régen, amikor még az emberek egymásra is figyeltek, és nem csuklottak össze az önmegvalósítás terhe alatt, hogy volt egyszer egy gazdag király, s annak egy férjhez adandó lánya, aki olyan gyönyörű volt, hogy kenterben verte Szulejmán összes feleségét, de még a bögyös bemondónőket is, akik a tévében bemondják, hogy kezdődik…megint. Na, mindegy. Szóval, oltári volt ez a lány, és az esze is azon járt, hogy ki is vezethetné őt az oltár elé, csakhogy az ország összes délceg fiúja rá gondolt, és ezért olyan sűrűn csuklott, hogy képtelenség volt mellette lenni is, hát még az ő bőrében. Pedig szegénykének tényleg hiányzott a férfi, mert két csuklás közé mindig besűrített egy rövid ábrándozást arról, hogy egy bivalyerős és jóképű dalia elcsukló hangon megkéri. Csak ez a fránya csuklás ne lett volna, de hát lehetetlennek tűnt kikászálódni belőle, mert ahol két férfi összefutott, ott mindenhol hamar megbeszélték, hogy mi lenne, ha lenne foci és autók (mert akkor még nem léteztek), s aztán hosszan és részletesen ecsetelték, hogy miképpen enyelegnének a királylánnyal, ha az bólintana. Igenám, csakhogy az őrjítő csuklás közepette a királylány fülébe jutott a disznó csámcsogás híre, és hej, úgy felzaklatta magát, hogy az apjához rohant, és azt kérte, hogy mindenkit húzasson karóba, akiről kiderül, hogy őrája gondolni is mer. A király egy szigorú ember volt, de ahelyett, hogy elmagyarázta volna a leányának, hogy a férfiak már csak ilyenek, ijedtét vette a dolognak, és elkezdte karóba húzatni a virgonc legényeket. Csak nem szűnt a csuklás, de hogy is szűnt volna, hiszen most meg mindenkinek azon járt az esze, hogy hová is bújhatna a lány szeme elől.

Volt azonban egy bátor juhászlegény, akinek a birkák mellett volt bőven ideje elmélázni a királylány dolgán, s kapta magát, a király elé kérezett, hogy ő bizony azonnali megoldást kínál. Felülkerekedett a leányban a kíváncsiság, bár forrt benne a düh:

 – Halljam, úgy is meghalsz, hukk, mert te miattad is csuklom, te, hukk, átkozott! Hogy lesz vége, hukk?

 – Ha így folytatod, soha férjhez nem méssz! – dörögte a legény.

Úgy megijedt a királylány, hogy azon nyomban elállt a csuklása. A következő pillanatban ellágyult, zavarában a juhász nyakába borult, de az szépen lefejtette magáról a puha karokat, és fütyörészve kisétált a palotából. A királylány nem értette az egészet, de pisszenni sem mert, úgy örült, hogy nem csuklik többé. Később, valahányszor csuklani kezdett volna, mindig rájött a frász, hogy talán soha férjhez nem megy, s ez bizony úgy is lett. Élt az apja mellett jó sokáig csendben és boldogtalanul, amíg meg nem halt. Valamit, hukk,…valamiért, hukk.

2016/07/30 Posted by | tágas iszonyaink | | Hozzászólás

Teher alatt nyög a Pálma

Handball_the_ball

Vannak emlékek, amelyek végigkísérik az ember életét. Akarva, akaratlanul. Hiába minden tiltakozás, kétségbeesés, düh, menekülés, könyörtelenül kúsznak velünk, mint a gazdája mellől megszökött eb nyakában a rozsdás lánc. Akárhányszor mozdul a kutya, a lánc hidegen csörren, szenvtelenül figyelmezteti arra, hogy a szenvedés lerázhatatlan valóság. Annyi különbség azért van, hogy az ember lánca korántsem olyan szembetűnő, sőt, stílusosan leplezhető, finom metódussal áttolható az elme alkonyzónájába, komfortossá tehető, ideig-óráig akár el is felejthető. Vagyis látszólag nem zavarja viselőjét, de a láncszemek feszülnek, valahányszor a megbélyegzett önmagán igyekszik túllépni a halandó.

Pálma, ez a szép sudár lány nem „a név kötelez” alapon nőtt ilyen nagyra. Hat testvér után, nem kívánt hetedikként, a nyomorba és ütlegelésbe belefáradt anyja találta ki a nevet, amikor piciny, kerekedő hasát simogatva, könnyes szeme az idétlen pálmafákkal díszített, rojtosra kopott falvédőre tévedt. Szegény asszonynak fogalma sem volt, hogy hol nőnek a pálmafák, de talán ha a szomszéd faluban lettek volna, sem ért volna el odáig, ám ösztöne azt súgta, hogy a jó és szép, amiből neki szinte semmi sem jutott, ott rejtőzködik a fák árnyékában. Pálma – suttogta révedezve a lármázó porontyok között, s kezeivel puhán körbekulcsolta a hasát. Amikor a gömbölyűség szemet szúrt az urának, akkor már ökölbe kellett szorítania kezét, hogy a kis Pálmát megvédje. Az őrjöngő férfi egy darabig püfölte az asszonyt, majd leteperte, a hasára ráülve üvöltözte, hogy: Kinyomom belőled, te szuka!

Egy szűk félév múltán a szülészorvos nehezedett az anya hasára, két tenyérrel préselte a feszülő pocakot, és értetlenkedett, hogy miért nem akar végre világra jönni a leányka, holott testvérei példáján simán megtehette volna.

Pálma méregtől duzzadó kis vörös teste az érintést is alig tűrte, ám ha valaki fölé hajolt, akkor ordítva és rángatózva tiltakozott.

Utána akkor kerítette hatalmába ez a kínos érzés, amikor cseperedő kislányként egy gyermekkupac aljára került. Egy csintalankodás közepette került földre, átesett rajta az egyik testvére, majd a többi purec, „kicsi a rakás, nagyobbat kíván” felkiáltással ugrott rájuk. Pálma, bár nem igazán tudta még, hogy mi a vég, azt hitte, hogy az következik. Amikor megtépve feltápászkodott, minden izében remegett, kapkodta a levegőt, és koszos kis harisnyáján sötét vizeletfolt éktelenkedett. A nagyobbak harsogva nevették. Az iszony ezennel megszűnt titoknak lenni. A gonoszkodó gyermekek keresve keresték az alkalmat, hogy legyűrjék a leánykát, és rajta pihenjenek meg, ám Pálma kezébe is fegyver került. Mihelyt veszélyt érzett, minden kézzel fogható tárgyat hozzájuk vágott, eleinte pontatlanul, ám egy idő után olyan erővel és precizitással, hogy a nagyobb lurkók a fejüket fogták, fájdalommal és csodálattal vegyesen. Kézis – mondták csúfolódva, utalva arra a hülyeségre, hogy kézilabdás lánnyal ki ne kezdj, mert bármit hozzád vág, eltalál vele.

A kis vadóc azonban tényleg nem kerülhette el a sorsát. Amikor a gimiben a sporttanára meglátta, hogy miként szaggatja a hálót, ha labda kerül a kezébe, azonnal kiemelte, és egyből a felnőttekhez igazoltatta. Pálma sugárzott. Megnyúlt és megacélosodott, úgy tűnt, hogy feltartóztathatatlan. A sportsikerek dőltek, a nimbusza vakító volt. Tizennyolc évesen egyetlen mozdulattal lerúgta a pasiját az ágyból. Rá akart feküdni a szerencsétlen, de ezúttal hibásnak bizonyult a misszionárius gondolat. Nem izgatták a lepedőcsaták, annál inkább a küzdelmes labdacsaták. Biztos kézzel, futószalagon gyártotta a gólokat, foggal-körömmel harcolt, és cipelte hátán a csapatot.

Aztán eljött a legnagyobb meccs, amikor az utolsó pillanatokban Pálma állt a hétméteres vonalhoz, hogy egy büntető értékesítésével a mennybe repítse csapatát. Az edző magához intette: Ha ezt belövöd, akkor egész életedben pálmafák alatt sétálhatsz.

Pálma megmarkolta a labdát, ám hirtelen látni vélte magát, amint egy emberkupac alján fekszik, és a lányok mámorosan visítoznak fölötte. Aztán az edző, a segédedző, az orvos, a gyúró és a szurkolók is, csak ugrálnak a rakásra valami torz révületben, és ő a hústömeg alatt csak sikolt, sikolt, sikolt. Nyelt egyet, és lőtt egy bődületesen nagy kapufát.

2016/06/30 Posted by | tágas iszonyaink | | Hozzászólás

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 134 követőhöz

%d blogger ezt kedveli: