fejbekása

psziluett-illúziók

Apanyelv

Hazajön a templomból az akkor még két-három év körüli nagyleányom nagymamával, s lelkesen nekem áll:

− Apa, apa…a templom bácsi is apa!

Elröhögöm magam a templom bácsi kifejezésen, mert a tiszteletes urat bizonyára ritkán illetik ilyen címmel.

− Igen, persze, – mondom – van neki is egy kislánya.

− Nem, nem úgy – csóválja a fejét.

− Ő is mint te, apa – magyaráz. Ő is mint én…morfondírozok. Vajon hogy kell ezt felnőtt nyelvre fordítani? Eszembe jut mindenféle analógia a lelkész és lélekbúvár szakmájáról, de mindenre csak rázza a fejét. Feladom a rejtélyt, és félrevonulok egy picit. De ő nem adja fel, egyszer csak utánam somfordál, s kiböki: Zoltán.

Tehát a kongruens mondatok egymás mellé kerülnek: a „templom bácsi is apa” szigorú fordításban annyit jelent, hogy „a tiszteletes urat is ugyanúgy hívják, mint téged, apa”. Ezután ne higgyenek nekem, ha valaha az éles logikámra hivatkozom, néha legyűrnek a kiscsoportosok.

Reklámok

2012/03/30 Posted by | holmi ludens | | Hozzászólás

Gyilkosságom rövid anatómiája

Az ujjaim vaskapcsokként szorultak a meleg és puha nyakra, és ujjbegyeim alatt vadul lüktettek a megduzzadt erek. Most, hogy a kitapintott élet a kezeim között volt, gyilkos ösztönöm elmarta a józanságom legapróbb csíráját is. Szemem vak volt, fülem süket, a nyelvemen levő íz fémes és idegen, de az ujjaim rostjain doboló millió bolond jel olyan sötét kéjérzettel kecsegtetett, amivel az élő test csak vonagló végjátékában képes. Úgy éreztem, hogy az erőtől megfeszült tagjaim csak rendre akarnak utasítani egy kaotikusan vergődő húsdarabot. Az élettelen anyag parancsát teljesítő mechanikus vadállat vagyok, egy szenvtelen, hideg hüllő roppant állkapcsa, jeges hegycsúcsokon élesre fent markoló sas karom. A meleg hús ficánkolása ritka és erőtlen rángatózássá szelídült, majd ernyedten csúszott szét markaim között, mint amikor a hentes a kezével megemeli a frissen gőzölgő húst. Itt ért csúcsára a kéj.

Ziháló légszomj kínja ébresztett. Mint születéskor a csecsemő nyeli, fújja, köpi a tüdején levő sötét nyákot, hogy tiszta, életet adó oxigénhez jusson, görcsbe szorult minden porcikám, és tátogva haraptam a semmit. Majd lassan, egyelőre apránként és sípolva, de aztán biztosabban és egyre nagyobb szusszal, szívtam magamba az életet. Kivánszorogtam, s a gyenge lámpafénynél a tükörbe hunyorogtam. Duzzadt és vérmes szemeim nem is nyugtalanítottak, de a nyakamon húzódó ormótlan lilazöldes csíkoktól meghökkentem. A csúnya, de az ujjak mentén jól kivehető véraláfutások egy végzetes fojtogatás nyomai voltak, ehhez kétség nem fért.

Azóta minden lélegzetem gyilkos és keserű bűntudatot táplál. Vacogva bújok az ágyba, ártatlanságom csak lebegő emlék, de hideg eszem azt súgja, hogy nem vonhatnak felelősségre. Annál is inkább, hogy elhatározásom szilárd: sosem jelenteném fel önmagam.

2012/03/16 Posted by | pandemonium internus | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: