fejbekása

psziluett-illúziók

Öregember, s halni nem mer

Hosszantartóan szép és kellemes ősz van újra. Olyan, amikor az emberek nem meghalni szeretnének, hanem lassú séta közben kellemes kábulatban hasítani a sárga levélszőnyeget, élvezni a bársonyos és langyos napot, és a friss dió ízét.

Az újságot olvasom és címlapon panaszkodnak a temetkezési vállalkozók, hogy az emberek nem akarnak meghalni. A gazdasági válság miatt, magyarázzák, hiszen nem akarják a rokonságot a temetkezési költséggel terhelni. A  szebb létre szenderülés helyett, dacolva a földi nyomor válogatott kínjaival, nyarat képzelnek maguknak. Nevezhetjük vénasszonyok nyarának, de ez a lényegen nem változtat, nem akarnak elmenni.

Meglenne a hosszú élet titka?

Más tájakon a minőségi vörösborra, a kefirre, a jó levegőre és a kiszámítható, stresszmentes mindennapokra hivatkoznak, nálunk mindezeknek a hiánya okozza a hosszú életet. No de hát, érvelhetnénk,  régiónk történetében is voltak sokkal sanyarúbb idők, éhínség, járványok és súlyos nélkülözés, de akkor az emberek illedelmesen elmentek, ha szólt az Úr.

Nem kell kétségbeesni, könnyen korrigálható a hiba. Egy fontos részletbe fogunk belekapaszkodni. Nem banki részletről van szó, bár megtörténhet, hogy ez is életben tart olyanokat, akik egyébként fejet hajtottak volna a kaszásnak. Azt a fontos részletet kell észrevenni, hogy olyan emberekről van szó, akik elégedettebbek voltak és biztosabb egzisztenciával is rendelkeztek korábban, de mostanra leszegényedtek. Ők azok, akik elkezdenek nélkülözni és nem akarnak meghalni, mert vidámabb halálra készülődtek és nem egy nyomorúságosra. A boldogabb időkben az ember megengedhette magának, hogy sírhelyet vásároljon, s egyesek odáig fokozták a másvilág utáni epekedésüket, hogy sírkövet is állíttattak maguknak, amelyikre felvésették előre a nevüket, s az évszám első két-három számjegyét, hogy mikor szeretnének meghalni. Hát ennyi készülődés után nem logikus, hogy a sírhely elkészültével és az élére tett temetési pénz tudatában hamar meg is haltak? Dehogynem. De válságban más a helyzet. Nincs pénz sírhelyre, a temetkezési pénzt elvitte az unoka iskoláztatása, s egy tisztességben megöregedett nyugdíjas nem tesz úgy pontot az életére, hogy pofátlanul meghal. Inkább elidőz még a kereszttel a vállán, s nem előre, hanem vissza-vissza pillantgat. Úgy gondolom tehát, hogy a viszonylagos jólét utáni nyomor igen hatékonyan konzervál.

Eddig a magyarázat, de mi a megoldás? A megoldás az egyik temetkezési vállalkozó javaslata nyomán ugrott be. Azt mondja a halálváró úr, hogy a költségeken enyhítene az, hogyha nem helyeznének olyan sok koszorút egy-egy sírra, hanem az arra összegyűjtött pénzt a hozzátartozóknak adnák. Nahát, igazán nem lebecsülendő a gondolat. Ám ennél frappánsabb az, hogyha előre elküldenék a pénzt annak, aki már annyi idős, hogy ha a korához illően viselkedne, akkor azonnal fel is dobná a talpát. Mondjuk a temetkezési vállalat, vagy a halál szolgálatába szegődött állam küldené a szép összeget, természetesen inkognitóban, hogy természetfeletti aggodalmukra, vagy inkább kívánságukra, ne derüljön fény. A szegény öregek nem bolondítanák tovább a statisztikákat, és nem hoznák kínos helyzetbe az életminőség elemzőket azzal, hogy a vártnál tovább élnek. Úgy gondolkodnának, hogy végre tisztességesen megkaptam a jussom, most már nyugodtan meghalhatok, lesz miből pompásan eltemessenek. A pompás temetésen pedig visszajönne a vállalkozó pénze. Nemde?

A végére meg, bizonyítékként, hogy logikám nem is olyan sánta, és hogy a pénz igen gyorsan eltesz láb alól, álljon itt egy történet, amit Charles Gruner, a humor pszichológiájának neves szakértője mesélt:

„Az öreg Pepének gyenge volt az egészsége, de szeretett lottózni, s már évek óta játszott. Egy napon Pepe családja értesült a tévéből, hogy Pepe 100.000 dollárt nyert a húzáson. Tanakodtak, hogy a gyenge szíve miatt hogyan közöljék vele ezt a hírt. Attól féltek, a váratlan jó hír szívrohamot válthat ki és elviszi Pepét. Lelkészükkel is megtanácskozták ezt, aki ügyesen bánik a szavakkal és megkérték rá, hogy tapintatosan és kíméletesen közölje az újságot Pepével.  A tiszteletes egyetértett a családtagokkal és a következőképpen kezdte Pepével a beszélgetést:

− Pepe, hallom, hogy szeretsz játszani a lottón.

− Hát csak úgy…− válaszolt Pepe.

− S mondd, nyertél már egy kis pénzt?  − kérdezte a tiszteletes.

− Egy lyukas garast sem − válaszolt a nagy szerencsejátékos.

Nos Pepe – fűzte tovább a szót a tiszteletes – mondd, gondolkoztál már, hogy mit csinálnál, ha nyernél? Tegyük fel például, tiéd lenne 100.000 dollár. Mit csinálnál ilyen sok pénzzel Pepe?

Pepe rögtön válaszolt:

Hát igen, a felét azonnal a  templomnak adnám.

Amire a tiszteletes elvágódott és meghalt szívrohamban.

Reklámok

2011/09/24 Posted by | fügék az életfáról | | 2 hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: