fejbekása

psziluett-illúziók

A nemcsak délben legény

Néhány kollegámmal a tanszéken dolgoztunk csendben egy késő szeptemberi napon. Déli óra volt, a közeli református templom harangja éppen a nándorfehérvári győzelemre emlékeztetett, amikor hangjához eleinte nehezen kivehető, majd egyre erősödő muzsikafoszlány csapódott. Vidám hegedűszó és vegyes énekhang volt, az iskola folyosóján felénk közeledtek egy szomszéd iskola csőszlegényei és leányai, hogy szüreti mulatságba csalogassák a diákokat. Amikor az ajtónk közelébe értek, mi is kimentünk, hogy végignézzük a csősztáncot, amihez rendben fel is állt a társaság. Úgy adódott, hogy a hetyke prímás legényke éppen a nyitott ajtónk mellett foglalt helyet, s innen húzta nagy elánnal a talpalávalót. A vájt fülű és tapasztalt zenészkollegánk éppen mellette állt és közelről figyelte a prímás produkcióját. Ennek persze fogalma sem volt arról, hogy éppen egy zenetanár fülét érik el elsőnek a hangok, s cifrázott rendesen. A rövid előadás végén a nézősereg jól megtapsolta a szereplőket, s az utána beállt csendben a kollegánk a prímáshoz fordult:

− Ne haragudj, te mindent D-ben játszol? – kíváncsiskodott.

− Ééén-ö? – kérdezett vissza a legény – Én nem csak délbe, én reggöl is, öste is, amikor akarják, akkor húzom – vágta ki nagymellel.

Reklámok

2011/11/26 Posted by | agyszaggató | | 2 hozzászólás

Halitus halála

Halitus Gáspár jelentéktelen ember volt. Örök életében. Gyermekkorában nemegyszer előfordult, hogy a napköziben felejtették a szülei, s az iskolában is mindig utolsónak felelt, mert a tanárok valahogy elsiklottak a neve fölött a naplóban. Igazából nem is tulajdonított jelentőséget annak, hogy őt mások mellőzik. Először úgy harmincévesen gondolkodott el a dolgon, mert addig azt hitte, hogy ez mások problémája. Ez akkor történt, amikor belefejelt egy nagyáruház fotócellás ajtajába, mert nem érzékelte őt a térfigyelő kamera, s zárva maradt, amikor belépni készült. Ott rögtön panaszt tett felduzzadt homlokkal az áruház vezetőségénél, mire azok megvizsgálták az ajtót és kamerát is alaposan, és mindent rendben találtak. Naponta akár ezren is beléptek ott, s soha nem fordult elő mással ilyesmi. A dolog azonban elgondolkodtatta Gáspárt, s igazat adott a fotócellás ajtónak. Őt senki nem szokta keresni, csak akkor érdeklődnek felőle nagyritkán, hogyha kifizetetlen számláiról elfeledkezik. Nem hívják és nem küldik, nem szeretik és nem gyűlölik és csak nyilvántartásokban tartják számon.

Egyetlen személy mosolyog rá naponta és vele vált néhány esetlen szót, ez pedig a sarki kisboltban dolgozó eladónő. Őhozzá jár le reggelente friss kenyeret, tejet, felvágottat és újságot vásárolni, s amíg Gáspár elhadarja a listát, addig a fiatal nő mosolyog rá. Ezek Gáspár számára a nap legszebb pillanatai, s egyben társas életének legtartalmasabb percei. Otthon dolgozik, s a munkájához bármire szüksége van elektronikus úton lekéri vagy megrendeli, szűkszavú személytelen levelekben. A reggeli szívdobogtató perceket tehát hosszas és csendes otthoni rutin váltja, s este amikor magára húzza a takarót, édes ábrándozás és vágyakozás ringatja mély álomba.

Egy hűvös és zord reggelen fázósan fordult be a meleg kisboltba, szeme egy rövid pillantásával végigtapogatta a lányt, s kissé bosszankodott, hogy nincsenek csupán kettesben. Persze a lány szokás szerint mosolyogva visszabiccentett, de közben a pult előtt álló szürkülő hölggyel pusmogtak, s a visszafogott hangjuk azt sejttette, hogy bizalmasan beszélgetnek, nyilván nem idegenek egymásnak. Gáspár a pult mellé somfordált, röviden elhadarta a szokásost. A lány mosolyogva vette tudomásul, s a polcról halászgatta le Gáspárnak a tejet, kenyeret, anélkül, hogy az előző beszélgetést megszakította volna, így kénytelen volt hangosabbra fogni. A férfi nyilván csupa fül volt, hiszen semmit nem tudott a lányról, s minden elejtett szó, ami e kedves lényről szólt, számára olyan volt, mintha ölébe kincset szórnának. Az elcsípett szavakból azonban pillanatok alatt megfejtette, hogy a lány panaszkodik a hölgynek, tehát nehézségei vannak. Gáspár szíve a torkában dobogott az izgatottságtól, s úgy érezte magát, mintha azt a megbízást kapta volna, hogy lángok közül mentse ki a lányt, ő, a legalkalmasabb, a legbátrabb, az egyetlen, aki úrrá lehet a helyzeten. Hamar összeállt fejében a probléma lényege: a lánynak sürgősen pénzre volt szüksége. De hiszen ez semmiség neki – gondolta – igazán semmiség, adhat keveset, adhat sokat, odaadhatja az egészet is. Csak hogyan? Ha most gálánsan felajánlaná, akkor modortalannak tűnne, mert kiderülne, hogy fülelt, ha meg később adná oda, akkor meg magyarázkodnia kellene, hogy honnan értesült a dologról. Nem jó ez sehogy sem, morfondírozott amíg hazafele bandukolt.

Nem nagyon volt kedve dolgozni, néhányszor megszámolta a fiókban levő pénzét, végignyúlt az ágyon, s a fehér mennyezetet bámulta hosszan. Mozdulatlanul hevert, egyetlen pontra szegezte tekintetét, mint aki nagyon összpontosít, s valóban ezt tehette, mert egyszerre csak, mintha hirtelen az aha-élmény ült volna ki az arcára, felpattant, az ósdi ruhásszekrényhez ugrott, és egy zsákból kezdte kifele dobálni a zoknikat, kesztyűket, sálakat, sapkákat, amit szokás szerint télire tartogatott a szekrény sarkában. Lázasan kutatott, a szétdobált holmik belepték a padlót körülötte, majd hirtelen megállapodott egy fekete símaszk mellett. A tükörhöz lépett, fejére húzta az álarcot és szembenézett magával. Elégedett volt a látvánnyal. Most már sokkal nyugodtabban és lassabban mozgolódott a szobában. A símaszkot az ágyra dobta, újra kivette pénzét a fiókból, szépen átkötötte a csomót egy sárga befőttes gumival és azt is az ágyra hajította, majd ráérősen összeszedte a padlóra szórt ruhákat és visszapakolta a szekrénybe. Ezután újra végigdőlt az ágyon és gondolataiba merült. Egy negyedóra múlva felállt és a szekrényhez lépett, kis ideig válogatott a ruhái között, majd egy egyszerű farmernadrágot és egy sötét bordó pulóvert vett magára. Lábára sportcipőt húzott, az ágyhoz lépett, felmarkolta a pénzt és a hátsó zsebébe gyúrta a símaszkot. Még egyszer visszatekintett a szobára, majd kilépett a lakásból. Gondosan bezárta az ajtót, leellenőrizte, majd lassú nyugalommal leereszkedett a lépcsőkön. A hűvös levegőn kicsit összekapta magát, nyakát behúzta és a sarok fele vette az irányt. Egy-két perc múlva lassan elsétált a kisbolt előtt, egy rövid pillantással bekémlelt a kirakaton, de anélkül, hogy megállt volna szépen továbbment. Elsétált a következő utca sarkáig, és ott visszanézett. A rövid kis utcában egy lélek sem mutatkozott, csak távolabbról hallatszott néhány férfi hangos beszéde, utászok lehettek vagy szerelőmunkások, akik a reggeli melóhoz készülődnek. Halitus Gáspár egy mély lélegzetet vett, megfordult és szaladni kezdett sebesen visszafele, a bolt irányába. Néhány méterrel a boltajtó előtt lelassított, gyorsan előkapta hátsózsebéből a símaszkot és határozott mozdulattal a fejére húzta, majd nagy hévvel belökte az ajtót. A pult mögött álló lány teljesen ledermedt az ijedtségtől. A kivágódó ajtó zaja és az álarcos ember látványa annyira megijesztette, hogy csak egy rövid szűkölés hagyta el az ajkát, majd kezeit a fejéhez kapta és szó szerint a sarokba vetette magát, kezeivel még mindig a fejét védte és a fal fele fordult. Villámszerűen gyors volt minden. Gáspár hassal a pultra vetette magát, behajolt, lenyúlt és megmarkolta a lány polcra tett válltáskáját, kiemelte, a hóna alá kapta, s azzal iszkolt is kifele. Az ajtó félig tárva-nyitva volt, kilépett az utcára és gyorsítani kezdett. Közben a táska cipzárán matatott, idegesen kapkodva szinte feltépte azt, zsebéből előhalászta a sárga gumival összefogott pénzt, és belegyúrta a táskába. Ekkor már futólépésre váltott és ölelte a táskát maga előtt. A lány közben, érezvén, hogy egyedül maradt, felocsúdott, kiugrott az utcára és belesikoltott a szürke csendbe:

– Tolvaj! Kiraboltak…ott fut a táskámmal! Segítsenek! – mutatott az álarcos férfi után.

A menekülő férfi, mintha csak erre a jelre vált volna, a táskát kiejtette a kezéből és még nagyobb iramra váltott. Az egérút azonban túl rögösnek bizonyult. A környező ablakokban egyszerre tíz arc jelent meg és kísérte figyelemmel, majd éktelen kiáltozásba kezdett mindenki. Ez még a kisebb baj volt számára, mert arcát úgy sem láthatták, viszont a nagyobb az volt, hogy a ricsajra betódultak az utcába a munkához készülődő utászok és szépen a karjukba rohant. A beindult férfiakat, mint az űzött vad a vérebeket, úgy bolondította meg a menekülő tolvaj látványa, s hiába próbált bokron és sövényen átugrani, lekapták onnan, leteperték és ütlegelni kezdték.

– Megdöglessz patkány! – kiabálták bőszen és záporoztak rá az ütések a kemény szerszámoktól, meg a nagy bakancsoktól. Gáspár a fejét próbálta védeni, a csuklyát azonban pillanatok alatt letépték róla, a feje behasadt és kövér fodrokban kezdett csorogni belőle a vér. Mire a lány odaért, a férfiban már nem volt szufla. A lány kezében ott volt a visszaszerzett táskája, de a rárontott borzalom miatt eszeveszett reszketés lett úrrá rajta és nem bírt magához térni. Félhangosan jajgatott egy ideig, majd hosszan zokogni kezdett. Mire kiért a rendőrség, a lányt valaki a járdaszélre ültette és egy vastag kabátot terítettek a vállára. Ott sírdogált, immár sokkal csendesebben.

A kiszálló rendőrök főnöke egy feketeképű, kissé fokhagymaszagú, rosszkedvű ember volt. Röviden utasította embereit, és senkinek nem nézett a szemébe a röpke pillanatnál hosszabb ideig és idegesen köhécselt. A járdaszegélyen kuporgó lányhoz lépett és mellőzve az együttérzést, megkérdezte:

– Jól van?

Miután a lány bólintott, anélkül, hogy fejét felemelte volna, tovább kérdezett szenvtelen hangon:

– Ismerte ezt az embert? – bökött fejével a leterített test fele.

A lány ugyanúgy bólintott.

– Honnan?

– Nálam vásárolt…minden reggel… – válaszolta a lány akadozva.

– Megvan-e mindene? – kérdezte újra a rendőr, ahogy figyelme a válltáskára esett.

A lány nem válaszolt. Szipogva kibontotta a táskáját, s amint belepillantott, remegése felerősödött és megint hangosan zokogni kezdett:

– Ez itt… – emelte ki a befőttes gumival összefogott bankókat – nem az enyém.

– Nem a magáé – kapta fel e fejét a rendőr – de hát akkor a kié? A táska talán a magáé, nem?

– Igen – szipogott a lány – de nekem nem volt ennyi pénzem…soha – toldotta meg.

– Ne hülyéskedjen velem – idegeskedett a rendőr – nincs kedvem az ilyesmihez.

– A magáé a pénz? – ismételte.

– Nem, biztosan nem az enyém. Ha az enyém lenne, akkor nem lenne a pénztárcám mellett – mutatott a sovány pénztárcájára a lány.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy a tolvaj beletette a pénzt? – kérdezte gúnyosan és gyanakvóan.

– Nem tudom, én csak annyit mondtam, hogy nem az enyém – szipogta a lány.

A rendőr a fejét vakarta, elfordult, visszafordult, majd újra elfordult. Szétnézett hosszan. Mindenki a holttest körül forgolódott, vagy csoportokba verődve beszélgettek a történtekről. A következő pillanatban lehajolt a nőhöz, és szigorú hangon suttogni kezdett:

– Idefigyeljen kisasszony, miért gyűjti meg a saját baját is és az enyémet is? Miért akar hosszas és kényelmetlen kihallgatásokat? Senki nem hiszi el magának azt a marhaságot, hogy egy amatőr seggfej pénzzel bélelte ki az ellopott táskáját. Mondja, ki hinné ezt el magának? Milyen viszonyban volt a tolvajjal kisasszony?

– Minden reggel nálam vásárolt…semmi többet nem tudok róla…nem tudom ki az, hol élt, miből élt…

A rendőr újra sarkon fordult, körülnézett, visszafordult, lehajolt ismét a nő arcáig, s enyhe fokhagymás lehelettel megint suttogni kezdett:

– Minden egyebe megvan-e a táskájában?

– Igen, semmi sem hiányzik, minden a helyén van – rebegte.

– Akkor önnek nem lehet semmi panasza, ugye? Semmi sem veszett el, minden a rendjén. Ha viszont valóban nem a magáé a dohány, akkor az a tolvajé, és csak egy előző bűncselekményből származhat. Valószínűleg eddig már egy bejelentés is létezik egy kora reggeli lopásról, és éppen ez az összeg hiányzik, ami most az ön táskájában lapul. Tehát nekem le kell foglalnom ezt az összeget. Ezt remélem megérti – tagolta erélyesen.

– Persze, nem az enyém,…le kell foglalnia és én nem szeretném ha emiatt zaklatnának – hüppögött a lány. A rendőr gyorsan kiemelte a pénzt a táskából és zakója belső zsebébe helyezte.

– Helyes – mondta – jól gondolkodik. Hívjak orvost?

– Nem, minden rendben lesz…köszönöm. Visszamennék a boltba.

A rendőr többet rá sem pillantott a nőre, kurtán és sietősen parancsolgatott embereinek és egy bő negyedóra múltán már autójukkal el is hagyták a helyszínt. A főnök a jobboldali ülésen ült, szótlanul, gondolataiba merülve. Egyszer csak benyúlt a belső zsebébe és valamit hosszan tapogatott. Néhány percig egy sárga befőttes gumival játszadozott, ujjain tekergette, húzogatta, majd kétujjnyira leeresztette az ablakot, mintha csak egy kis hűvös levegőre vágyna. De lehet, hogy ráunt a játékra, mert köhécselt egy picit és kipöccintette a gumit az ablakon.

2011/11/19 Posted by | fejbekása tálalva | | 1 hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: