fejbekása

psziluett-illúziók

Kontakt

Biztos vagyok benne, hogy ha az emberi testről írt összes költeményt és dicsérő mondatot áttekinthetnénk, akkor az emberi szemnek jutna a legtöbb bók. Ez a komplex lencserendszer nemcsak optikai remekmű és óriási befogadóképességű receptorszerv, hanem az arc legtetszetősebb éke is. Innen pillantunk ki a világra és ezen keresztül néz a világ belénk. A magyar nyelv a szavak szintjén is gazdagon szemlélteti (sic!) kiemelt szerepét, de egyetlen példa is elég ahhoz, hogy e rendkívüliséget kihangsúlyozza. A magyar ember a számára legféltettebb kincset a „szeme fényének” nevezi. Azt, hogy valamire úgy vigyázni mint a szem fényére, a magyar nyelvben egyszerűen fölösleges tovább fokozni, mert ez tökéletesen kifejezi a teljes odaadást és maximális odafigyelést. Sőt, ha részleteiben és végleteiben megvizsgáljuk, akkor az is szembetűnő, hogy az egész emberi élet a látási analizátor funkcionalitásával leírható. Aki megszületik, az „világra jön”, azaz a fény révén betekinthető határtalan környezetben fog élni, amit egyszerűen csak „világnak” nevezünk, aki meg távozik az élők sorából az „örökre lehunyja a szemét”, vagyis a világ megszűnik létezni számára. A két végpont közötti időszakban pedig „hiszem, ha látom” alapon elképzelést alakítunk ki a világról.

Egy apró pontosításra szorul ez a szemléletmód, mert tulajdonképpen az „ahogy látom, úgy hiszem” megközelítés áll közelebb a valósághoz. Illetve még pontosabban a fene tudja, hogy mi áll közelebb a valósághoz, mert a világ sajnos nem kán-kán táncosnő, aki minden oldalról fellibbenti a szoknyáját, s főleg a szem nem akar mindent úgy látni, ahogy az van, még ha nagyon izgalmasnak is ígérkezik a látvány.  A szem szófogadóan hallgat az agy utasításaira, s így állhat elő az a helyzet, hogy nem csak tárgyakról visszaverődő fény, hanem a látókéreg is beleszól abba, hogy mit hogyan és minek látunk. Sőt, a szem hajlamosabb arra, hogy a látott világon hajtson végre korrekciókat, mintsem az agy utasításait mellőzze. Az optikai illúziók és tévesztések ennek remek példái.

A színekben pompázó világ is egy élvezetes csalás, mert tulajdonképpen nem a világban vannak a színek, hanem a szemünkben vannak a fénysugarak különböző hullámhosszaira érzékeny receptorsejtek, így lesz kék az ég és zöld a fű, de nehogy elhiggyük, hogy minden teremtmény ugyanolyan módon gyönyörködik a naplementében, ahogy azt az ember teszi. Az nem csupán a természet pompája, hanem agyunk által megtévesztett szemnek az agyat gyönyörködtető működése. Varázslatos a naplemente, mert így látjuk az égi jelenséget, de valószínűleg egy tehén szemével nézve, színek hiányában marhára unalmasnak találnánk. Nos, akkor mi a valóság? Egyáltalán van-e valóság? Azt hiszem, hogy pontosabban fogalmazhatnánk, ha odabiggyesztenénk azt, hogy a MI valóságunk. Mert a tehénnek is van egy másik, az őt körüldongó legyeknek szintén másik, és a diófának ami alatt írom e sorokat, szintén van, ha érzékeli valahogy a világot. Csak azt nehéz elhinnem, hogy létezik egy mindenek mögött meghúzódó objektív valóság, azt meg még nehezebben, hogy egy szubjektív valóságban élő szervezet megismerheti az objektívet. Persze ez nem keserít, mint ahogy a tehenet sem a színek hiánya. Badarság azt gondolni, hogy szegény tehénnek milyen nehéz lehet egy fehér-fekete világban, mint ahogy az sem tűnne ésszerűnek, hogy holnaptól fogyatékos személyként tüntessem fel magam, mert nem látom a spektrum infravörös szárnyát. Egy lakodalmas giccsnóta szövegével igen találóan leírható a helyzet: „ha nem tudom, nem fáj”. És ennyi. A világ nekem csak emberi módon lehet szép vagy rút, és szinte semmit nem tudok a tehenek vagy legyek világáról. Maradjunk is tehát a magunk emberi valóságánál, hagyjuk a tehenet szürke füvet legelni, a legyeket pedig, hogy körüldongják az imbolygó, illatos és vérbő óriásfalatot.

A szem működését minden valamire való pszichológia könyv részletesen tárgyalja, a mozgásészleléstől egészen a színlátás elméletekig, de szinte egyikben sem találkozni a látásnak a társas érintkezésben betöltött szerepével. Tételesen a szemkontaktus jelentőségére célzok és azt fájlalom, hogy méltánytalanul keveset foglalkozik vele a pszichológia, inkább a biológiai vagy fényfizikai ismeretekre hagyatkozik, s a témát a kommunikáció ezerféle egyéb formája közé űzi, ahol annak rendje s módja szerint el is kallódik. Egyszerűen nem értem a mellőzés okát, pedig igazából ebben kellene mondanivalója legyen a lélektannak. A szem igazi társas szerepe a szemkontaktusokban van csúcsra járatva. Nem találni még egyszerűségében ilyen hatékony viselkedésszabályozó aktust, mint az a röpke pillanat, amíg elcsípjük egymás tekintetét. Bizonyítottan az emberi arcon legtöbbször a szemeket fürkésszük és ez nem lehet véletlen. Még a kisbabák is úgy viselkednek, mintha tudnák, hogy abban a világban, ami az anyaméhet váltja, különös jelentősége van a szemformáknak, ezért más alakzatokhoz viszonyítva, jóval hosszasabban és érdeklődőbben tekintenek a másik szemébe, mint például a vállára vagy fülére.

Továbbmenve, a szemkontaktusra épül az anya-gyermek kapcsolat legcsodálatosabb jelensége, a biztonságos és kizárólagos kötődés. Az ölelő karok tapintható kötelékét a két szempár közötti láthatatlan sugarakból font erős kötelék hozza működésbe. És milyen érdekes, a dolgok rendje szerint az ölelő szülői karoknak el kell majd engedniük a csemetét, a testközelségről lemondanak a kötődő felek, de nincs olyan anya, aki lemondana arról is, hogy ne kísérje szemmel gyermekét.

A dolog óriási jelentőségét igazából a szemkontaktus hiánya érezteti drámai módon. Sajnálatos, de léteznek emberek, akik képtelenek mások szemébe nézni és ezen keresztül üzenni. Ez az apró hiányosság egy igen súlyos szociális zavart jelez, amit autizmusnak nevezünk. A létezésnek egy meglehetősen fura módja ez, mert ebben az állapotban a társas lényt leginkább a társak jelenléte irritálja, s szívesebben mozdul a pszichés elszigetelődés, a tárgyak és emberidegen szférák fele. Az egészséges kisbaba tehát keresi és fürkészi gondozóinak tekintetét, amelyik viszont folyton kerülné, azt próbálja jelezni, hogy legszívesebben távol tartaná magát másoktól. Gondoljunk csak bele, hogy a haragos felnőttnél is a megvetés és kiközösítés legszélsőségesebb formája az, amikor a másikon átnézünk, nem vesszük észre. A cseperedő gyermek tudatos figyelem hiányában is tanulni kezdi a szemmel játszható társasjátékokat. Odapillant, elkapja a tekintetét, kacsint, pislog vagy bámul, és tanulja, hogy ennek következményei vannak a másik magatartásában.

A tekintetszabályozás remeke az úgynevezett közös figyelmi helyzet, ami már az egyévesnél fiatalabb gyermekeknél megfigyelhető: a felnőtt tekintetét követve vagy vezetve képesek ugyanarra a tárgyra figyelni. Ennek lényeges vonása a kölcsönösség. A találkozó szempárok kiválasztják a megfigyelendő tárgyat és legtöbbször a felnőtt beszéde által irányítva igazi tanulás folyik arról, hogy mi az tárgy, mi történik vele, mit gondolunk róla. Ez minden pedagógiai helyzet ősmintája, amiben nem csupán a tárgyról tanulnak a szereplők, hanem egymás szándékairól, gondolatairól vagy hiedelmeiről. Vagyis tanulnak a világról, miközben egymás elméjét is olvasgatják. Szemkontaktus nélkül ez teljességgel elképzelhetetlen.

És ha most visszakanyarítunk az első gondolatok egyikéhez, miszerint a világot csak szubjektív módon ismerhetjük, akkor íme, a szemkontaktusban megvan az az eszköz is, amivel mindannyiunk szubjektivizmusa a legegyszerűbben, de legerősebben közvetíthető. Ha egymás szemébe nézünk, akkor biztosan jobban értjük egymást, ha kerüljük egymás tekintetét, akkor kerüljük egymás igazát.

Minden ember kapaszkodik valamiért, vannak akik kisebb csúcsok fele, akadnak akik hajmeresztő magasságokba. Ahogy a hegymászó is szögeket ver a falba, amik tartják az életmentő kötelet, úgy mindannyiunknak, társas csúcstámadásaink során, tekintetekre van szükségünk, akikbe kapaszkodhatunk. Ha vannak ilyenek, akkor könnyebb és biztonságos a mászás, ha magad vagy csupán, akkor a körmöd elkopik, a lábad meginog, a fal pedig meredek és kegyetlenül sima.

Reklámok

2011/08/20 - Posted by | lélekköret |

3 hozzászólás »

  1. Hmm…sose gondoltam ennyire bele. De azt hiszem ,hogy a szem a lélek tükre is

    és miképpen a viz tükrözi az arcot,úgy tükrözödik a szemben is az ember.

    Hozzászólás Szerző: julia | 2011/08/22 | Válasz

    • Ugye mi minden rejtőzhet egy jelentéktelennek tűnő apróság mögött. Természetesen a szem a lélek tükre szólás teljesen megalapozott.

      Hozzászólás Szerző: fejbekása | 2011/08/22 | Válasz

  2. Akkár könyvet is olvasnék öntől. Elgondolkodtató irások.

    Hozzászólás Szerző: Halász Éva | 2012/02/05 | Válasz


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s