fejbekása

psziluett-illúziók

Banális elszúrás…vagy na…elszólás

A szex az mindig is egy komoly és megkerülhetetlen témája volt a pszichológiának, mert a szexre jellemző pőreség az emberi kapcsolatok minden dimenzióját érzékelhetőbbé és csupaszabbá teszi. Ezért sosem óvakodtam attól, hogy egyetemi előadásaimon, ha egy pszichikus jelenség megvilágítására a legalkalmasabbnak egy intim példát találtam, akkor ne beszéljek erről, csak azért, mert másoknál ez esetleg tabunak számítana. Őszintén mondom, arra viszont nem számítottam, hogy mindez a legformálisabb szituációkban fog visszaköszönni.

Mindkét eset, amit elmesélek, szóbeli vizsgán történt, s talán nem véletlenül, de érdekes módon mindkét esetben a vizsgatéma a kommunikáció volt. Az egyik hölgy esetében a kommunikáció szó eredetére, vagyis etimológiájára kérdeztem rá, amire helyesen azt is válaszolta, hogy a communis latin kifejezéshez kapcsolódik, de kicsit meglepett, hogy nem tudta, hogy ennek magyar jelentése közösségi. Segíteni próbáltam, az első hangok felfedésével, ismételgettem, hogy köz…, köz…, köz…, mire diadalmasan kivágta, hogy közösülés. A szó jelentését nem találta el, de nem is biztos, hogy nem járt közel az igazsághoz abban, hogy a nyelv, mint az emberi kommunikáció legkiemelkedőbb eszközének születése milyen társas kontextushoz köthető. Ezt azért merem mondani, mert manapság már komolyan vesznek olyan elméleteket, melyek szerint a nyelv megjelenéséhez legideálisabb körülményeket a kurkászás teremtett. Egymás kurkászása bensőséges kapcsolatot és érzelmeket kíván, innen tehát a szó szoros értelmében egy érintésnyire van a szex.

A második eset még meredekebbnek bizonyult. Szintén egy hölgyről van szó, akinek a kommunikáció témakörön belül a digitális és analóg jelformákról kellett volna beszélnie. A digitális jelekről tudott is beszélni, viszont nem jutott eszébe az analóg kifejezés. Most is, mint korábban, betűzgetéssel próbáltam segíteni: a…, an…an… ismételgettem, mire ő feledve a vizsgalázat, összerántotta a szemöldökét és megbotránkozva felcsattant: De hát tanár úr! Anális nem lehet!

Ezek után azt mondom, hogy dehogynem. Bárhonnan közelítesz meg egy témát, az emberi kommunikációban a száraznak tűnő dolgok is lehetnek előjáték nélkül sikamlósak.

Reklámok

2011/06/26 Posted by | fügék az életfáról | | 1 hozzászólás

Adj király katonát!

Volt egyszer a királyi idők kezdetén két óriási birodalom, amelyek szomszédosak voltak egymással, és ezekben két unatkozó király, akik, jobb dolguk nem lévén, állandóan torzsalkodtak. Az egyik birodalom neve Furfanglia volt, a másiké pedig Ostománia. Furfanglia királya szerencsés volt, gyönyörű és hisztis felesége mellé hajókötélből készült idegekkel áldotta meg az Isten, Ostománia királyának pedig hatalmas sereget és rengeteg szabad időt adott az Úr, mert ennek eszébe sem jutott megnősülni. Ez utóbbi minden áldott nap a két birodalom mezsgyéjén fitogtatta erejét és csillogó ármádiáját, amit Furfanglia királya annak rendje s módja szerint meg is irigyelt, mivel neki nemigen volt serege. Kimegy egy reggel Furfanglia királya és átkiált a határon:

− Adj király katonát!

− Nem adok! – kiáltott vissza a másik, s kirobbant belőle a nevetés, mert azt hitte, hogy viccel a kollegája.

− Ha nem adsz, szakítok! – rikácsolta emez. Na de erre le is esett volna a lováról Ostománia királya, olyan kacagásba kezdett, de szerencséje volt, hogy az apródjai megtámasztották kétoldalról.

− Szakíts, ha tudsz! – mondta elfúló hangon, s a lova helyett a térdét csapkodta jókedvében.

− Ez egyszer meg is fogadom a tanácsodat – gondolta magában Furfanglia királya, azzal hazavágtatott és szakított. Mármint a feleségével.

Jajjaj, lett ebből óriási csetepaté és sírás, de a király hajthatatlan maradt, s a királyné, hogy borsot törjön még távollétében is a volt férje orra alá, áthurcolkodott a határon az ellenséges birodalomba. Itt is folytatta a sírást, patakokban folytak a könnyei, de ez bizony nem nagyon hatotta meg Ostománia királyát, csak annyira érdekelte a nő, mint a gatyakorcát a részleges napfogyatkozás.

De nem így a hadsereg fővezére, akinek a szívét megpuhította az asszonyi könny és a hosszas semmittevő várakozás, s vigasztalgatni kezdte a szépasszonyt, kezdetben édes szóval, majd kétszemélyes rózsaszínű tervekkel. A fővezér tehát alaposan bezsongott, s annyira elvette az eszét a szipákoló exkirálynő, hogy a sorozatos meggondolatlan ígéretei egyikében azt mondta, hogy a világon bárhová elkísérné őt. Azon az éjszakán egy álomkönnyű lepke szállt ki az asszony fejéből, s meg sem állt Furfanglia királyi hálószobájáig, ahol begubózott a férj szőtte álmok fonalába.

Reggel a férj egy néhány soros levelet írt volt feleségének, melynek lényege az volt, hogy régi hitvesként visszavárja őt az üres palotába. Az asszony pakolt is azon nyomban, de pakolt a fővezér is vele együtt, mert egy igazi lovag elkíséri szívének asszonyát a világ végére is, nemhogy a szomszéd országba. És pakolt az egész hadsereg, mert milyen katona az olyan, aki nem megy el a vezérével akár a világ végére is. Így történhetett meg az, hogy Ostománia katonái másnap felesküdtek Furfanglia királyának, aki vigyorogva mustrálgatta az imponáló sereget és nagyvonalúan elnézte, hogy fővezére a királyné körül legyeskedik.

A következő hajnalon Furfanglia serege felsorakozott a határnál, vele szembe állt Ostománia őrjöngő királya, aki a haját tépte dühében:

− Adj király katonát! – üvöltötte magából kikelve.

− Mehetünk – szólt csendesen a fővezéréhez Furfanglia királya – nincs már ennek esze a játékhoz. Igaz, nem is volt soha.

2011/06/18 Posted by | fejbekása tálalva | | 1 hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: