fejbekása

psziluett-illúziók

Járom az egyetemet

Szeretem a humor iránt fogékony embereket. Egyrészt mert nyílt szívük van, másrészt azért, mert érzékenyek a pillanatra. Az igazi humor sosem nyögvenyelős és nem hosszas vajúdás eredménye. Csak születik és hoppá, el is illan. Hacsak el nem csípi valaki, még éppen idejében. Ha jófej az illető, akkor azon nyomban kerekít belőle egy mesélhető történetet, ami frissít, mint egy hidegen gyöngyöző sör a forróságban. Tudom, sokan csak egyszerűen léhának tekintik a mókás embert, pedig általában ez nem így van. Ők az emberi csoportok működésének legéberebb felügyelői és szociális intelligenciájuk igazolásaként, lényegre törő megfogalmazásaikkal jeleznek, helyre tesznek, igazítanak és felszabadítanak. Ha nem is ők a közösség címzetes motorjai, de ők a kenőanyag, amitől a dolgok jobban csúsznak. Ilyen emberek mellett egyszerűen nehéz tunyának lenni, az éberség kötelező.

Szerencsésnek tartom magam, mert vannak körülöttem olyanok, akik fontosnak tartják a hülyeségre való érzékenységet. Összekacsintunk a folyosón, vagy néhány szó után hangosan felnyerítünk, s rögtön a lét zamatosabb ízét élvezgetjük.

Egy kora reggeli órában betoppan az egyik mosolygós kolleganő, s mesélni kezd. Akkoriban épült Udvarhely egyik főiskolája, nem messze a mi iskolánktól, mellette szaporázott el reggelenként a kolleganő. A munkások is éppen a napi meló előkészületeinél tartottak, átöltöztek, szerszámaikat csomagolták ki, s méregették, hogy hol is fogjanak a napi szent feladathoz. A kétszintes épület földszintjén egyszer csak elkiáltja magát az egyik:

− Hejj, Dénkó, hejj, merre vagy?

Mire a válasz az emeletről:

− Járom az egyetemet!

− Magas szinten járod, hallod-e – kontrázik azonnal a lenti.

Nos…pontosan erről beszélek. Rövid és ütős mint a reggeliben felhajtott féldeci, s az egyetem is csak azért kell hozzá, mert így magasabb szinten lehet nagyot röhögni.

Reklámok

2011/08/14 Posted by | fügék az életfáról | | 2 hozzászólás

Kunigunda

Régina néninek be nem állt a szája, mióta megtudta, hogy unokája lesz. Az egész falu tudta az örömhírt, s miután hétvégeken eljöttek hozzá a lányáék a városból, mindig frissítette a híreket. Tudtak a várandós anyuka reggeli rosszulléteiről, hogy mit eszik és mit nem bír megenni, mennyit gyarapodott, s azt is elmondta, hogy az udvarhelyi orvosok megnézték valami tévéféleségen, hogy leányka lesz. Régina néni boldog volt és áradozott, reggel a tejcsarnokban dicsekedett, este a boltban, napközben pedig úton-útfélen. Mindenki tudta a faluban, hogy mikor jön a baba, s ennélfogva várták, hogy Régina néni telekürtölje a szomszédságot a jó hírrel. A jó hír viszont késlekedett, s Régina néni pedig gyanúsan hallgataggá vált. A falubeliek nyilván észrevették, hogy Régina néni hangulatának előjele megváltozott, s pusmogni kezdtek egymás között. Talán baj van szegény kicsivel, talán az anyukával, vagy mindkettővel. Nehéz ilyenkor szóra bírni a családot, de talán még nehezebb feltenni a kelletlen és kényelmetlen kérdéseket, s a szomszédok ezért egy darabig tisztelettudóan hallgattak. Persze, nem mehetett ez így míg a világ, s egy reggelen  a tejcsarnokban mégiscsak megtörte a néma együttérzést egy vénasszony:

− Na? Onoka? – kérdezte Régina nénihez fordulva.

− Megvan – jött a rövid válasz.

− És?

− Szép, egészséges léánka – mondta Régina néni.

− Láttad?

− Igen.

− S akkor mi a baj? – tért a lényegre a vénasszony.

Régina néni erőt vett magán, nyelt egy nagyot, s utána kitört belőle a keserűség:

− Há az, hogy hogy lehet egy ilyen szép kicsinek azt a nevet adni, hogy Gumibunda?

2011/08/06 Posted by | fügék az életfáról | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: