fejbekása

psziluett-illúziók

Tégla-lét

Miután a tégla múltjára fény derült, az emberek kerülni kezdték őt, messziről ujjal mutogatták és olykor hangosan szidalmazták. A bizalmatlanság megtörte, tudta, hogy a magányos tégla fölösleges és hasznavehetetlen. Önmaga ellen fordult, elvonult és bontani kezdte magában a korábban erős hitet (vagy tévhitet), s a darabokból lassan-lassan falat vont maga köré. A fal felépült, ő maga elfogyott, s az emberek is csendben elfeledkeztek róla.

Évek múltán azonban rábukkantak az emberek a falra, de mivel azon átjutni nem tudtak, áttörték, s látván, hogy a falak mögött csak a semmi van, otthagyták a romokat. A környéken építkező emberek szekereiken széthordták a bontott téglát és házaik falát ezzel erősítették. Azóta a falak magasabbak, az emberek csak suttogva beszélnek és szűk családi körben a szomszédot szidják.

Reklámok

2011/09/10 Posted by | fügék az életfáról | | 2 hozzászólás

Távirányított minimalizmus

A minimalizmus egy művészeti irányzat, egyeseknél viszont kiteljesedett filozófia, melynek lényege, hogy a kevesebb több. Nincs szükség körítésre, a kép csak az amit látsz, a ritmus csak az ami lüktet benned, a részletek elhomályosítják a lényeget, tehát szabadulni kell ezektől.

Nézz csak magad köré, az élettered tele van kacatokkal, ha megszabadulnál tőlük, akkor rájönnél, hogy milyen kevés tárgy elegendő a test kiszolgálásához. És most nézz magadba, s rájössz, hogy milyen kevés igazán fontos dolog kell ahhoz, hogy teljes életet élj. A kevés értékessé teszi, a több felhígítja önmagát.

Hosszú ideje nem tudok örülni a tévének, mert a csatornák közötti navigálás jobban altat engem mint a máktea. A távirányító, a pénzhez hasonlóan, nagy ellensége a fizikai és szellemi jólétnek, mert a zavaros bőséget szolgálja. Ugyanez a tárgy viszont, egy más kontextusban, mélyen megértette velem a minimalizmus lényegét.

A tanulási szituációban az oktatókat egy csapat óvodás képviselte, akik játszani készültek. Fiúk, lányok vegyesen és lelkesen. Felkiált az egyik kislány:

− Játsszunk apást-anyást!

Mire az egyik kisfiú lecsap a szerepre:

− Jooó, én vagyok az apa. Add ide a távirányítót!

Ilyen csupaszon és frappánsan leírni a posztmodern családi kört csakis az érthetőségre törekvő gyermeki elme képes. Nemhiába van az, hogy az újteremtő művészet legjelesebbjei nem szégyellik bevallani, hogy az alkotás során a gyermeki énjüket hagyják felülkerekedni. Mondhatnám…ám dehogy mondom, elvégre minimalizmusról van szó, minden további magyarázat aláássa mondandóm lényegét. Punktum!

2011/09/03 Posted by | fügék az életfáról | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: