fejbekása

psziluett-illúziók

Az átfésült idő

Great times

Az 1800-as évek derekán, észak-amerikai útja során, William Coulter angol úriember a paunik indiánok földjére vetődött. A törzs Pítahauírata nevű falujában találkozott egy igen öreg harcossal, akivel az indiánok életéről beszélgetve, a szerelemre terelődött a szó. Az alábbi beszélgetést jegyezte le:
− Lehet egy igazi, bátor harcos gyöngéden szerelmes? – kérdezte az öreget.
− Az igazi férfi kemény, ha a bölény szívére küldi íjának vesszejét, de gyöngéd és kedves, ha női szívet vesz célba.
− És mit tehet az ember, hogy szerelmének lángja sose aludjon ki? Mi kell ehhez? – szőtte tovább a szót Coulter úr.
− Egy erős agancsból faragott hosszúfogú fésű. Ezzel minden reggel fésülje meg az asszonyának haját. Ennyi elegendő. Az évek egyre múlnak, az asszony haja egyre hosszabb lesz, egyre többet gubancolódik, egyre nehezebb lesz fésülni. De ha ezt jókedvvel és odaadással megteszi minden reggel, akkor az asszonya tudni fogja, hogy őt még mindig szeretik, és kedvében jár mindenben az urának. Igen – fejezte be mondandóját a vén harcos – a csontfésű a legfontosabb.
Bő másfél évszázaddal William csavargása után, valahol Észak-Angliában, a skót határ közelében, egy Max Coulter nevű kispolgár a vörös téglaházuk padlásán lomtalanított, amikor kezébe került egy régi csontfésű. Kíváncsian forgatgatta a kezében, még a napfényben is szemügyre vette alaposan, mert a fényesre kopott csonton halvány faragott díszeket vélt felfedezni.
– Szép darab – mormolta magában, megtörölgette, majd a zsebébe csúsztatta. Leereszkedett a padlásról, és a cicáját kényeztető felesége mögé lopakodott.
– Ne mozdulj, – súgta a fülébe, és az asszony dús hajába fúrta a hosszúfogú fésűt.
– Az istenért, Max! Ne hozd rám a frászt, mit csinálsz?! – pattant fel a nő – Tudod, hogy nem szeretem az ilyen együgyű tréfáidat.
A férfi, saját csínyén vigyorogva mutogatta a csontfésűt, és tovább incselkedett:
– Engedd, hogy megfésüljelek, darling. Hidd el, nem sok nőnek könyörög ilyesmiért a férje – röhécselt.
Az asszony azonban értette, hogy a szándék nem őszinte, ezért tovább méltatlankodott:
– Elrontod a frizurám azzal a vacakkal, meg ki tudja, hol koszosodott eddig. Apropó, két hónapja nyaggatlak egy új hajvasalóért, tehát ha igazán kedveskedni akarsz, akkor lenne módod rá.
Max aznap délután a haverokkal biliárdozott a városban, de előtte beugrott a régiségboltba. A hosszúfogú fésűt nem kevesebb mint 94 fontért adta el, miután tisztázták a kereskedővel, hogy a díszítés alapján talán egy észak-amerikai indián darab. 59 fontért vette meg a hajvasalót, a maradék 35 pedig lefolyhatott a torkán.
– Soha rosszabbat – mondta elégedetten, hiszen tudta, hogy szép estéje lesz.

2015/06/30 Posted by | agyszaggató | | Megjegyzés hozzáfűzése

A tudós király + a felesége

math-school-board

Egyszer volt, hol nem volt, ott ahol még a kurta farkú malac is kétismeretlenes egyenleteket túr az út porába, ahol a párhuzamos vonalak is találkoznak és elmetszik egymás végtelenbe tartó magányát, volt egyszer egy király és annak egy gyönyörű felesége. Ez a pár huzamosan együtt élt, de mégis párhuzamosan egymással, az ők életvonaluk valahogy nem akart egymásba fonódni, pedig ugyanazt az ágyat használták. A király alvásra, a királyné álmodozásra. Az volt a bajnak az oka, hogy a király minden idejét a tudománynak szentelte és nem a csodálatos királyasszonykának. Néha ugyan kiszámolta a nő testtömeg indexét, izgalmas íveket és félgömböket fedezett fel a mellkasán és tomporán, illetve a derék-csípő arányát méltatta, de arra már nem hajlott, hogy meg is simogassa a kecses idomokat. Még a hálószobájuk falát is telefirkálta fura matematikai kriksz-krakszokkal, mértani ábrákkal és félelmetesen hosszú képletekkel, de amikor boldogsága a csúcsra hágott és kiélvezte a halmazokat, akkor már nem volt hajlandó a feleségével tovább halmozni az élvezeteket, inkább jóízűen horkolni kezdett. Szegény mellőzött nő tűrt jó hosszú ideig, mígnem egy este, amikor a király az asszony végtelen türelméhez szeretett volna hozzáadni még egyet, megelégelte a dolgot és kifakadt a királynak. Sajnos, az nem értette meg, hogy a testi szerelem is olyan természetes, mint a a nemnegatív egész számok, tehát a 0, 1, 2, 3, … számtani sorozat tagjai. Semmibe vette az asszony vágyait, matematikailag egész pontosan nullába, pedig tudnivaló, hogy nullával nem lehet semmit megosztani, még az ágyat sem.
Másnap, pirkadat után, amikor a férj már hatványozva vetette bele magát a szellemi élvezetekbe és egy kör közepén álldogálva vakargatta az állát, a királyné kisirült mellőle, és egyenesen a szomszéd lakosztályba sietett, a varázslóhoz. Ez a varázsló jó barátja volt a királynak, azért is tartotta magához közel, mert állandóan szállította neki a számtanpéldákat, viszont nem hagyták hidegen a tüzes fehérnépek sem, pedig álcázás gyanánt melegen ajánlotta magát. Szakadatlanul fogyókúra recepteken dolgozott, amivel felcsalogatta magához őket, és azt csinálta velük, ami a királynak eszébe sem jutott a felesége láttán. A nők persze ettől fogytak és nem a löttyöktől, pedig ezeket utóbb még a királyi drogériában is kínálgatták, drágán és hasztalanul.
A királynő a varázslónál kiöntötte a lelkét, és valamilyen bájitalért könyörgött, amit belecsempészne az ura italába, hátha kedve támadna a nulláról legalább az egyre jutni. A varázsló azonban, ahelyett hogy kotyvasztott volna valamit, figyelmesen és odaadóan meghallgatta az asszonyt és egy jó nagy acélszeget nyomott a finom kezébe:
– Úrnőm – mondta neki fejet hajtva – ez a szeg segít majd a bajodon, csak tedd azt, amit tanácsolok!Válassz ki a király mértani ábrái közül egyet, amit a fal túlsó oldalára rajzolt, és valahányszor elutasít, karcold jó erősen körbe annak a vonalán! Légy türelmes, és meglátod – folytatta huncutul – el fog jönni az a pillanat, amikor a forró vágyad egy csapásra teljesülni fog. Azzal az asszonyt elbocsátotta, őmaga pedig elégedetten dörzsölgette össze a kezeit.
A királynő megfogadta a tanácsot. Kiválasztott a falon egy téglatesthez hasonló otromba hasábot, és valahányszor a férje horkolni kezdett mellette, a szeggel végigkarcolta annak vonalait.
Telt-múlt az idő, a király még mindig számokkal feküdt és nem egy igazi numerával, a királynő pedig egyre dühösebben karcolgatta a szeggel a falat. Egyre mélyebben kellett vésnie, míg az egyik este, talán az ezrediken, amikor a tücskök cirpelését elnyomta a pamlagról felszálló hortyogás, megmozdult a falban a nagy kő. Egy láthatatlan kéz leemelte a fal túloldalán, és egy gyertyaláng világított át:
– Jöjjön, asszonyom – suttogta a varázsló – eljött a pillanat, amit ígértem.
Itt a vége, kuss el véle, a királynő titkáról nem illik tovább pletykálni.

2015/05/30 Posted by | agyszaggató | | Megjegyzés hozzáfűzése

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 118 követőhöz

%d blogger ezt szereti: