fejbekása

psziluett-illúziók

Az agy és egyéb szemétségek

Azt hiszem, hogy a szelektív hulladékgyűjtés nem huszadik századi találmány, tudniillik az okos hulladékgazdálkodás tökéletes analógiáját minden információfeldolgozásra alkalmas idegi szerveződés eljátssza. A tanulás pillanatában sok esetben még a befogadó nem tudja pontosan anticipálni, hogy mikor lesz hasznára a feldolgozott anyag, de az elraktározott információ alkalomadtán újrahasznosítható. A selejtnek vagy fölöslegesnek tűnő információból így lesz némi átalakítás után egy helyzethez illő tudás, ami az élő szervezet hatékonyságát hivatott maximalizálni.

Az ismereteink között is, akárcsak a fiókunkban lévő kacatok között, vannak olyanok, amelyektől semmi pénzért nem válnánk meg és féltve őrzünk, de akad olyasmi is, ami már lejárt, érvénytelen, mehetne a szemetesbe. Kihúzom a fiókom, emitt az útlevelem. Fontos irat, azonosítani tudom magam általa, s belépést enged olyan helyekre, ahová nélküle nem juthatnék el. Olyan, mint ismereteim között azok a tudások, amelyek önmagam beazonosítására hivatottak. Mindig tudnom kell, hogy ki vagyok, honnan származom, kikhez tartozom. Amott egy lejárt telefonszámla, nincs már szükségem rá, de ha a papírhulladék közé dobom, akkor esélyem van rá, hogy egy telefontársaság majd ugyanerre a papírra nyomott számlával bosszant fel egy hónap végén. De újra hasznossá tehetem úgy is, hogy a szélére firkantok egy kedves kis verset vagy egy számsort, amivel a lottón próbálok szerencsét.

A szelektív hulladékértékesítés és a szelektív információértékesítés analógiája sok mindenben passzol, az emberi agy azonban messzemenően lepipálja az összes hulladék újrahasznosítási technológiát a hihetetlen hatékonyságával. A világról készített másolatain folyamatosan újraszervezi, újraépíti a világot, ezért lesz a tudást felhalmozó ember hatékonyabb társainál, még akkor is, ha ezeknek a tudásoknak a haszna sokáig rejtve marad. Ami még fontos különbség, hogy az agy igyekszik számon tartani is az információk alakulását, így lesz az életünk epizódokból felépített, hosszan mesélhető önéletrajzi történet. Véleményem szerint ez a legértékesebb tudásunk, mert ez ad igazi keretet az emberi életnek és erős identitást a birtokosának, a kora gyermekkori emlékfoszlányokon át egészen a tapasztalatok esszenciáját tartalmazó időskori bölcsességekig. Az agy információ újrahasznosítási technológiája elképesztően hatékony, olyan, amiről nem is álmodhatunk ipari szemetünk újrahasznosításában. Más szóval, nem kell attól tartanunk, hogy lelki szemeteink élhetetlenné teszik számunkra a világot, mert az agykérgi nagyüzem nem termel selejtet. Ez rávilágít arra is, hogy miért viseljük el és dolgozzuk fel szorgosan az információfölösleget is. Ezt redundanciának is szokás nevezni szaknyelven, s a közlés egyértelmű megértéséhez szükséges minimum fölötti többletinformációt jelenti, azaz a felesleget. A szemetet, ha úgy tetszik.

Az ember különösen jól elviseli az effajta információs szemetet. Képes olyan hosszú értekezéseket végighallgatni, amelyek néhány szóban elmondhatóak lennének, képes századszor is végighallgatni az anyukája intelmeit és újra megígérni neki, hogy vigyáz magára, és nem elégszik meg azzal, hogy csak annyit súgjon párja fülébe, hogy szeretlek, hanem hosszan ecseteli ennek fölösleges részleteit a másik nagy gyönyörűségére. Mi lett volna, ha Petőfink csak ezzel az egyetlen szóval próbálta volna behálózni Júliát? Valószínűleg Júlia is ráunt volna, minket pedig nem gazdagított volna olyan kedves sorokkal, hogy „reszket a bokor, mert madárka szállott rá, reszket a szívem, mert eszembe jutottál”. Nem nehéz észrevenni, hogy a redundáns információ finomít a jelentésen, és az esztétikum hordozója is. Lehet, hogy bosszantó olykor a sok duma, de a szépség éppen a redundáns információkban ölt testet. A nyelv könyörtelenül egyszerűen is képes ellátni funkcióját, de nekünk jobban tetszik az a nyelv, amelyik a szavakat cifrázza, mellébeszél, áradozik és hömpölyög. A juhásznak, hogy juhait terelgesse, elég egy egyszerű bot, de mennyivel szebb látvány, ha hozzáértő kezek szép rendben fölösleges jeleket faragnak bele. Így már nem csak funkcionális, hanem tetszetős és értékes is a bot.

Nem igazán kedvelem, amikor az ember és más fajok különbségeit kidomborítva próbálják a tudósok megfogalmazni lényünk fontos jellemzőit, mert az a véleményem, hogy több minden összeköt, mint amennyi elválaszt, de most hagynom kell magam beleesni e hibába. Más fajokhoz képest sokkal több redundáns információt vagyunk képesek megemészteni, több mindent képesek vagyunk befogadni, mint amennyire látszólag szükségünk van. Talán azt is megkockáztatnám, hogy kevésbé vagyunk pragmatikusak mint más fajok, de ez így nem teljesen igaz, mert benépesítjük a Földet, könyörtelenül kihasználunk más fajokat és megismételhetetlen kultúrát teremtettünk. Tehát úgy is sikeresek vagyunk, hogy egy csomó, látszólag fölösleges dologgal is foglalkozunk. A világra állított érzékszerveink óriásteleszkópokként habzsolják az információt, hasznosat és fölöslegeset egyaránt, de valahogy sosem kell agykérgi szemetet égetni vagy agykérgi szeméttelepeket nyitni. Az emberi agy dicséretére váljék, ebből az információs lim-lomból újrahasznosítással művészetet lehet létrehozni: verset, táncot, éneket. A tárgyak világától eltérően azonban, ezek akkor kopnak, ha nem használjuk őket. Ha viszont igen, akkor megvillan bennük, nemcsak a minden szemét múltja mögött rejlő szépség, hanem az újraépíthető világ szépsége is.

Reklámok

2011/07/29 Posted by | lélekköret | | Hozzászólás

Térkép a semmihez

A térhez és földrajzi helyekhez köthető dolgokat legelegánsabban egy térkép segítségével ábrázolhatjuk. A térkép egy informatív vizuális modell, ami lehetővé teszi a valóság kicsinyített leképezését, és ezáltal nagymértékben megkönnyíti a tájékozódást. Az ember egyik leghasznosabb találmánya, erről tanúskodnak az agyagba, sziklafalakra vésett, fába faragott és állati bőrre vagy papiruszra rajzolt térképek, de a legelsőket egy nedves és rendkívül bonyolult anyagba írták, s ezek igen jól funkcionálnak a mai napig. Úgy nevezik ezeket, hogy kognitív vagy mentális térképek, s a tároló anyag pedig nem egyéb mint az emberi agy. A kognitív térképek a tudásunk fontos formái, s nevükhöz illően, illetve a fizikai térképekhez hasonlóan, a téri tájékozódásban látjuk hasznukat.

A fejünkben levő térképek és a kezünkben tartott színes térképek sok hasonlóságot mutatnak, de az előbbiek nagyon szubjektívek, egy-egy személyes élmény eredményeként bizonyos részletei alaposan kidolgozottak, mások elnagyoltak, vagy hiányosak. Ha az ember elképzeli az otthona és munkahelye közötti útvonalat, akkor maga is rájön arra, hogy egyes helyekre egészen pontosan emlékszik, másokra viszont egyáltalán nem. Elegendő, ha a boltok sorát megpróbáljuk felidézni, s rájövünk, hogy azokra jobban emlékszünk, amelyekbe többször betértünk, vagy kedves dolgot vásároltunk, mint azokra, amelyeknek árucikkei nem érdekelnek.

A fejben lévő térkép alapján való tájékozódást sok élőlény mesteri szinten űzi, ilyen például a mézet gyűjtögető méhecske. A méhek rendkívüli tájékozódási képességére sokan felfigyeltek. Ha a kaptár körüli, akár kilométerekre kiterjedő térben lelőhelyeket keresnek, egy gazdag virágmezőről hazarepülve képesek ide pontosan visszarepülni, de ami még leglepőbb, hogy társaiknak képesek egészen pontosan kommunikálni azt, hogy milyen minőségű a táplálék, milyen irányba és mekkora távolságra van a lelőhely. A felderítőméhek eme viselkedését úgy nevezik, hogy méhtánc. Ez a kaptár függőleges falán végzett körkörös mozgás, némi potrohrázással kiegészítve, amit néhányszor megismételnek, majd a többi dolgozó is elismétli a táncot, s együtt repülnek ki a gazdag termés reményében. A dolog nyitja az, hogy a nap állásának függvényében kezdődik a tánc iránya, tehát ha pontosan a nap irányába kell repülni, akkor a méh függőlegesen felfele kezdi a táncot, ha a nappal ellenkező irányba, akkor függőlegesen lefele. Az eltérés a függőlegestől azt jelzi, hogy milyen irányba kell repülni a naphoz viszonyítva. A méhek annyira pontosan és ügyesen végzik a munkát, hogy a tánc irányát az idő múlásával korrigálni is képesek.

Egyszer egy kutatócsoportnak mókás ötlete támadt. Egy tó közelében felállított üvegkaptárból befogtak egy felderítőméhet, csónakon bevitték a tó közepére, s ott jóllakatták cukorral, gyümölcsízzel és egyéb emberi nyalánksággal. A „lakoma” után elengedték a méhecskét és visszasiettek a kaptárhoz. Az üvegfalon keresztül tisztán látható volt, hogy mi történik a kaptárban.

A kaptár bejáratánál az őrök végigszimatolták a méhet, s gyanúsnak tűnhetett neki a társuk szagmintája, mert huzamosabb ideig akadályozták a bejutásban. Ez viszont elég rámenősnek bizonyult, így a sokadik próbálkozása sikerült, felmászott a kaptár függőleges falára és lejteni kezdte a körtáncot. A többi dolgozó egy darabig figyelmesen követte, de szinte egyszerre zúgolódni kezdtek:

Miféle hülyeségeket beszél ez? Soha senki nem járt arrafele és senki nem tudja azt az utat! Ki látott már a vízen virágot? Azt hiszi ez az oktalan rovar, hogy megtéveszthet minket, a halálba akar küldeni! Ez csak egy rosszindulatú kém lehet, kifele vele a kaptárból! Ide az őrséget azonnal és jelentsék a királynőnek a betolakodót!

A hangoskodásra hamar megjelent az őrség is. Szigorúan és szó nélkül kiemelték a csődületből a felderítőt és könyörtelenül kihajították a kaptárból. A méhecskénk újra megpróbált bejutni a kapun, de az őrök ezúttal éberen és rendkívül haragosan reagáltak, fullánkjaikat meggyötört testének szegezték, esélye sem maradt bejutni. Teljesen magába roskadt. Hosszú percekig egy fűszál árnyékába húzódott és magában méltatlankodott:

De hiszen egész biztos vagyok benne, hogy nem tévedtem. Én sem jártam eddig soha ott, de hát vannak helyek és ízek, amiket nem ismerünk. Ez egyszerűen érthetetlen. Kincset találtam, egy valóságos cukorszigetet és száműzetés a fizetség. Az igazamat viszont nem hagyhatom. Nem hagyom magam!

Azzal felrepült és egyenesen a tó közepe fele vette az irányt. A csónakkal megtett út sem volt rövid, de most, a dulakodásban kifáradt testének iszonyúan hosszú volt a repülés, csak azzal vigasztalta magát, hogy majd megpihen a cukorszigeten. Repült és repült, a sziget azonban sehogy sem akart felbukkanni, hiába körözött szegény a tó közepén és hiába végezte újra a nap állása szerinti korrekcióval a számításait, egy falatnyi helyet sem talált, nemhogy egy szigetnyit.

Elvesztem – gondolta kétségbeesetten – sehol semmi. Igazuk volt a többieknek, az egész csak egy illúzió volt. Menekülnöm kell innen, el innen, minél hamarabb!

Szegény méhecske, a parttól nem messze, teljesen kimerülten zuhanhatott és fulladhatott vízbe, mert a délután folyamán partra is vetették az apró vízfodrok. A homokban sütkérező herék találtak rá és néhányan felismerni vélték:

Nézzétek csak, nem ez volt, aki a víznek irányította a tömeget? Nem ez akarta a halálba kergetni a dolgozóinkat?

De bizony ez volt, s azt kapta a hitvány, amit keresett. Pfuj, a szerencsétlen bitangja, nem bírta a szörnyű bűnét és vízbe vetette magát – okoskodott egy másik.

Este, az elcsendesedett üvegkaptár lakói összesereglettek a méhkirálynő szavait hallgatni:

− Dolgozó népem és katonáim! Mindannyian tudjátok, hogy milyen szörnyű merényletet sikerült megelőznünk a mai nap folyamán és hogyan végezte az az istentelen átkozott! Vízbe vetette magát a bűntudata miatt, és mert felismerte, hogy birodalmunk minden egyes lakója mélységes megvetéssel fogja kezelni őt és senki sem vállal többé közösséget vele. De vajon tudjátok-e azt, hogy mi vezetett odáig, hogy egy korábban példás életet élő dolgozó vesztébe kívánja hajtani saját dolgozó népét? Nos, ha nem tudjátok még, akkor elárulom nektek. Üvegkastélyunk őrei jelentést tettek nekem az incidens után, és elmondták, hogy már belépéskor gyanúsan bűzlött ez az átkozott cseléd. Nem pitypang, nem boglárka és nem hársfa illatát érezték rajta, hanem idegen kezek által kotyvasztott édesítők csalóka bűzét. Olyanok boszorkánykonyhájában készülnek ezek, akik lopva megfigyelnek minket, csak azért, hogy lepergessék majd mézünket, akik nemegyszer mesterséges anyagokkal próbálnak megzavarni és elszédíteni bennünket, ha nem vagyunk elég éberek.  Igen testvéreim, kábítószereket ajánlanak nekünk, bármennyire is szörnyen hangzik, ki kell mondanunk: KÁ-BÍ-TÓ-SZER. Tudom, hogy sok szülő most legszívesebben befogná a ronthatatlannak hitt gyermeke fülét, de arra kérlek, hogy ne tegyétek! A problémával szembe kell nézni, nem elfordítani a fejünket! Az aljas szándékkal felkínált szirupok, cukrok és dzsemek veszélye élő valóság, ezektől fordítsátok el a fejeteket, drága alattvalóim! Ma elveszítettünk egy korábban példás életű dolgozót. Mondhatnám, hogy nem baj, mert holnaptól kettő lép helyébe, olyanok, akiket hajt a munkaláz és a birodalom boldogságába vetett hit. De méhünk sajnos nem a minket szolgáló munkában vesztette életét, hanem kábítószerekkel elvakították és birodalmunk összeroppantására akarták felfogadni. Ez viszont már nagy baj. Ezt sosem fogjuk megengedni, ilyesmi többé nem fordulhat elő!

Úgy van, úgy van! – helyeselt hangosan a tömeg.

S hogy nem szemléljük tétlenül – folytatta a felhevült királynő – azonnali intézkedéseket foganatosítunk, számszerűen hármat!

Első: Holnap hajnaltól szigorítjuk a kaptárba való belépést, megduplázzuk az őrséget. Helyben agyonszúrható az a méh, amelyik idegen anyagot próbál becsempészni az üvegkastélyba.

Második: A bölcsődében dolgozók megkezdik a korai felvilágosítást, az újszülöttek szervezetten illatminták alapján tanuljanak meg különbséget tenni természetes és mesterséges anyagok között. A kábítószernek minősülő mesterséges anyagok ízlelgetése alatt a dolgozók kötelesek lesznek fullánkjaikkal szurkálni és fájdalmat okozni a kicsiknek, hogy egy életre elmenjen a kedvük e mérgektől.

Harmadik: Hogy raktárainkba véletlenül se kerüljön be tiltott anyag, mihamarabb feltöltünk minden lépet, így nem lesz helye ott kábítószernek. Ennek feltétele, hogy holnaptól minden dolgozó köteles megduplázni a napi normáját. Az akció egyelőre a lépek feltöltéséig tart, s a „Munkával a méreg ellen!” vagy „Természetesen dolgozunk!” jelmondat alatt futnak majd, később döntünk arról, hogy melyik is találóbb.

Az intézkedések foganatosítását a rendőrség fogja felügyelni, és kérni fogom őket, hogy a kihágásokat a lehető legszigorúbban torolják meg. Birodalmunk léte és becsülete forog kockán, ez pedig minden eszközt szentesít! Ugye egyetértünk?

A méhek erre örömükben óriási zümmögésbe kezdtek, és mindenki zümmögött, senki sem hümmögött. A királynő még egy pillanatra csendre intette őket:

Figyelembe véve, hogy holnap hajnaltól már életbe lépnek az elhangzott intézkedések, felkérek minden dolgozót, hogy mihamarabb térjen pihenőre, hogy erejével a közös ügyünket szolgálhassa. A heréket meg arra kérem, hogy maradjanak megünnepelni és emlékezetessé tenni társaságomban e felemelő pillanatokat, melyekről méltán gondolom, hogy egy új kezdetet jelentenek dicső birodalmunk történetében.

A rendőrök, mintha csak a végszóra vártak volna, pillanatok alatt kiszorították a boldogságtól felhevült dolgozókat, a herék pedig egy szűk, de szép és szabályos körbe felfejlődve körüldongták szeretett királynőjüket, aki lágy izgalommal emelgette potrohát.

Aznap este, egy kis bor meg forró tea mellett, a kutatócsoport tagjai is, a méhekhez hasonlóan, elégedetten összegezték a nap eseményeit. A legfontosabbként természetesen azt emelték ki, hogy egy jó ötlet mentén sikerült alátámasztaniuk, hogy az emberekhez hasonlóan a méhek is kognitív térképek alapján tájékozódnak. Ennek ékes bizonyítéka, hogy nem lehet őket akármerre elküldeni táplálékért, a fejbeli térképeiken szereplő fehér foltok olyan földrajzi helyeket jelölnek, amelyeken nincsenek lelőhelyek. Számukra az csak semmi. És semmi egyéb.

 

2011/07/22 Posted by | fejbekása tálalva | | 1 hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: