fejbekása

psziluett-illúziók

A zen meg a kerékpártárolás művészete

A racionális döntéshozások egyik legismertebb elmélete a játékelmélet, amit egy becsületes magyar zsidó ember, Neumann János alapozott meg annak idején, valamikor a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben, s azóta igazi interdiszciplináris tudománnyá nőtte ki magát. Matematikusok, közgazdászok, társadalomtudósok és pszichológusok hadát foglalkoztatják az olyan stratégiai problémák, hogy egyik fél döntésének eredménye miként befolyásolja mások lehetséges válaszait. Az ilyesfajta játékok végül kooperációhoz vagy versengéshez vezetnek, attól függően, hogy melyik előnyösebb a résztvevők számára.

Mindig kíváncsian és őszinte áhítattal olvastam az élővilágban megfigyelt vagy számítógépen modellezett játszmákat, elméleti ismereteim alapján nem is tűnik nehéznek megérteni egyik-másik stratégiát, azonban ezeket tetten érni és felismerni a zöldségpiacon, a politikusok diskurzusaiban vagy egy táncbemutatón, nem könnyű dolog. Az emberi kapcsolatok kuszasága akadályoz ebben, és persze az, hogy legtöbbször tiszta stratégiák helyett kevertekkel van dolgunk. Az emberi kapcsolatokban a csupán tiszta stratégiák használója saját maga alatt fűrészeli a fát, hiszen inkább előbb mint utóbb, akadnak olyanok, akik ezt gyorsan kihasználják a saját javukra. Például, ha valaki úgy dönt, hogy örök életében az „ami a szívemen a számon” elv szerint él és még kegyes hazugságokra sem lesz hajlandó, akkor ezzel biztosra vehető, hogy kellemetlen helyzetekbe fogja sodorni, hiszen olyan dolgokat kell állandóan kimondania, amelyek másokat bánthatnak. Képzeljünk csak el egy ilyen embert, amint vendégségben nem elég ízletes neki a háziasszony főztje, vagy rémisztően csúnyának találja a pocakosodó főnökét az új öltönyében. Nem hiszem, hogy kellemes perceket és barátokat szerez magának. Ugyanez persze akkor is igaz, hogyha úgy dönt valaki, hogy soha, semmilyen körülmények között nem mond igazat, hiszen szuperszonikus gyorsasággal zárná ki magát a jóhiszemű emberek köréből. Kevert stratégiára van szükség, azaz a hosszas szocializációnk során meg kell tanulnunk, hogy igaznak kell lennünk, de nem minden igazságot kell kimondani, és kerülni kell a hazugságot, de legyen kéznél mindig egy hihető füllentés. Az igazmondó juhászok és a hazug bojtárlegények tiszta stratégiái mesékbe illőek, de az életben semmi hasznát nem vesszük ennek, vagyis az ezekből leszűrhető legokosabb tanulság az, hogy egyikükre se próbálj meg hasonlítani.  Ezért is van az talán, hogy túlélésük érdekében a folklórba kellett menekülniük. Vagy viccbe, de hát az is a folklór része. Egyik kedvencem a nőkre éhes egyszeri férfi esete, aki az udvarlás bonyolult ceremóniájának elébe menve úgy döntött, hogy mindig úgy kezdi az ismerkedést, hogy őszintén nekiszegezi a kérdést a kiszemelt nőszemélynek: „Asszonyom, lefeküdne velem?”. Ennél tisztább stratégiát nehéz elképzelni. A villamoson utazva odalépik egy csinos nőhöz, s a kérdést felvetve egy óriási pofont kap, s valami olyasféle választ, hogy: „Mit képzel, maga disznó?”. Azzal az arcát egyengetve hátrasomfordál a villamos következő kocsijába. A méltán sértett nő, dúl-fúl egy darabig, de utána nem állja meg, hogy ne pillantson a férfi után. S legnagyobb ámulatára azt látja, hogy a kocsi végében nevetgélve cseveg egy másik fiatal nővel, s láthatóan jól érzik magukat. „Úristen – gondolja magában – talán rosszul értettem, amit kérdezett?”. S mivel nyugtalanítja az esetlegesen félrehallott mondat, úgy dönt, hogy tisztázza a dolgot. Amikor látja, hogy az éppen felcsípett lánnyal leszállni készül a pasi, akkor még hozzálép és megkérdi: „Elnézést uram, mondja csak, maga sok pofont szokott kapni?” Mire a férfi: „Igen, asszonyom, de sokat is szeretkezek”. Viccnek kitűnő, de azt hiszem, hogy a valóságban a pofonok legyűrnék a szexuális étvágyat.

A kevert stratégiákkal viszont más a helyzet, ugyanis hétköznapjaink sava-borsa abban rejlik, hogy ugyanazon dolgokra mi emberek különbözőképpen is tudunk reagálni, azaz nem válunk egyformává. Persze az életjátszmák szabályszerűségei is algoritmizálhatóak, s mint mondtam már, akár el is tudnak varázsolni egy szép teória vagy egy frappáns képlet formájában, de az igazi… az igazi az a gyakorlatban is lenyűgöző.

Az egyik kedvencem az angolosan tit-for-tat, magyarul talán legtalálóbban a szemet-szemért, vagy fogat-fogért szólások illenek rá. Egy Oroszországban született, majd amerikaivá vált zsidó pszichológus a kitalálója, Anatol Rapoport, aki egy döntési problémára kiírt verseny kedvéért tette közzé ezt az egyszerűségében elegáns stratégiát. A lényege alig három lépésben összefoglalható: (1) sose légy az első, aki megsérti a kooperációt, (2) ha átvernek, akkor megtorlással válaszolj, illetve (3) a kooperáció első jelére megbocsátást mutass, és kooperálj.

Nos, akkor itt gördül be a kerékpár a színre. Tudniillik jó néhány évvel ezelőtt egy gyerekbicikli adott alkalmat arra, hogy a tit-for-tat erényeiről meggyőződjek. Blokknegyedben lakom, s most szándékosan nem írok tömbháznegyedet, mert a blokknegyed az nem éppen olyan mint a tömbháznegyed, s akik blokkban laktak vagy laknak, azok értik is azt, hogy miért. A negyediken lakunk, s a gyerekek szeretnek bicajozni. Ez akkoriban azt jelentette, hogy a kerékpárt vagy fel kellett cipelni éjszakára az ajtónk elé, vagy pedig levinni a sötét pincébe, s ennél jobb megoldást próbáltunk találni. Van is a földszinten egy zárható, szobányi kis helyiség, ami eredetileg szárítónak készült, de a földszinten lakóknak nincsen balkonjuk, ezért az emeleten lakók nagylelkűen beleegyeztek abba, hogy azt az egyik lenti szomszéd használja. S mivelhogy saját szemünkkel meggyőződtünk arról, hogy a jószomszéd is oda teszi be éjszakára a kerékpárját, megkértük, hogy engedné meg, hogy mi is oda tegyük be a mienket, ne kelljen cipelnünk nap mint nap fel a negyedikre. Nem emlékszem, hogy rosszallással fogadta volna a kérésünk, egykettőre kulcsot készíttettünk és immár együtt használtuk a szárítót.

A játszma tehát el is kezdődött ezennel, hiszen kis felületen osztoztunk. Csak idő kérdése volt a versengés kialakulása, hiszen a szomszéd a kerékpárján kívül egyebeket is kezdett véglegesen itt felejteni: deszkákat, kisebb bútordarabokat és egyéb kacatot. Amikor pedig szaporodott a családunk, immár kézenfekvő megoldásnak tűnt számunkra is, hogy az összecsukható babakocsit is oda betegyük, hogy azt se kelljen cipelni. Azt hiszem ez volt az a mozzanat, amit az egyébként szótlan szomszédunk hadüzenetként értelmezett. Először csak furcsállottuk, hogy az összecsukott és falnak támasztott babakocsi állandóan eldől, de aztán rájöttünk, hogy a szomszéd veri dühében a földhöz, s teljesen logikus részrehajlással úgy gondolja, hogy a babakocsi miatt nem fér és nem a porosodó deszkái miatt. Aztán, amikor a kocsi vásznán lábnyomokat is felfedeztem, akkor elkezdődött a tit-for-tat.

Az volt a fantasztikus ebben, hogy nagyon fegyelmezett játék volt. Valószínűleg bármilyen szóbeli megnyilvánulás csak a játék kárára ment volna, ezért mindketten némán hallgatva figyeltük egymás rezdüléseit, és a szemtől szemben találkozásokkor semmilyen jelét nem adtuk annak, hogy orrolnánk egymásra. Kitűnő partner volt.

Első körben én is csak felborítottam a kánikula elől bemenekített szánkóját, mire egy rövid időre elcsendesedett. El tudom képzelni, hogy a kezét dörzsölte örömében, amikor a szánkóval üzentem, hogy lehet játszani, s a rövid békét a stratégia kidolgozására használta. Felborította a babakocsit és a biciklit, mire én széthánytam a deszkáit. Utána megint néhány napos játékszünet. Lecsavarta a szelepsapkát az egyik kerékről, mire én levettem az övéről és pótoltam az enyémen. Meglepetésemre, hirtelen kooperációra szólított fel, s feleségével üzent, hogy jó lenne egy új lakatot vennünk a régi helyett, nehogy lába kelljen dolgainknak. Azonnal beleegyeztem és kifizettem a lakat árának felét, amit hosszú csendes napokkal nyugtázott a szomszéd.

Mikor már úgy tűnt, hogy sikerült elérnünk a törékeny egyensúlyi állapotot, megint sikerült meglepnie. Ezúttal sokkal alaposabban, mint eddig. Egyik napsütéses délutánon, amint beléptem a bicikliért, földbe gyökerezett a lábam. Mindkét kereke teljesen leeresztve, s hiányzott mindkét szeleptű, meg sapka. Ekkora bunkóságot ritkán láttam, tudniillik az ő biciklije sértetlenül állt ugyanott, s mivel csak kettőnknek volt kulcsa a lakathoz, szóba sem jöhetett, hogy más szórakozik velünk. Az első megrökönyödésem után elkezdtem röhögni, s lassan én is nekiláttam az ő biciklijét az enyém állapotára butítani. A tűket és sapkákat egyenként hajítottam el, hogy még véletlenül se emlékezzem arra, hogy melyik hol lehet, ha esetleg valamiféle megbánásérzés kerít hatalmába.

Újra békés napok elé néztünk. Közben persze illedelmesen köszöntünk egymásnak a napi találkozásaink alkalmával, mintha nem is területfoglaló háború dúlna köztünk. Ez a béke immár tartósnak bizonyult, de egyben a játék végét is jelentette. Egy napon a felesége megállított és megkérdezte, hogy tudnánk-e helyet felszabadítani, mert nem meri kitenni a szabadba a ruhákat száradni, és újabb madzagot szeretne kihúzni a szárítóban. Persze, mondtam neki, s közben pedig elégedetten nyugtáztam, hogy a tit-for-tat mégiscsak ráébresztette őket a normális kommunikáció előnyeire. Aztán, hogy nehogy azt higgyék, hogy ezzel megadtam magam, néhány hétig mégsem mentem a szárító fele. Egy adandó alkalommal újra megkért, mire én, mintha akkor kapnék észbe, megnyugtattam, hogy ezúttal nem késlekedem.

Azóta nincs babakocsink, a kerékpárok száma megszaporodott, s mindent a saját pincénkben tartunk, mások bosszantására alig marad egy-kettő a lépcsőházban.

Reklámok

2011/04/30 Posted by | blokkultizmus | | 2 hozzászólás

A székely gólyamadár

Egy székely falusi iskolában egy tanítónő ismerősöm egy gólya óriási képét mutatja a nebulóknak.

− Milyen madár ez gyerekek? – kérdezi.

A válasz késik, mindenki lapít, majd egy legényke végre felnyújtja a kezét. Feláll, kihúzza magát büszkén, s kivágja:

− Laaajbis pipe!

2011/04/23 Posted by | fügék az életfáról | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: