fejbekása

psziluett-illúziók

Feltűnési viszketegség

bicikli

Elég szar dolog ünnep és szabadnap idején pszichológusnak lenni. Amúgy máskor nem annyira. Ilyenkor szignifikánsan többet foglalkoznak az emberek magukkal, mint mással és máskor, tehát beleakadnak az önmaguk szőtte kusza világegyetem láthatatlan szálaiba, aztán vergelődnek egy darabig, amíg kikászálódnak belőle egy kijózanító hétfőn. Mint a kulcsra felhúzott kisegér, ekkor újra szaladni kezdenek az ünnep nyugalmában elképzelt légvárhoz kavarni a habarcsot. Ez már nem olyan rossz, mert legalább felszedik a feneküket, és nem az élet értelmetlenségén filóznak. A karácsony különösen kedvez az önmagunk ellen fordított agressziónak, hiszen ilyenkor, érthető módon, élesebben látszik a kontraszt a boldogtalanság és boldogság között, vagy a szeretetlenség és szeretet között.

Kissé aggódva hallgatom egy hölgyismerősöm panaszát, hogy a férje nem a régi, sokkal többet foglalkozik magával, mint korábban, pontosabban csak magával törődik, ezért szépen kér, hogy beszélgessek vele mihamarabb. Karácsony van, sötétedés után kissé kelletlenül mozdulok, de beülök mellé az autóba, hogy elvigyen az otthonába, a férjéhez. Amint a havas úton suhanunk, a szentestéről csevegünk, megkérdem, hogy milyen ajándékot kapott ő, a gyerekek, és persze a férje. Amolyan udvariassági gesztus, de hirtelen megvillan az elejtett szavak haszna.

– A férjem szobabiciklit kért és kapott, – mondja – fogyni szeretne, kíváncsi vagyok, mire megy vele – mosolyog.

– Hát ha hegyre megy vele, akkor nem esélytelen – tréfálkozom, közben pedig elégedetten nyugtázom, hogy aki hosszú távon tervez, azzal nagy baj nem lehet. A szobabicikli mindenképpen jobb, mintha egy üveg karlsbadi Becherovkát kért volna, vagy egy éles pengéjű szamurájkardot.

Közben a kertvárosba érünk, vastag itt már a csend, a hó, csakúgy, mint a pénztárca. Lassan bekanyarodunk az udvarra. Mediterrán típusú ház, óriási ablakokkal, és azonnal meg is pillantom azon keresztül a ház urát. A karácsonyfa villogó fényénél teker nekivetkőzve, igen jó tempóval. Látszik, hogy nem vár látogatót.

– Akkor én most már fordulnék is – mondom, – nincs szükség itt sürgősségi beavatkozásra: ez csak egyfajta exhibicionizmus, nem veszélyes… feltűnési viszketegség – magyarázom érthetőbben, amikor látom a nő döbbent arcát.

– De hát honnan veszed, hiszen még nem is néztél a szemébe?! – hümmög szegényke.

– Hát, aki szobabiciklin is láthatósági mellényt visel – bökök az ablak felé – az garantáltan arra vágyik, hogy észrevegyék.

2016/12/30 Posted by | agyszaggató | | Hozzászólás

Szülinapi kása 6.

15776592_1285500301495816_1169212074_o

Hat éve rotyog a kása a koponyámnak becézett csontkübliben. Lassú tűzön, már-már öregesen, de egyelőre megbízhatóan fogyasztható. Nem mondom, néha picit odasül, mert nem kavarom eléggé, vagy hígra eresztem, mert olcsó gúnynak víg a leve, de közben folyamatosan arról álmodozom, hogy ha kitesznek majd egy lakatlan szigetre, akkor nem saját könyvet viszek magammal, mert ahhoz már szemüveg is kell és értelmező szótár is, hanem egy palack finom bort, amit ha megittam, akkor belebeszélem a történeteket az üvegbe, alaposan bedugom, és víznek eresztem. Aki megtalálja, annak lesz egy üres, visszaváltható üvege. Hát nem fantasztikus? Boldog új évet, kedves barátaim!

2016/12/29 Posted by | fejbekása tálalva | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: