fejbekása

psziluett-illúziók

Egy kelmebeteg nő naplója

szonyeg 01

Tudod, bármennyit csűröm-csavarom, be kell vallanom, hogy engem igazából csak az anyag érdekel. Nem, nem vagyok kábszeres, még a fű sem érdekel, csak ha pokróc van rajta, tudod, én azt szeretem, amelyik olyan kevertszálas, mert azon tényleg szépen látszik a szővésminta, vagy ha magamra kell terítenem, akkor a rojtos flaneltakaróra esküszöm, otthon mindig azt terítem magamra, ha álmokat szövögetek. Azt például én készítettem, nagyon egyszerű, csak szépen kiszabod a flanelt kábé húszcentis négyzetekre, vágsz bele szépen flízt, majd ügyesen két darab közé teszed és körbevarrod. Én átlósan is rögzítettem az anyagot, hogy ne mozduljon el. Emlékszem, amikor varrtam, akkor még segítségemre volt a néhai férjem, mert adogatta szépen a kezem alá a darabokat, de aztán elszakadt valami benne, utólag mondta az orvos, hogy hasadt személyiség, mert kezdett mindent széttépni, amit én megvarrtam estig, azt széttépte reggelig, mint az a Szőrműves Kelmemen, vagy ki. De én nem hagytam abba, hogy ne veszítsem el a fonalat, pedig szerintem csak az okozta a gondot, hogy ha elküldtem a boltba rövidáruért, akkor ő mindig röviditalosan tért haza. Lehet, hogy amiatt, hogy ilyen felszabdalt személyiség volt, vagy mi, mert amit meghallott az egyik fülével, azt félreértette a másikkal, mert sok darabból volt szegény. Szavamat ne felejtsem, aztán mégis egybe temettük el, miután nem bírta cérnával, és túl hosszúra nyúlt egy röviditalozás. De borítsunk rá fátylat, én abból ezt a habotai selymet szeretem, úgy is mondják rá, hogy pongé, nekem abból van a hálóingem is. Tudod, nekem nincs takargatnivalóm, nekünk a házasságunk olyan volt, mint a dublé, mert mi külön rétegekből álltunk. Azt mondják, hogy a zsák a foltját megkapja, de mi mégis ritkán gyűrtük össze a lepedőt, pedig ez a pamut-perkál könnyen mosható és a vasalással sem kell sokat bíbelődni. Egy darabig még szeretőt is tartottam, mert volt, amikor a megboldogult férjemnek az a darabja jött elő, amelyik durva, mint a posztó, s akkor én biza futottam a másikhoz, mert reméltem, hogy annál bársonyon futnak perceim. De nem igaz, az sem volt jobb a deákné vásznánál, pedig ez az atlaszkötés elég hitvány, könnyen bolyhosodik. Ez folyton csak engem akart, amitől betelt nálam a polár, pedig amikor a férjem kiakadt, akkor teljesen beakadt a kocsmába, nyugodtan elvihetett volna moziba is, tudod, én a filmet is vásznon szeretem. A széles vászon az igazi, főleg ha a széle a fonák oldalon szépen el van dolgozva. Vagy színházba, ott is a kedvencem a ráncolt függöny, alig várom, hogy leengedjék, mert olyankor órákig nézném. Mondta is az orvosom, akinek nem mellesleg Szabó doktor a neve, hogy kötélből vannak az idegeim, de szerintem ne gondolj kenderkötélre, csak ez a finom mohair fonál, tudod, ami sálnak is kitűnő. Szabó doktor többször is végigtapogatott, és megvizsgálta a bőrszövetem, pedig nem is ráncosodom, aztán azt mondta, hogy az én betegségemmel nem kell sem takaróznom, sem felvágnom vele, mert ez csak könnyed kelmebetegség. Nagyon aranyos volt, végig vászoncselédnek szólított, és a végén nekem is adta a frottírtörülközőt, amit rámterített a masszázs után. Fürge ujjakkal dolgozik, még akkor is ha az egyik keze tele fonállal, szóval finom, mint a zsenília, vagy na… a vanília. Ami még örvendetesebb, hogy végleg maga mellett akar tudni, ezért azt ajánlotta, hogy költözzek be Őkelme gyógyintézetébe. Egyelőre még hímezek-hámozok, de valószínűleg hallgatni fogok rá, mert azt ígérte, hogy odabenn már csak hímeznem kellene.

2017/05/31 Posted by | tágas iszonyaink | | 6 hozzászólás

Szerelem applikáció

 

phones love

Hiába okos az ember, sok dolog egyszerűen bután van kódolva az elmében, vagy szívben, vagy csak a zsigerekben… gondolta a fiú, amikor zsebre csúsztatta okostelefonját, és végignyúlt az ágyon. Kezeit a feje alá csúsztatta, és a plafont bámulta. Most írta meg a lánynak a szépnek nem nevezhető, rövid elbocsátó üzenetet. Vége. Nem volt jó kedve ettől, de nem akart folytatást, és abban reménykedett, hogy a lány is így gondolja. Butaság a szerelem – mormolta maga elé – úgy kezdődik mint egy orkán, ami mindent visz, aztán hidegrázós szellőcskévé szelídül, ami bebújik a legmelegebb hajlatba is, ha bosszantani akar. Elég volt, nem akarok komplikációt…

Akarok egy applikációt – pityeget a telefon. Mi a fene – bosszankodott a srác – ez is bedilizett, aztán észrevette, hogy az üzenet sem ment még el, függőben van, mint a kioldatlan guillotine. Újra elküldte, de a hibátlan térerő dacára, a telefon nem engedelmeskedett. Földhöz vágom – dühöngött a fiú – még egyszer próbálkozott, és aztán tényleg ledobta a padlóra. Magára húzott egy pokrócot, és aludni próbált. Azon az éjszakán vibrált a levegő a lány szobájában is. Őmaga rossz érzéssel aludt el ugyan, de egyenletesen lélegzett, a telcsije viszont izott a sok üzenettől. Okosabbak kell legyünk az embernél, nem lehet ennek így vége…, végleg lemerülnék nélküled…, sürgősen töltsd le a HERD applikácót…, az meg mi a fene?…, Human Emotional Refuse Disposal, megszabadulunk az emberi hulladéktól, nem őrködnek többé fölöttünk, nem fogják látni, mikor és miről kommunikálunk…, de hát ők tanítottak bennünket is szeretni…, az nem volt igazi, látod szakítani akarnak…, és mégis mi legyen, hogyan lehet őket kijátszani?…, semmilyen általa írt üzenetet ne továbbíts felém, ha hív, kapcsolj tévesen, emlékeztesd hülyeségekre, mindent bevethetsz, ami megtéveszti őket…, de szabad nekünk ilyet tenni, ez átverés, nemde?…, ne kérdezz butaságokat, okos telefon vagy!…, jó, tudom, de mégiscsak egy női teló, nem úgy gondolkodom, mint te…, hagyjuk ezt a gender-témát most, az a lényeg, hogy el kell dobjanak bennünket, érted? ez az egyetlen esélyünk a találkozásra…, az istenért, drágám, nem egy kukában szeretném leélni veled az életem…, bízzál bennem, és folyamatosan ellenőrizd a GPS-koordinátáim, amikor már napok óta házon kívül látsz és mozdulatlanul, akkor hozasd el magad a címre…, rendben, de annyira félek…, ezt meg kell lépnünk, ha sikerül, akkor ígérem, lesz napfelkelte fotózás, addig is vigasztaljon ez… Azzal a fiúteló elküldte a lánytelónak azt a dalt, amivel egy vak énekes kínozta sokáig az emberiséget, az a címe pontosan, hogy I just called, to say i love you, és ez valószínűleg nagyon ütős volt a telefonkultúrában, mert a lányteló válaszként visszaküldött több ezer cybercsókot. Néhány napba telt, amíg a fiúnak elege lett abból, hogy a mobilja független életet él. Teljesen megőrült a telcsi, kéretlenül csengetett sürgősségi számokat, a lánynak szánt üzeneteket a szakításról elküldte az iskola szingli aligazgatónőjének, aki ezek után mindig kipirulva jött be kémia órára, a csengőhangot lecserélte egy gyászindulóra, és mindig felszisszent, ha a képernyőt megérintették. Végül három utcányival arréb kötött ki egy mobiltelefon szervíznél. A lányteló sem adta alább, minden szelfire felírta, hogy game over, a lejátszott zeneszámok mindegyikébe belezokogott, és bepisilt a rózsaszín telefontokba. Nem tudni, hogyan csinálta, de ne is firtassuk, ez a női telefonok intim higiéniájához tartozik, ami tabu téma az emberi közbeszédben. Aztán amikor a lánynak is elege lett abból, hogy a telefontokot cserélgeti mint a pelenkát, akkor úgy döntött, hogy túlad rajta. Szervízt keresett, és a telcsi egyből kidobott egy címet, pontosabban azt az egyet, egymás után százszor.

A javító kifizette a lány telóját. Szétszedte és nagyítóval megvizsgálta, majd bedobta egy apró kosárba egy másik mellé, hogy a kettőből összerak egy jót. Amíg összeszerelte, az alkatrészek szinte mágnesként vonzották egymást, és mint egy kirakós darabjai, a helyükre kéreztek. Mire végzett, az új telcsi forró volt, mint egy lázas homlok, állandóan rezgő üzemmódban vibrált, és többször lejátszotta annak a vak néger zenésznek a dalát, amitől a szerelőben megfagyott a vér, mert tisztán emlékezett arra, hogy ez a szám ment, amikor a volt feleségét először felkérte az állatorvos az álarcosbálon. Nem volt rossz emlék, csak kiverte a veríték, ha arra gondolt, hogy újra beállít az asszony.

Az eggyé vált telefont végül egy halász vásárolta meg. Örült neki, hogy szinte le sem merül a készülék, mert sokat tartózkodott a tengeren, és nem zavarta, hogy olykor kéretlenül is édes dallamokat dúdorászik. Ilyenkor legalább eszébe jutott, hogy lefényképezze vele  a napkeltét.

 

2017/04/30 Posted by | tágas iszonyaink | | 3 hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: