fejbekása

psziluett-illúziók

Igaziak

A lány az igazit kereste, a fiú szintén. Egyelőre külön-külön. Amikor először összefutottak, meg is beszélték ezt egymással, sok egyéb mellett. Mitöbb, úgy döntöttek, hogy találkoznak még, és beszámolnak egymásnak arról, hogy mennyire sikeres a párvadászat. Beszélgetéseik egyre meghittebbek lettek, és egyre nyíltabban beszéltek egymásnak arról, hogy mire vágynak, hogyan képzelik el azt az embert, akit becézgetnének, és akitől cirógatást várnak.

A hosszúra és estébe nyúló csevegések szép csendesen kedves és figyelmes barátsággá alakultak, türelmesen meghallgatták egymást, és óvatos tanácsokkal igazgatni próbálták a másik életét. Az őszinte nyitottságnak mindketten örültek, és a „kit látnék szívesen melletted” téma mellé fokozatosan belopózott a kevésbé fontosnak tűnő sok egyéb: miért jó a zöld tea, milyen előnyei vannak a napsütésnek, miért szebb a műkorcsolya a focinál, vagy hogyan távolítsunk el kullancsot a fejbőrből. A csevegések rendje olyan kiszámíthatóvá lett, mint hajnal után a napvilág, s szürkület után a sötét.

Az évek közben suhantak mellettük, s egy csendes őszi napon egy udvaron, egy házban, de barátokhoz illően külön ágyban találták magukat. Úgy érezték, hogy még mindig az a kérdés volt a legerősebb kötelék közöttük, hogy hogyan is találják meg az igazit, s ha néha kételkedve rágódtak, akkor azzal biztatták egymást, hogy talán nem is erre, hanem a más világra van az kitalálva.

Ekkor már jobban ismerték egymást, mint önmagukat. A férfi tudta, hogy a nő miért a fehér csokit szereti a legjobban, hogy miért fordít mindig csak egyet a kulcson zárban, hogy hol tartja a kisollót, és miért nem bírja a frottírtörülközőt. A nő ugyancsak tisztában volt vele, hogy a férfi miért dudorászik zuhanyozás közben, miért sózza túl a levesét, ki a kedvenc vízilabdása, és miért szereti a bőrcipők illatát.

Miután nem ették az egymás életét, de megették a kenyerük javát, majdnem egyszerre szólította őket el a halál, az emberek pedig egy idő után már nem is emlékeztek pontosan, hogy melyik ment el előbb, csak azt tudták, hogy a másik bánatában sietett utána.

Amikor a trombitaszó felcsendült, egyszerre járultak az Úr színe elé, aki melegen mosolyogva szólt hozzuk:

− Példás földi életetek után, íme megkérdem tőletek, mi az, ami igazán boldoggá tenne titeket itt, a Mennyeknek országában?

− Tudod, Uram, mi csak az igazira vágytunk odalent, azért sóvárogtunk mindketten, hogy megtaláljuk azt, aki mellett a legboldogabbak lehetnénk…

− Értem, – szólt az Úr – akkor maradtok békés együttlétben az idők végzetéig.

− De, mi…csak…csak barátok…tudod, Uram, mi végig egy mást képzeltünk magunk mellé – motyogták meglepődve.

− Mindegyik azt teszi odalent, – intette le őket az Úr – de ti legalább szépen csináltátok, jutalomképpen maradtok hát együtt békében és szeretetben, – s azzal szépen elbocsátotta őket.

Az emberpár szinte ijedten nézett egymásra, mintha most látnák egymást első alkalommal, s valahogy olyan furcsán mérték fel egymást, mint még soha.

Ki érti ezt? – gondolták mindketten.

Eközben az Úr odahajolt az első angyalhoz, s suttogni kezdett:

− Láttad őket? Nem értem, hogy miért kellett ezen meglepődniük. Ki érti ezt?

Reklámok

2012/04/27 Posted by | fejbekása tálalva | | Hozzászólás

Neopassió

Az EcuadorPress hírügynökség hosszú és megdöbbentő tudósítása miatt löttyintettem ma reggel magamra a forró teát. Néhány órás lázas keresgélés után bukkantam rá a teljes történetre.

Az Imbabura tartományban elhelyezkedő, zömében katolikus lakosságú kisváros, Otavalo piacán a nagypénteki passiójátékra készültek az emberek. Korábban sosem láttak ilyet, főleg a falvakból beözönlött parasztok nem. Jézus szenvedéseinek megjelenítését egy ifjú színésznövendék, Osvaldo Méndez vállalta magára. Körülötte a római katonáknak, siratóasszonyoknak, szégyenkező tanítványoknak beöltözött statiszták sürgölődtek, mindannyian Osvaldo baráti köréhez tartozó jó ismerősök. A hitelesség növeléséért úgy döntöttek, hogy néhányan, korabeli vászonruhát öltve és a tömegbe vegyülve, ócsárló szavakkal fogják gúnyolni a megtört testű embert, úgy, ahogy ez két évezrede történhetett.

A via dolorosa minden mozzanatában szívbemarkolóan valóságosnak tűnt. A fiúról patakzott a vér, kábultan tántorogva vonszolta keresztjét, rómaiak kéjes kegyetlensége nem ismert határt, a siratóasszonyok pedig hangosan jajvészeltek. Az emberek arcán irtózat és döbbenet keveredett, az anyák a gyermekeik szemét eltakarták, ők maguk pedig sűrűn törölték könnyeiket. A borzalmas feszültséget tetézte, hogy az elesett Jézust együttérzően biztató sokaságból, az eredeti tervnek megfelelően, szitkokat szórtak a beépített jeruzsálemiek.

Aztán egy pillanat alatt elszabadult a pokol. Amikor a földre került fiút egy római katona a lábánál megragadta, és hurcolni kezdte a porban, az egyik statiszta hangosan felnevetett a tömegben, ám nevetése a következő percben halálsikollyá korcsosult. Hátulról szúrták le, talán azonnal meg is halt. A nők sikoltani kezdtek, a férfiak pedig őrülten vetették rá magukat a félelemtől hirtelen elsápadt rómaiakra, s szabályosan felkoncolták őket. Féktelen gyűlöletükben lábbal taposták a letepert fiatalokat, s dobálták élettelen testüket, mint valami rongybabákat. Osvaldo a kezeit az égre emelve kiabálta, hogy ez csupán egy játék, de már senki nem hallgatta és nem hallhatta őt. Ahogy a zajos tömeg a feje fölé kapta, és futottak vele a kórház irányába, sírva kiáltozta, hogy ennek nem így kell megtörténnie. A sokaságnak azonban más forgatókönyve volt. Meg akarták menteni Isten fiát.

A kórházhoz érve az össze-vissza üvöltöző emberek a gallérjánál fogva ráncigálták elő az ügyeletes orvost, Rui Hurtado professzort, aki egyébként a kisvárosban megőszült és megbecsült polgár volt. Hurtado csillapítgatni kezdte az embereket, és nyugtatni próbálta a pánik és jóakarók fogságába került színészt. Hosszas alkudozás után megállapodtak, hogy a fiúval marad mindaddig, amíg az teljesen felépül, bár szolgálati ideje hamarosan lejárt volna. Beleegyezett abba is, hogy kórház mellett a hívekből verbuválódott őrség strázsáljon, egyrészt, hogy senki többé ne bánthassa a Megváltót, másrészt pedig, hogy túlbuzgó rajongóit is távol tartsák. Ugyancsak megígérte, hogy naponta nyilvános jelentést tesz betege állapotáról, annak teljes felépüléséig.

A dolgok lassacskán normalizálódtak. Osvaldo lemosta magáról a rászáradt művért, s bár még fogai vacogtak, szóba tudott állni orvosával, aki alaposan kikérdezte, és tetőtől talpig megvizsgálta. A vizsgálat után néhány perccel a professzor már ki is állt a gyülekező hívek elé, s azt nyilatkozta, hogy bár ő csak a szemtanúk népes csoportjától értesült a borzalmakról, meggyőződése, hogy valóban Isten fiát gondozza, hiszen a testen az ütlegeléseknek nyomait sem látja már, ilyen gyors regenerációra pedig egy halandó teste biztosan nem lenne képes. Az emberek immár elégedetten és megnyugodva tértek meg hajlékukba.

Harmadnapon az esti vizitnél Osvaldo óvatosan tudatta orvosával, hogy teljesen jól érzi magát, és távozna a kórházból, ha ez lehetséges. Az öreg professzor hümmögött egy picit, de nem válaszolt. Az ablakhoz lépett, szélesen kinyitotta azt, s a betóduló langyos szél ellenében kitekintett az emeletről:

− Kellemes éjszakánk lesz – mondta, majd a fiú fele fordult – Küldök fel magának tiszta ágyneműt.

Néhány perccel később a nővér a szokásosnál eggyel több lepedőt tett a fiú ágyára, jó éjszakát kívánt, és könnybe lábadt szemmel távozott.

Aznap éjszaka a Megváltó elhagyta szenvedései városát. Az őrök fehér angyalokat láttak repdesni az ablaka körül, s látni véltek egy fehér gyolcsba burkolózott személyt is, aki sietősen távozott. Hurtado professzor pirkadat előtt még besurrant a betegszobába, és leoldotta a párkányhoz csomózott lepedőket, majd végre mélyen és nyugodtan aludt. Késő reggel az asztalán a forró kávé mellett egy rövid üzenet várta, melyben az állt, hogy a Mennyország saját halottainak tekinti a hitükért meghalt rómaiakat.

2012/04/14 Posted by | pandemonium internus | | Hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: