fejbekása

psziluett-illúziók

Szökevény

csipketeven

Engem igazán meglep, hogy a filmvilág közepe miért van az északi féltekén. Ki tud annyi embert pontosan egyszerre leültetni a képernyők elé mint a délamerikai telenovellák? Ki tud még annyira szeretni, gyűlölni, élvezni és szenvedni mint azok a hősök, és persze ki tudja annyira pontosan körülírni a boldogságot és boldogtalanságot mint a délutáni sorozat?

Nagy élvezettel vetem bele magam én is ezekbe a parfümillatú történetekbe, bár tévét nem nézek, tudom, hogy nem vagyok esélytelen, ha Paulinák, Rosalindák, Esmaraldák és más csacska angyalok szívéről kell fellebbenteni a fátylat, értem én ezeket, tudom a történetüket, hiszen én magam is hasonló filmek szereplője vagyok, ezért szívesen kapcsolódom be olyan megbeszélésekbe, amelyek szívtiprók és áldozataik bonyolult cselszövéseit, vagy ártatlanul vérző szívek reménytelen vergődéseit firtatják.

Hát az, amelyikkel megszökött, az nem ennek a másiknak volt a korábbi férje? Hát nem arról volt szó, hogy a közös gyermek miatt nem hagyják el egymást? És az a jóképű doktor, hogy lehet ennyire aljas, hát nem kötelezi őt a hippopotámuszi eskü, hogy a páciensei lázát ne a bájdorongjával mérje, na? Az anyósa mit mind üti bele az orrát, ’sze tőle megszökött még a macskája is, miért nem engedi a fiatalokat, hogy élvezzék a vagyont? Külön kell költözni, mondom én… meg hát, hogy képzelik?!… egyszerre hárman nem lehet csókolózni!

Igen, igen… minden mondat beleillik valamelyik sorozatba, mert ezeknek a filmeknek az erőssége az életszerűség, hiszen az életünk teljesen filmszerű, na, most nem tudom pontosan, hogy melyik milyenszerű, de az nagyszerű, hogy kéz-a-kézben járnak, pont mint a filmeken, vagy az életben.

Van ehhez egy kiváló, nem filmstúdióból lopott történet, hanem olyan jó forró délutáni, falusi, sorozatnézős, amikor az egész szomszédság és rokonság begyülekezik a hűvös elsőházba, a képernyőbe lógó csipkét felhajtják gondosan és befogják a végét a kékeszöld muranói üveghal alá, hogy a látványban ne zavarjon. Az élet és a film ilyenkor kezet fog, együtt cikáznak a szemekben, együtt ugrálnak szívről szívre, szusszantva és dobbantva, együtt bizseregnek háton és hajlaton, és együtt himbálóznak a fejek fölött a csilláron.

Megy a film, és az élet kissé lennebb csúszva, valami Glória éppen el akarja lopni a pampák királyának fejéről a glóriát, és lent a hírsávban fut a szöveg arról, hogy szökésben van egy fegyveres katona, akit elhagyott a szeretője. Szerelmi őrületében veszélyes lehet, és a hatóságok országszerte nagy erőkkel vadásznak rá, így a szelíd pampák és a sötét erdőmélyek egyszerre szállítják a szüszpanszot a kis szobába. Néhány perccel később, amikor a képernyőn a pampák szerelmesei egymásnak esnek, jön az írott hír alól, hogy elkapták a bakát, lefegyverezték, mindenki biztonságban van. A szobában az egyik szemfüles unoka közvetít is hangosan:

– Elfogták a szökevényt, le van fegyverezve, viszik már a börtönbe.

A nagymama mereszti a szemét a tévére, csókolóznak vadul a fiatalok, ahogy kell. És ekkor rosszallóan kifakad az öreg hölgy:

– Nem szégyelli magát az ilyen?! Nézzünk oda, te…! Most kapták el, és még van kedve csókolózni?!

Reklámok

2018/06/30 Posted by | korai megomlás | | Hozzászólás

Nem is csoda

goldfish brain

Volt egyszer, hol nem volt, miért is ne lett volna, volt egyszer egy faluban egy ágrólszakadt szegényember egy sovány feleséggel és egy szekérderéknyi gyermekkel. A faluban alig fértek egymástól a tehetősnél tehetősebb gazdák, de ezek olyan szegények voltak, hogy a templom egerei testületileg nekik ajánlották fel az adójuk 2%-át. Nap mint nap a sok nyivákoló és folyton éhes kölyök között tengődött a szerencsétlen ember, és olykor a bolha adott vért neki, hogy nehogy elpusztuljon. Akkora volt az éhség, hogy a családi vacsoracsatán háromszor is a kútvíz lett a győztes menü, kétszer pedig a puliszkapára, amit a huzat hozott át a szomszéd konyhájából. Amikor már zöldet-vereset láttak az éhségtől, akkor a sovány fehérnép rámordult az emberre:
– Nézd meg, te ember, hogy a szomszédoknál még a macskák is tejfelt esznek, tőlünk meg már az is megszökött, hogy éhen ne dögöljön. Mozdíts már valamit!
A szegényember fogta magát és egy rossz hálót, s lement a tópartra, mert úgy gondolta, ő tud a zavarosban halászni. Valóban nem kellett sokat várnia, hamar rámosolygott a szerencse, nemsokára ott ficánkolt a rozoga hálóban egy piciny halacska, és csodák csodájára meg is szólalt:
– Engedj vissza, szegényember, s nem bánod meg! Teljesítem egy kívánságod, bármi is legyen az – rimánkodott a kis hal.
A szegényember megszédült a nagy lehetőségtől, húshegyeket látott maga előtt, borral teli hordókat, kemencényi frissen sült kenyeret, gyümölcstől roskadozó kosarakat, gömbölyű asszonyt, maszatosan mosolygó gyermekeket.
– Kívánhatok olyasmit is, amit soha más nem kívánt? – vigyorgott kajánul.
– Persze. Egy kívánság erejéig bármit – erősködött a halacska.
A szegényember visszadobta a halat, majd hosszan morfondírozott.
– Akkor én azt kívánom, – okoskodott – hogy az asszony engem többé sose szidjon!
– Rendben, úgy lesz – mondta a kis hal, azzal szépen tovaúszott.
A szegényember fogta a hálót és hazaballagott, belépett az udvarra, és szembeszaladt vele a sok éhes, követelőző gyermek. Amint szabadulni tudott tőlük, rögtön az asszonya felől kezdett érdeklődni, mert nem hallotta a száját, meg volt győződve, hogy ezután csak csöndesen mosolygó, szelíd asszonyt lát.
– Édesapánk, – próbálták túlharsogni egymást a gyermekek, – édesanyánk beült egy idegen ember autójába, és elment, azt mondta, többé nem veszekszik magával.
A szegényember leült a putri előtti lócára, két kezével sokáig támasztotta a fejét, és azon morfondírozott, hogy a csodatevő halaknak vajon női vagy férfi agyat adott a fennvaló.

2018/05/31 Posted by | agyszaggató | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: