fejbekása

psziluett-illúziók

Mennybemenetel újratöltve

„Meg kell ma itt halni, tudod, egyikünknek”

„I” valós „I”

 

T. Miklós csehül érezte magát. Péntek volt és már hajnali három, de még nem jött álom a szemére. Kényelmetlennek érezte imádott vízágyát, lassan és nyögdécselve kecmergett ki belőle, s lecserélte izzadt pólóját egy száraz és szellősebb rövidköpenyre, majd egy nagy adag vizet ivott. Sokáig állt a sötét konyhában mozdulatlanul az óriási, fényezett diófaasztalra támaszodva, s a fekete sarkot bámulta. Gondterhelt volt, izmos testét ólomnak érezte, s agyában összevissza röpködtek a férceletlen gondolatok, mint tűz fölött a szálló parázs.

Valami nem volt rendjén, ezt érezte: a tegnap rosszabb volt, mint tegnapelőtt, s ma pocsékabb, mint tegnap volt. A legjobban az gyötörte, hogy nem tudta, hogy mi keseríti: nem betegség, nem fáradtság, nem félelem, inkább valami rossz sejtés és kiszolgáltatottság együttes érzése. Fiatal volt és ereje teljében, békében a világgal és önmagával, ezért is volt érthetetlen számára az őrlő izgatottság. Lebegő szorongásának egyetlen fogódzója egy korai vissza-visszatérő álom volt: talpig páncélba öltözve küzd egy szintén páncélos óriási idegennel, ömlik róluk az izzadtság, vakítja őket a nap és nem találnak fogást egymáson, csak lihegnek, fújtatnak, erőlködnek, lerogynak a fáradtságtól, majd újra egymásnak esnek, sikoltanak az egymásra csúszó páncéldarabok, peng az acélkard, döngenek a nehéz pajzsok, szorítják egymást kegyetlenül és…sosem lesz vége.

Ez az álom lepörgött szemei előtt milliószor, változatlanul, de az utóbbi időkben szinte hetente, most meg már éjszakánként és egyre élesebben és egyre hevesebben, olyannyira, hogy már nem volt ínyére az alvás. Nehezére esett bevallani, hogy félt elaludni. Pedig félt, mert a küzdelem az idegennel mindig kifullasztotta, verejtékben úszott és szíve majd szétfeszítette a sziklakemény mellkasát. Ilyenkor zihálva ébredt, s amíg a szobája sötét tárgyai kontúrt nem nyertek, a halál karmain táncolt. Talán beszélt is, vagy kiabált, nem emlékezett. A lassú testi megnyugvást mindig órákig tartó fejfájós töprengés váltotta fel, képtelen volt az álmot egy fikarcnyit is értelmezni. Eddigi élete csendesen és nyugodtan folyt, nem vágyott sokra és nem is kellett törnie magát. Mindig képes volt bölcsen nyugtázni erényeit és hibáit. A kevés ismerőse sziszifuszi életén néha szánakozott is, nem kedvelte a délibáb vadászatot, s mikor, nemritkán, léte egyszerűsége élvezettel töltötte el, olyankor elégedettséggel motyogta magának, hogy „nem vagyok egy komplikált ember”.

T. Miklós tisztában volt mindennel, ami róla szólt, csak ezzel az álommal nem, ami most már egyre sűrűbben háborgatta. Miért ez a feszült és izzasztó küzdelem, miért nem ér véget soha, és miért mindig ugyanazon a helyen? Igen…mindig a szigeten. Naponta ingázik mellette, de valahogy sosem ugrott be eddig. Hirtelen erős késztetést érzett, hogy elmenjen arra a helyre. Ott a Duna közepén, a folyóparti útról mindennap rásiklik a tekintete, de soha eszébe sem jutott átmenni oda, most viszont meg kell tennie. Ott lesz a megoldás, gondolta. Az elhatározása, hogy azonnal odamegy, lecsendesítette. Kint pirkadt már a hajnal. Lezuhanyozott, tiszta ruhába bújt, s ráérősen megreggelizett, majd kiballagott a villamoshoz. Az utcán egyetlen lélek sem mutatkozott, egyedül várakozott a megállóban. Nemsokára felbukkant a villamos, mint egy óriási, lusta, sárga hernyó kúszott közelebb. Felszállt, leült egy székre és az ablakhoz nyomta a fejét. A napfény mindenhova belopózott már, de a város kihaltnak tűnt. Egyetlen ember volt rajta kívül a villamoson, egy részegnek tűnő öreg hajléktalan, aki, rögtön amint Miklós felszállt és helyet foglalt, előrejött és mindenáron kezet akart csókolni neki, közben pedig majdnem sírógörcsöt kapott, s összefüggéstelenül hebegett:

A tanítónk, itt van…ma lesz a küzdelem, a mi vitézünk, ma van a nap…az ő napja. T. Miklós semmit nem értett az egészből, csak szelíden mosolygott, s megengedte, hogy a vén csavargó a mellette lévő széken helyet foglaljon. Attól kezdve az öreg csak felakadt szemekkel motyogott valami érthetetlen szöveget, közben pedig dőlt belőle az olcsó pálinka szaga.

A város furcsán ébredt, s Miklós is érezte, hogy ez a reggel egészen szokatlanul indul. Az emberek, igen, ők voltak a megmagyarázhatatlanok. Először csak szállingóztak a hajnali órán, mint minden eddigi reggelen, de nemsokára egyre többen és többen bukkantak fel az utcán, s mindenki arra tartott, amerre a villamos. Mire a nagy folyó mellé szegődött a sárga járgány, zsúfolásig megtelt, de az utcán is már tömeg volt, s megállíthatatlanul hömpölyögtek a villamos nyomában, ki gyalogosan, ki kerékpárral, volt aki autóval, de fegyelmezetten és mosolyogva, mintha csak egy könnyű majálisra igyekeznének. Miklós nem értette, hogy mi történik. A csavargó könnyezett mellette, és úgy tűnt nemcsak a pálinkától van transzban.

Kik ezek az emberek? – kérdezte Miklós az öreget.

A követőid – felelte az, most tisztán, és gondolkodás nélkül. Ő erre csak legyintett, s újra az utcára nézett. A sziget közelében voltak már, s a tömeg olyan óriásivá duzzadt, hogy a villamost teljesen körbevették, s csak lépésben lehetett haladni. Amint a sziget lassan kirajzolódott a reggeli ködből, már látni lehetett, hogy minden fej arra fordul. Mi történik, mindenki ugyanazt álmodta, mint én? – töprengett a fiú. Hogy valóban kollektív álom volt-e vagy sem, arra nem kapott választ, de egyetlen zavarodott vagy kérdő tekintetet sem fedezett fel a tömegben. Mindenki jókedvű, várakozó és csak annyira volt izgatott, mint a cirkuszban a nézők, amikor az akrobaták a kötél mellé állnak. A villamos teljesen megrekedt a tömegben, de mintha nem is szándékozott volna tovább menni. Az ajtók kinyíltak, s mindenki nyomult lefele. T. Miklós keményen megragadta az öreg csavargó karját:

Mi folyik itt? Az öreg pedig csak a part fele bökött és így szólt:

Ott a csónakod. És spórolj az erőddel, szükséged lesz rá! – mondta, s megpróbálta kihámozni a vékony felkarját az acélos ujjak szorításából. Miklós elengedte, s ment a tömeg után. A parton most már érezhetően nagyobb volt az izgatottság, mint korábban, az emberek ujjal mutogattak a sziget felé, ahol egy fekete páncélba öltözött férfi sétált le és fel, kimért léptekkel, néha-néha az égre emelte a kezeit, s megrázta óriási ökleit. Úgy tűnt így messziről, hogy dühös és szitkozódik. Miklós egészen a víz közelébe furakodott, ahol a csónak volt kikötve, s szíve a torkában kalapált. Felismerte a hatalmas vitézt, akivel éjszakánként vívta az izzasztó küzdelmeit. A csónak üresen lebegett, de ahogy Miklós a közelébe ért, a szigetről a fekete ember is mintha megtalálta volna, akit várt. Kereső és szúrós tekintete most már csak Miklósra szegeződött, s az öklét is csak feléje rázta. Miklós a csónakba lépett, s a tömeg pedig harsányan felüvöltött. Eddig az öreg csavargón kívül senki rá sem nézett, vagy legalábbis nem érezte, hogy bárki is fürkészné, de amint a csónakhoz ért, minden szem rá szegeződött és minden száj érte kiáltott:

Tipord el a gonoszt! Végezz vele! Te vagy a mi megmentőnk, légy erős! Ne kegyelmezz!…csak úgy záporoztak a biztatások, s a Miklós szíve majdnem jéggé dermedt a felismeréstől…ő most kiválasztatott és neki küzdenie kell. Beült, kézre fogta a lapátokat és húzni kezdett, olyan erővel, hogy a csónak mögött összecsaptak a hullámok. Most már tisztában volt küldetésével, s nyugtalansága el is illant gyorsan, mint a Duna vize fölött a pára a napfényben. A szigethez ért, kiugrott a csónakból, s egy határozott rúgással visszalökte a csónakot a habok közé. A fekete vitéz megszólalt, Miklós füleinek szokatlan nyelven, de teljesen érthetően:

Okos mozdulat volt vitéz.

Egy embernek egy csónak bőven elég – válaszolta Miklós.

Ki vagy te, fekete vitéz? – kérdezte.

Én a cseh bajnok vagyok, és a te végzeted. Veled együtt küldöm sírba a reményt.  Öltsd fel a páncélod és védd az életed! – suttogta kimérten.

T. Miklós oldalra nézett és a zöld pázsiton valóban meglátta a páncélját és pallosát, világos és csillogó darabokból álló mesteri munka volt. Életében nem érintett effajta dolgokat, de most valahogy játszi könnyedséggel vette magára. Igazán impozáns látvány volt a reggeli fényben sziporkázó páncél és a fehérre köszörült kard, s a parton felerősödött az elámult tömeg ujjongása és biztatása. Az ifjú a cseh vitéz elé lépett és kezet nyújtottak egymásnak. A páncélkesztyűk nehezen illettek egymásba, de a két vitéz gondoskodott róla, hogy összesimuljanak. Roppant erővel kezdték szorongatni egymás kezét. A cseh kezének csontjai úgy ropogtak, mint a száraz ágak, s azt is hitte volna az ember, hogy ez a bivalyerős magyar legény csak ágakat morzsolgat, de a páncélkesztyűkön végigcsorgott a fekete bajnok ujjbegyeiből kiserkenő bíborszínű vér, és az fájdalmában térdre rogyott.

Kegyelmezz nekem, ember – fogta könyörgőre – kegyelmezz, nem ártottam soha neked, és nincs okod rá, hogy elvedd az életem!

Ki küldött elém cseh vitéz? – vonta kérdőre Miklós.

Senki nem küldött uram, én azért vagyok, hogy várjak rád, amíg megkeresel. És ez az a nap. Most már csak az életemet kérem, és a szabadulást a véget nem érő várakozásból.

Egy fejnek le kell hullania vitéz – felelte Miklós – ezt te is tudod. Azok – és kimutatott a part fele – mindkettőnket megköveznek mielőtt partot érnénk, és a halak fogják a húsunkat ebből a konzervből kicsipegetni. Egy percnyi higgadt gondolkodásra van szükségem – mondta, s azzal elengedte a szétlapított kezet.

A tömeg megőrült a látványtól. Látták a fekete ellenséget térdre zuhanva esdekelni, s a feléje tornyosuló hősüket.

A fejét a magasba! – visongtak és tomboltak, a többségük félmeztelenre vetkőzve vonaglott a vér igézetétől. Egyetlen ember, az öreg csavargó figyelt feszülten és kővé válva:

Bocsásd meg nekik, nem tudják, mit cselekednek – motyogta maga elé.

A cseh vitéz térden és lehorgasztott fejjel várt, Miklós félkézzel felemelte súlyos pallosát, másik kezével a megmarkolta saját haját, s egy hirtelen mozdulattal elvágta… a saját torkát. Aztán csak úgy állt szétvetett lábakkal ez a roppant srác, saját fejét a magasba emelve, s a patakokban visszacsorduló vér vörösre festette páncélját. Állt és nem esett el. A tömeg, mint egy rosszul sikerült focimeccs után, zúgott, hőbörgött és fújt, de utána pillanatok alatt eloszlott, és a parti utcák kiürültek. Miklós leengedte a kezét, s fejét az ölébe helyezve leült a csöndesen sírdogáló cseh mellé. Bevégeztetett – gondolta. Hosszú órákig üldögéltek így egymás mellett némán, majd a fekete vitéz halkan megszólalt:

Induljunk, mester!

Feltápászkodtak és ledobálták magukról a nehéz bádogot. Miklós a csónakba ülve, fejével az ölében, a cseh legény pedig úszva és maga mögött félkézzel a csónakot húzva értek partot. Lassan és ráérősen bandukoltak végig a forróvá vált utcákon, úgy tűnt céltalanul. Senki nem szólt hozzájuk, mintha nem is látták volna a fej nélküli férfit és társát. Később csak a metrón szólalt meg egy kisfiú mellettük, az anyjához fordulva, hogy:

Anyu, a fejetlenség az olyan, mintha az embernek nem lenne feje?

–  Ne kérdezz butaságokat, kicsikém – jött az unott válasz.

Este a reptéren egy férfi, akinek egy véres fej volt a hóna alatt, és egy megtermett cseh turista jegyet vásároltak egy prágai fapados járatra. Megtelt teljesen az utastér, de leszálláskor a légi kisasszony bosszankodva állapította meg, hogy egy utassal valószínűleg többet számlált beszálláskor, mert valami nem stimmelt. Ilyen sosem volt korábban, de mivel észrevételt senki sem tett, hamar elfejtette a dolgot. Éjfél körül a Szent Vitus székesegyházban egy izmos, megtermett férfi halk imát mormolt:

Köszönöm Uram, hogy véget vetettél a várokozásnak és megmutattad az utat, amelyen indulnom kell. Te járj előttem, mindörökké.

2011/03/12 Posted by | fejbekása tálalva | | 1 hozzászólás

Micsike

Még nem voltam tizennyolc sem, amikor a tanítói diplomám megszerzése után egy Kisküküllő-menti faluban kezdtem dolgozni. Az osztályomba zömében nagyon szegény cigány és magyar gyermekek jártak, akik legtöbbször helyesen ráérezték arra, hogy a világ sokkal érdekesebb iskola nélkül. Ennek szellemében nehéz is volt becitálni őket nap mint nap. Mindannyiuk között volt azonban egy Misike nevű fiúcska, akivel rengeteg gond volt, ha megtisztelte az iskolát. Misikét mindenki ismerte és mindenkinek csak Micsike volt, mert selypített keményen, s csupa csé-vel beszélt. Egy juhásznak az elhanyagolt gyermeke volt: pöttöm, szőke, piros arcú, mindig maszatos, verekedős, nagyszájú és szerfelett mozgékony. Állandóan az eperfáról, vagy valakinek a nyakáról kellett leszedni. Pontosabban ő csak úgy viselkedett, ahogy a hosszas kintlét megtanította, ösztönösen és foggal-körömmel, mi meg minden erőnkkel azon voltunk, hogy meggyőzzük, hogy a tanító nem a szamár, s az osztálytársakat nem kell oldalrúgásokkal terelni ki- vagy befele az osztályba, mint a juhokat a karámba. Summa-summárum, Micsikét mindenki rettegte, s úgy döntöttünk az igazgatónővel, hogy nagyon időszerű lenne, már rögtön így iskolakezdés után egy családlátogatás Micsikééknél, s a szocializáció alapjairól beszélni a szülőknek. Kint lakott a falu szélén, ott, ahol a sárnál csak a nyomor volt mélyebb, egy kis tákolt putriban, sok kicsi szőke, koszos testvér és néhány irdatlan nagy és mérges juhászkutya társaságában. Amikor odaértünk a rozoga vesszőkerítést majd le is harapták az ebek, szóval láttuk, hogy nem jutunk be a háziak segítsége nélkül. De mit ad Isten, a nagy csaholásra kijött éppen Micsike a házból, s meg is szeppent annak rendje-módja szerint, amint meglátott bennünket, úgy hogy lesütötte a szemét, s elkezdte a tyúkszart rúgni a csóré lábával. Az igazgatónő próbálta átkiabálni a kutyákat:

− Micsike! Harapnak a kutyák?

A gyermek arcán egy pillanatra átvillant egy kópé mosoly, majd holt komolyan, de megvetően félrenézve visszakiáltott:

− Aaannem, ha nem bacsogaccsák! – azzal befordult a házba.

Ennyit tartott Micsikééknél a családlátogatás.

2011/03/05 Posted by | fügék az életfáról | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: