fejbekása

psziluett-illúziók

A lélekbúvár

A lélekbúvár megpillantotta magát meztelenül a fürdőszoba egészalakos tükrében, s elhitte, hogy ennyiből áll az önismeret. Meg volt elégedve a látvánnyal. Szép, fekete szembogara közelebb csalogatta a tükörhöz, s mint egy sötét, víz alatti barlang titokzatos bejárata, meg is igézte azon nyomban. Úgy érezte, hogy le kell mennie oda a mélybe. A merülést egyelőre a fürdőkádban gyakorolta, azt gondolta, hogy egy forró fürdő felér egy lelki gyakorlattal.

Amikor felöltözött és utcára lépett, látni vélte az emberek auráját és értett minden mosolyt, fintort és legyintést. Látta a milliókat összekötő finom lelki szálak pókhálófonalát, látta, hogy hol vannak a szálak elszakadva, hol lehet újrabogozni és hol kell végérvényesen elvágni ezeket.

Meglátta mások szemében a gerendát, ezeket szépen összegyűjtögette és Isten házával szemben épített belőlük egy templomot, immár önmaga dicsőségére.

Otthon kidobta a lábtörlőt, semmi szüksége nem volt rá, sosem érte el a talpa a földet. Nem fogta a piszok, értette a fazékban fövő marhanyelvet, a házmesterné biccentéséből képes volt megfejteni a boldogtalan asszony hálószobatitkait, lelki szemei előtt lepergette a mézesmadzagot, képes volt visszaparancsolni a fogkrémet a tubusba. A gázszámlát olyan megindítóan fizette ki, hogy a könnyeivel küszködő pénztárosnő közben kétszer bocsátott meg a részeges és kurvapecér férjének.

A dolgok tökéletes összhangját immár csak apróságok zavarták, a saját múltjának apró tükörcserepei, amelyek a tündöklés közepette sértően visszaverték szép szemébe a fényszilánkokat. Zavarta, hogy korábban félt magától és másoktól, és zavarta, hogy ezt nem merte akkor elmondani. Újra meg kell születnem – gondolta – el kell simítani a göröngyöket.

A regressziós önhipnózis tökéletes módszernek, a fürdőkád pedig ehhez tökéletes helynek ígérkezett. A homályos fürdőben gyertyákat gyújtott, teleengedte a nagy öntvénykádat forró vízzel, illatos habfürdőt cseppentett bele, ledobta ruháit és elmerült a fehér habokban. Teste ernyedten és súlytalanul lebegett, lassan számolni kezdett tíztől visszafele, majd elképzelte az ereszkedést. A lassú merülés gyors fiatalodással járt. Látta önmagát húszévesen, majd nyúlánk kamaszként, szeplős kisiskolásként, kötényes óvodásként, mígnem ficánkoló babaként. Mire kimondta az egyet, az élet kezdeténél járt, meleg magzatvízben úszkált, a valóság kapujában várt a születésre. Nagyot rúgott a kapun, hogy megnyíljon előtte a világ, s a mozdulat annyira valósághűen sikerült, hogy a fürdőkád dugója azonnal kipattant. A lélekbúvár, sok ideje először nem tévedett, megtalálta a mélység egyetlen járható útját, a víz alatti barlang bejáratát, és megadóan lecsordogált a lefolyón.

*

Epilógus

Kérem, gondosan olvasson el minden állítást! Válassza ki az összes közül azt, amelyik a legjobban leírja az Ön érzését a fenti sorokkal kapcsolatban!

  1. A keskeny takaró előnye, hogy a feneked azelőtt ér a hideg falhoz, mielőtt álmaid rabjává válsz.
  2. Az igazi mélybúvárt a szárazon is felismered, mert palack van a hátán.
  3. Légy üres és alázatos.
  4. Amíg leng a lánc, meleg az ülőke.
  5. Kis víz nagy csattanás, nagy víz kis csobbanás.

Értékelés

Ha Ön nem tud választani, akkor egy szerencsés ember, ha több választ is magáénak érez, akkor szintén az, de hülyeségekkel foglalkozik. Ha egyetlen állítást választott és ez az 1,2,3,4 vagy 5-el jelöltek egyike, akkor az 0 pontot ér. Összesítse pontszámait, igyon egy korty italt és mindjárt másképpen érzi magát. Remélem, hogy nem várt más választ, és köszönöm, hogy nem engem választ.

Reklámok

2012/01/21 Posted by | lélekköret | | Hozzászólás

Eszter és a gomba

Nem szeretem a koktélokat. Nem túl komplikált férfiként az egyszerűbb italokat preferálom. A koktélpartikat sem szeretem, idegesít az ott halmozódó sznobság és felszínesség, ezért szívesebben iszom olyan helyeken, ahol nem baj, ha a hab túlcsordul a korsón. Izgalmasnak tartom viszont a koktélparti-jelenséget. Képzeljük csak el, hogy egy zajos társaságban vagyunk, ahol minden irányból hangok ostromolják a hallókészülékünket, de mi mégis képesek vagyunk csak a beszédpartnerünk szövegére koncentrálni, szelektáljuk azt a hang-kavalkádból. Ez sem semmi önmagában, de mégsem igaz az, hogy teljesen kizárjuk a többi hangot, hiszen ha egy figyelmen kívül hagyott csevegésben elhangzik a nevünk, akkor hamar felkapjuk a fejünk, s ez elvonhatja a figyelmünket. Jó bizonyíték ez arra, hogy olyan információt is feldolgozunk, amire nem is figyelünk.

A nevünk egy nagyon bejáratott tudás, könnyen előhívható és könnyen azonosítható, identitásunk dögcédulája, együtt lóg velünk a végzetekig. Minden tudatánál lévő egészséges ember a neve felfedésével közli kilétét. Véletlenül előfordulhat, hogy az ember a koktélpartin ájultra issza magát, de az már nem véletlen, hogy az ápolók ha felpofoznak, akkor a nevedről érdeklődnek leghamarabb és nem a “pi” értékéről faggatnak. Attól sokan visszaájulnának.

Aztán az identitásunknak egyéb kitűzőit is magunkra aggatjuk az életünk során. Az óvodában jeleket ragasztanak a kis szekrényekre: a nyúlszívűeknek a nyuszi, az izgága szerelőknek a franciakulcs, a levitációs gyakorlaton jól teljesítőknek a helikopter, a politikuscsemetéknek a húsosfazék. Az enyém, jól emlékszem, a ház volt, s ezzel el is intéztek egy életre, hiszen ennél fogva jóval a kortársaim előtt lettem házasember. Eszternek, a középső lányomnak, a gomba volt a jele, egy szép és kedves légyölő galóca, mint a meséskönyvekben, s azért jegyzem ezt meg, mert a továbbiakban ő a főszereplő. Máig nem fejtettük meg hogy miért éppen a gomba, hiszen nem volt bolond sem, nem is mérgezte az életünket, az igaz, hogy a legyeket a mai napig utálja.

Kisóvodás volt még, s egy vasárnap délelőtt abban a szobában játszadozott a gyerekekkel, ahol a televízió kép és hanganyaga biztosította a koktélpartik háttérzaját. Nagyon ritkán pillantott a televízióra, emlékszem, hogy akkoriban még a legszebb rajzfilmek sem érdekelték, tehát biztos vagyok benne, hogy nem figyelt információként érhette el őt a hír.

A koktélparti-jelenség egy kisóvodásnál:

− Anyuuu, apuuuu – szaladt át hozzánk, a másik szobába, valami olyan átszellemült arccal, amilyent csak Bernini szobrán, a Szent Teréz extázisán látni.

− Benne voltam a tévében és vendégeim lesznek – hadarta kapkodva.

− Miiii? – kérdeztük kórusban.

− Én vagyok Eszter – magyarázta – a jelem az oviban a gomba, és az előbb mondták a tévében, hogy „megyünk Esztergomba”.

Na nesze neked koktél, … akrobatikus keveréssel készült.

2012/01/07 Posted by | fügék az életfáról | | 4 hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: