fejbekása

psziluett-illúziók

A félreértés

Nagojában, a távoli Japán egyik nagyvárosában hétágra sütött a délelőtti nap, amikor a szépséges Riyoka elhatározta, hogy véget vet az életének. Vidékről érkezett fel, szobát bérelt egy 42 emeletes szálloda 33. emeletén, s mivelhogy adott volt az észvesztő magasság, úgy döntött, hogy hagyja is elveszni az eszét és kidobja magát. Nem volt ez egy könnyelmű döntés, hiszen bármilyen izgalmasnak ígérkezett a zuhanás a semmibe, a semmivel való találkozás undorító nyomokat hagy az aszfalton. De Riyoka pontosan azt szerette volna, hogy halála nyomokat hagyjon mindenfele, lehetőleg lemoshatatlanul tartósat. Különösen arra vágyott, hogy vőlegénye, Junnosuke lelkét és hófehér vőlegényi ruháját fröcskölje tele vérével és szétloccsant agyvelejének borzalmas cafataival. Junnosuke hat órával korábban, pirkadatkor, sms-ben értesítette menyasszonyát, hogy mégsem vele szeretné leélni életét és, mentségére szóljon, röviden bocsánatot is kért, majd kikapcsolta mobiltelefonját. Persze nem ismerte eléggé menyasszonyát, mert Riyokanak eszébe sem jutott megcsöngetni a hűtlen férfit.

Óvatosan becsomagolta a méregdrága selyemből készült menyasszonyi ruháját, és a sinkanszenen meg sem állt Nagojáig, ahol szobát bérelt egy teljes napra. Fent a szobában kiterítette az ágyra a menyasszonyi ruhát, lezuhanyozott és anyaszült meztelenül leült a tükör elé, majd óvatosan és ráérősen kiszedte és újrahúzta a szemöldökét, festeni kezdte a szemét, száját és kipirosította az arcát. Elégedetten vizsgálgatta szép és ápolt arcát, majd felállt és hátralépett néhány lépést, hogy egész alakját is megcsodálhassa a tükörben. Egy néhány pillanatig mozdulatlanul állt, látszólag lazán, de piciny cseresznyepiros szája mögött a hófehér fogak nagy erővel zártak, s visszaparancsolt lilás szemhéja alá egy kikívánkozó könnycseppet. Aztán hirtelen elfordult a tükörtől, az ágyhoz lépett és magára öltötte a hófehér selyemruhát. Felhívatott egy szobalányt, aki, szótlanul engedelmeskedve, olyan szorosra húzta a derékfűzőket, amennyire csak engedte a lány karcsú és lágy teste. A szobalány aprót kapott és távozott, Riyoka pedig belülről gondosan bezárta az ajtót és le is ellenőrizte azt. Az ablakhoz lépett, kitárta annak mindkét óriási szárnyát, majd egy széket húzott a párkány elé. A következő pillanatban már élete utolsó útját kémlelte, hidegvérrel, röviden, hogy teste egyetlen porcikájának se adjon esélyt a tiltakozásra. A mozdulattal viszont, amivel elrúgta magától a széket, nem sikerült elrúgnia magától az életet, tudniillik úgy sült el, hogy a kizuhanó lány a párkányt súrolva esett lefele, s a terebélyes ruhán lévő sok fűző egyike beakadt a párkány egy kiálló szegletébe, s a szerencsétlen menyasszony himbálózni kezdett a magasban, arccal a föld fele. Csapdába került az élet és halál mezsgyéjén, s ezzel az is bizonyossá vált, hogy segítség nélkül sem az élethez való visszamenekülés, sem a halál el nem érhető számára.

A semmiben himbálódzó menyasszony látványa hamar csődületet okozott a járókelők körében, az emberek idegesen és szélesen hadonászva mutogattak a magasba, s közben vadul találgatták, hogy mi történhetett. Riyoka torkán egy hang sem jött ki, lehet, hogy el is ájult közben. Néhány perc leforgása alatt, fülsiketítő zaj közepette megérkeztek a tűzoltók és mentőautók. Leszorították a bámészkodókat az épület melletti zöldövezetről, és gyorsan elkezdték felfújatni az óriási matracot és kiépíteni annak helyét az épület tövében. Ez inkább kényszerű és kötelező mentőművelet volt, mintsem  józan akció, hiszen mindenki tudatában volt annak, hogy ha a test lezuhan a több mint száz méter magasságból, akkor semmi sem mentheti meg. A tűzoltóparancsnok érezte, hogy a legrövidebb időn belül fel kell juttatni embereit a szobába, hogy onnan próbáljanak segíteni. Mintha csak kitalálta volna a gondolatait, hozzálépett egy közlegény:

− Iesada Morihiro közlegény vagyok, parancsnok úrnak jelentem, úgy tűnik, hogy menyasszonyi ruhában van az illető, felmennék … – s be sem fejezte a mondatot, a parancsnok intette is, hogy futhat a lifthez. A közlegény néhány perccel később betörte az ajtót, s beleszólt rádiótelefonjába:

− Bejutottam, itt vagyok a menyasszonytól egy karnyújtásnyira. Látom is, hogy a fűző akadt be hátulról a deréknál– közvetített Morihiro közlegény– Ez egy igen drága selyemből készült ruha, organza, egy kis bordázott ripsz és kínai krepp. Gyönyörű példány. Ismerem ezeket, hiszen korábban szabó voltam egy menyasszonyi ruhakészítőnél, rengeteg munka van vele, de pompás. Sok pénzbe kerülhetett, kár lenne…

− A francba a részletekkel közlegény – vágott közbe üvöltve a parancsnok – Mentse meg, s majd utána meséljen!

A tűzoltó többet nem is szólt. Biztos kézzel eloldotta a derékfűzőt, mire a ruha szétnyílt mint egy fehér virágkehely, s egy meztelen női test zuhant ki belőle a szédítő mélységbe. A bámészkodók többsége irtózva félrekapta tekintetét.

A súlyos csendet a tűzoltóparancsnok rádiótelefonjának recsegése törte meg:

− Parancsnok úr! Parancsnok úr! Megvan a ruha! Örömmel jelentem, hogy semmi baja nem esett, azonkívül, hogy a fűző egy kissé koszos lett azon a helyen, ahol beakadt. De az mosható vagy kicserélhető.

− I-di-ó-ta! – suttogta elfojtott hangon és tagoltan a parancsnok.

Reklámok

2011/05/28 Posted by | agyszaggató | | Hozzászólás

Az ember és a ház – szürreál mozaikjáték József Attilával

Volt egyszer egy ember meg egy ház. Gondolt egyet a ház és beköltözött ebbe az emberbe. Ez az ember egy szegény munkás volt, s még aznap délután, amint hazaért a gyári műszakból, olajfoltos kézzel és vasporral megtelt koszos gallérral, odasimult a feleségéhez és azt súgta a fülébe, hogy hiányod átjár, mint huzat a házon. A felesége erre majdnem kiejtette a kezéből a mosogatórongyot, hátrébb lépett egy lépést, hogy végigmérje a férjét, s csak annyit kérdett, hogy elment-e teljesen az esze, s azt is mondta, hogy ha tényleg meg van húzatva, akkor csukja be maga után rendesen az ajtót és ne nyisson ablakot. Az ember viszont nem tágított, s tovább udvarolt, olyan szavakat mondott ki furcsa áhítattal, amit a felesége nemhogy a férje szájából, de álombeli szeretőjétől sem hallott soha: már nem képzelt ház üres telken, csinosodik, épül a lelkem, mivel az árnyakkal betelten, a nők között magára leltem. Erre aztán mindketten le kellett üljenek a kopott hokedlikre, a férj, mert megszeppent magától, a feleség, mert az ájulás környékezte. De hiszen részeg nem lehet, gondolta magában, mert olyankor keveset beszél, s azt is gorombán, lassan forog a nyelve, s annál gyorsabban a keze. Ez az ember biztosan megbolondult, vonta le a konklúziót, s rögtön analitikussá vedlett. Lassan az aggodalmát legyűrte benne a fennhéjazó lélekbúvár és, titokban a diagnózis bizonyosságában reménykedve, tagoltan megkérdezte a férjét, hogy bántja-e valami. Bosszant az a goromba ház a sarkon, olyan, mint kisgyermek arcán az ótvar, mondta az ember és az ablak irányába bökött a fejével. A feleség egy picit félrehajtotta a függönyt, kipillantott, majd visszanézett a férjére, s lassan és higgadtan magyarázni kezdte, hogy ott, azon a sarkon amelyikre néznek bizony nincs is semmi. Volt ott egy kisebb ház, de azt már évekkel korábban lebontották, üresen áll a telek. Erre az ember halkan dúdolni kezdett egy idegen dallamot, olyan sorokkal, melyeket korábban soha szájára nem vett:  hol van az a kis ház, hol kevesen járnak? és ahol szeretnek, és csak reám várnak, és csak reám várnak. Az asszony hirtelen nem tudott mit kezdeni ezekkel az érzelmes szavakkal, mert korábban elképzelni sem tudta volna a mogorva uráról, hogy ilyent daloljon. Talán pihennie kellene, mondta ki hangosan, s fordult volna is ki a konyhából, hogy ágyat bontson, de a férj határozottan leintette, hogy majd este pihen, amikor lehunyja sok szemét a ház. Akkor talán sétáljon, ötlötte ki a nő. A férfi közben a kezét tördelve nézte az üres szomszéd telket, s megkérdezte magától, hogy magadra ismersz?. Majd úgy folytatta, hogy itt a lelkek egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt oly üresen várnak, mint ahogy a telkek köröskörül mélán és komorlón álmodoznak gyors zsibongást szövő magas házakról. Az asszonya ezalatt gyorsan orvosért telefonált, aki néhány perc múlva be is toppant. Megnézte közelről az emberünket, elmondta, hogy cserepes a szája, amit a férfi bókként értelmezett, s azt felelte, hogy régebben zsúp volt az egész. Ezt viszont az orvos nem értette, papírt és ceruzát kapott elő és kérdezősködni kezdett. Az első kérdésére, hogy hol is született, az ember azt mondta, hogy hétszer szülte meg az anyja, de mindebből csak kettőre emlékszik, amikor az anyaméhből felkérte a saját anyját, hogy egyszer szüljön égő házba,… s egyszer bolondok házába. Mikor a szakmája felől és napi melójáról érdeklődött, akkor azt mondta, hogy házat, börtönt és templomot épít magasra, de délben lehever a téglák mellé, megeszi a kenyeret, szalonnát, hagymát, nagyot nyújtózkodik. A feleség erre közbe szólt, hogy mindez nem igaz, valószínűleg csak hallucinál, mert csak egy csavargyári munkás, s nem is szokott semmit építgetni, s főleg nem magasra, mert iszonyodik attól, hogy magasból lenézzen. Azt viszont megerősítette, hogy valóban szereti a szalonnát hagymával. Amikor a terveiről faggatta az orvos, csak annyit mondott, hogy meg fogjuk alkotni csiszolt kövön a dolgozók finom fém-államát – mint bérházon az énekszó, belülről a jel, darabos arcukon úgy suhan át. Az orvos hümmögött egy picit, csendesen elmosolyodott, félrehúzta az asszonyt. Az asszony sietve és picit az igazában reménykedve rákérdezett, hogy ugye bolond. Az orvos viszont leintette, s csak annyit mondott, hogy nincs semmi baja ennek, csak kulcs kell hozzá. Kulcs?…Igen, de ne aggódjon, meg is van már, mondta az orvos. Azzal az emberhez lépett, kezét a vállára tette és csendesen annyit mondott neki, hogy lépj ki a bérházból!…Feledni nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj!

A munkásember erre egy nagyot sóhajtott, mint aki egy nehéz tehertől szabadult, erős kézfejével megtörölte a szemét, s csak annyit mondott, hogy köszönöm, doktor úr.

2011/05/21 Posted by | fejbekása tálalva | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: