fejbekása

psziluett-illúziók

Mr. Parkinson és kora. Kóreredeti beszámoló

(1912)

James Parkinson faháza a dél-karolinai poros országút mellé épült. Dolgavégeztével, délutánonként, kiül a karosszékébe, rágyújt egy jófajta Cohiba Robusto szivarra, és bámulja a távoli charlestoni templomok tornyát. Ha időnként elzakatol mellette egy-egy automobil, akkor hosszan követi tekintetével, amíg a porfelhő lassan el nem ül.

(1924)

James Parkinson tornácáról egy hajításnyira sötétszürke aszfaltút szalad. Automobilok burrognak rajta, egyik jön, másik megy. James pedig már nem néz el a láthatárig, szeme előtt pöffeszkednek a szép fekete jószágok. Kedveli, ha orrát csiklandozza a benzin illata.

(1936)

Parkinson úr háza előtt az utat szélesítik, mert az elmúlt években igencsak megnőtt az autóforgalom. Nemsokára többsávos úton szaladnak az autók. A vesszőszékében füstölő James az elsurranó autókat számlálja,  és esténként feleségével, a türelmes Rosalindaval, hosszan masszíroztatja a nyakát.

(1948)

James bácsi egyre öregebb és csökönyösebb. Ragaszkodik régi szokásához, és naphosszat autókat bámul. Kapkodja a fejét jobbra-balra, hiszen ezerszámra húznak el a sztrádán az autók. A szivarról immár leszokott, képtelenség lett volna nyugodtan pöfékelni ebben a száguldásban. Azóta kissé remeg a keze, de legalább szinkronban mozog a fejével.

(1960)

James bácsi, a szürke aggastyán, a neurológusnál ül, és fejét folyamatosan rázza, mintha egy szuperszonikus teniszmérkőzésen követné a labda útját.

Az orvos megvizsgálja, majd kérdez:

–        Van valamilyen káros szenvedélye?

–        Dehogy, doktor úr, – vág közbe James bácsi neje, – ő naphosszat pihen, csak a forgalmat bámulja.

Az orvos egy recept fölé hajol, körmöl valamit, majd újra szól:

–        A nevét kérném szépen!

–        James Parkinson vagyok – motyogja az öreg.

–        Ne vicceljenek velem, – kapja fel a fejét, és értetlenül bámul az orvos.

–        Ezt a betegséget pontosan James Parkinsonról nevezték el Parkinson-kórnak, és az nagyon rég történt – világosítja fel a házaspárt.

A döbbent csendben behallatszik az ablak mögül az autók zaja.

–        Lehet, hogy a név kötelez, doktor úr – nevetgél reszketve az öreg, – vagy…talán csak ez a kurva forgalom.

Reklámok

2012/05/26 Posted by | fejbekása tálalva | | 2 hozzászólás

Nagy mese, kis logika

Álmodom, hogy van most az egyszer (hol és miért ne volna) egy dúsgazdag király, akinek van három gyönyörű leánya, mind férjhez adandóak, epekedők és szeretnivalók, de így hármukkal egyszerre van egy mesébeillő nagy probléma is. Az apjuk természetesen csak egyiket adja hozzám nőül a három közül, és a három közül csak egyikkel jár a fele-királyság hozomány, a másik kettővel pedig nem jár egy lyukas garas sem. A király pedig nem árulja el, hogy a kicsi, a nagy vagy a középső az, aki mellett hirtelen meggazdagodnék, de próba-szerencse alapon megengedi, hogy kiszúrjak egyet a három közül. Nem kell a szívemre hallgatnom, mert nem vagyok szerelmes, engem csak a jó döntéssel járó királyi gazdagság érdekel. Logikusan mérlegelve egy a háromhoz az esélyem tehát, hogy nemcsak egy kényes hajadon, hanem a mesés kincs is az enyém lesz, és kétharmad az esélye annak, hogy egy nincstelen királynő mellett fogok idegösszeroppanást kapni.

Meséken nőttem fel, így a tapasztalataim azt súgják, hogy a legjobb választás a legkisebb szokott lenni. Szólok a királynak, hogy egy életem egy halálom, a legkisebbel megpróbálom, mire ő elmosolyodik, és azt mondja:

− Nem mondom meg, hogy jól döntöttél-e vagy sem, ami a hozományt illeti, de kedvem van most egy kicsit játszani. Elárulom neked, hogy jól tetted, hogy nem a legnagyobbat választottad, tudniillik vele nem járt volna semmi. Most tehát válassz, hogy a kicsi vagy a középső kell, s ha jól döntesz, akkor tied a kincs!

Hú a mindenségit, nincs is még a korona rajta, s máris viszket a fejem. A kettő közül kiválasztani a nyertest már sokkal jobban hangzik, s a király bolondjával együtt én is azt hiszem, hogy az esélyeim így már felére nőttek. Tiszta a kép, nem? Két nő közül kell választanom, de csak az egyik nyerő. Tehát ötven százalékos esélyem van arra, hogy többet az életben ne kelljen megvárnom, hogy csak fizetésnap után bontsam fel a gázszámlám, és arra is, hogy örökre mosogatógépre bízzam a mosogatást. Hmm…maradok a kicsi mellett, vele szoktak jóra fordulni a dolgok a mesében. A király jóságosan mosolyog és szóra nyílna a szája…

És akkor pont most…de ez tényleg így van minden alkalommal, pontosan hat óra van és most az ideje az ébredésnek, és csörög a vekker kegyetlenül, és nem tudom meg, hogy gazdag lehettem volna vagy sem. Bosszúsan ébredek, kedvetlenül kivonszolom magam a fürdőszobába. Amikor a hideg víz az arcomhoz ér, akkor ér a hideg felismerés is…rosszul döntöttem álmomban. Nehéz elhinni, de való igaz. Figyeljetek, de most nagyon! Amikor a király felfedte, hogy a legnagyobb királylánnyal rosszul jártam volna, akkor váltanom kellett volna. Tudniillik a háromból egy lánnyal csak egyharmad esélyem volt, a másik két lány képviselte a kétharmadot. Amikor azonban a király kiiktatta a nagyobbat, a kétharmados esélyt átruházta a középsőre. Hihetetlennek tűnik, de igaz. Ha nem ragaszkodom a korábbi döntésemhez és váltok, tulajdonképpen megduplázom az esélyeimet a gazdagságra.

Érthetőbbé válik a probléma ha elképzeljük, hogy nem három, hanem tíz leánya van a királynak, de a tíz közül csak egy mellett jár a hozomány. Kiválasztom a legkisebbet, és őt a király áttessékeli egy másik szobába a játék végéig. Az egyik szobában marad tehát az esélyek kilenc tizede, míg a másikban az egytized várakozik. Az öreg király pedig nekifog és sorra felfedi azokat, akikkel nem jár a hozomány, és őket a kastély udvarára küldi sétálni. Közben minden fordulónál felkínálja nekem, hogy válasszak. Ebben az esetben a legésszerűbb mindaddig kitartani a legkisebb királylány mellett, amíg a másik szobában is egy lány marad. Az utolsó körben viszont nagyon megéri váltani, mert esélyeinket az egytized arányról kilenc tizedre növelhetjük. Annak valószínűsége, hogy a két csukott ajtó mögött van a nyeremény az mindig egy marad, és ha az egyik szobában van az egytized valószínűséget hordozó, akkor a másikat kell választani, mert ő kilenctized valószínűséget képvisel.  Könyörtelen a logika. Csakhogy…

Csakhogy az emberi agy működése nem logikára, hanem történetek átélésére van programozva, mondanám a neves kognitív tudós, Roger Schanck gondolatával továbbfűzve a mesét. A modernkori bölcselők egyik legnagyobb tévedésének azt tartom, hogy a köztudatban elhintették és táplálják azt a hitet (sic!), miszerint az ember racionális lény. Lám csak, hogy mennyire nem az. A fenti mesében kifejtett probléma az Államokban futott egyik televíziós vetélkedő végső feladatán alapul, és a műsorvezetőről Monty Hall paradoxonnak nevezik. Bár ő állítólag nem kínálta fel ilyenformán a választást, a valószínűségszámítás szerelmesei lecsaptak rá, és a probléma a szaklapok hasábjaira költözött.

Visszatérve a konklúzióra, a váltás tehát nyerőbbnek bizonyul mint a ragaszkodás az eredeti választáshoz. Mégis szinte kizárt dolog, hogy valaki pusztán a logika csapásain haladjon egy ilyen döntéshozatalban. A dolgot méginkább bonyolítja, hogy a váltás elutasításával járó bukásnak is megvan a józan ész szerinti logikája. Ha két ajtó egyike mögött ott a nyeremény, akkor azzal a korrektnek tűnő feltevéssel élek, hogy ötvenszázalékos esélyem van a nyerésre. Csakhogy ez nem a játék első, hanem utolsó fordulója, melynek fontos előzményei vannak. Ilyenkor nyom igazán sokat a latba az, hogyha a döntés elemzésében nem a logikát, hanem a pszichológiát hívjuk segítségül.

A pszichológia, az másképpen működik mint a logika. Ha van egy választásom amit jónak remélek, és az Élet, a Sors, vagy a Szerencse kiszór mellőle egy másik hibás választást, akkor ez, egyébként tényleg teljesen logikátlan módon, megerősíti bennem azt a hitet, hogy ki kell tartanom az eredeti döntésem mellett. Pedig nem attól lesz egy döntésem jó, mert egy másik rossznak bizonyul, csak attól, ha az összes többi lehetőség rosszabbnak bizonyul. A logika szigorú konvergenciájára az emberi viselkedés laza divergenciával válaszol. Amíg a logika az egy racionális út magyarázata, emez, és az összes többi magyarázata a pszichológiáé, és ez nem kevés. Úgy gondolom azonban, hogy nem az az izgalmas kérdés, hogy miért cselekszenek néha racionálisan az emberek, hanem inkább az, hogy miért ragaszkodnak oly sokszor görcsösen a rációt mellőző buta döntéseikhez.

2012/05/12 Posted by | lélekköret | | Hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: