fejbekása

psziluett-illúziók

Lelkigyakorlat a halhatatlansághoz

− Én, ha nagy leszek, bújócskamester szeretnék lenni – mondta tisztán és tagoltan a szomszéd néninek a mindössze ötéves Perczel Veronka Viktória, és elbújt az anyja szoknyája mögé.

− Milyen vicces a kis aranyos! – nevetett fel a szomszéd néni, és tovább fűzte a tréfát:

− És kinél tanulod a szakmát, hol van a bújócskaiskola? Valahol itt kellene lennie, csak nem látszik, ugye?

− Folyton ezt játssza, – mosolygott vissza az anyuka – otthon is állandóan keresnünk kell, s ha rátalálunk, akkor duzzogni kezd.

Veronkának volt oka a duzzogásra, hiszen a világ így is, úgy is megtalálta. Az egy főre eső jövedelem az ő fején is koppant, elérte a szellő, a gravitáció, a kutyaugatás az udvarból, a globális felmelegedés, a bárányhimlő, a hatás-ellenhatás törvénye, az áremelkedés, az érettségi …és a konok idő.

Húsz kerek esztendeig próbálta lerázni a világot, amikor egy szilveszter éjszakán, újra bosszúsan, hogy eléri az utcán örvendező emberek és a tűzijáték zaja, dacosan szembemenve az éjféli tömeges visszaszámlálással, életében először hunyót játszott, s hagyta a világot elbújni. Arcát a tenyerébe fúrta, és egytől számolt felfele tízig, százig, milliárdig, és tovább milliárdszor milliárdig, a csillagászati számokon is túl, vigyázva, hogy egyetlen számot se vétsen el:

− Aki bújt, bújt, aki nem, nem, a hunyótól végtelen távolság. Megyek – mondta, s azzal bizakodóan megfordult.

Nem volt utca, nem voltak emberek, nem volt fölötte ég, nem volt a talpa alatt föld, nem voltak folyók, hegyek, csillagok, nem voltak ízek, zajok, formák, színek, csak ő volt egyes – egyedül.

− Hát ez nem semmi! – mondta büszkén, majd egy kis morfondírozás után elbizonytalanodott:

− Vagy mégis?

Reklámok

2012/07/22 Posted by | lélekköret | | 1 hozzászólás

Aprókaság

Nem tudom, hogy vagy Te ezzel, de szerintem kevesen tudják annyira intellektuális zavarba hozni az embert, mint azok, akik az irodalmat tanítják és magyarázzák. A műelemzés olyan, mintha egy vastag és ízletes ebéd után mondanád a szakácsnak, hogy ízlett a főztje, ő meg visszakérdezne, hogy ezt hogy érted. Ha szétszeded azt, ami ízlik, tetszik, gyönyörködtet, akkor tökéletesen láthatod a szerkezetét, de megfosztod a funkciójától. A helyzet kísértetiesen hasonlít ahhoz, amikor a kisgyereket annyira lenyűgözi az ajándéka, hogy elragadtatásában szétszedi, hogy megnézze mi van benne. Meglátja, de elrontja.

Az irodalomban ez annál is nehezebben működik, mert az értelmezések sokfélesége eleve kizárja az egyetemes mondanivaló lehetőségét, így a műelemzés egyenesen merénylet az én-élmény ellen. Egyes hóhérok pedig, akiknek a szakmájuk egyben a hobbijuk is, odáig mennek, hogy rejtett jelentések megfejtését kérik akkor is, ha egy fabula igazsága már balról is és jobbról is megelőzte a sánta kutyát. Az iskolások természetes reakciója erre az, hogy messze elkerülik a kötelező olvasmányokat, és unják a művek feletti fölösleges moralizálásokat, a tanáraik pedig sápítoznak, hogy az „izmusok” közül csak az analfabétizmus jön be a lurkóknak.

Ül a purdé a hátsó padban, két évvel idősebb mint az osztálytársai. Egy évvel később ment iskolába mint a többiek, egyet pedig ismételt, mert nem értette az alma mater lényegét. A tanító néni mesét olvas nekik, tanítót, éhes és ravasz rókáról, és teleszájú, de üresfejű  hollóról. A gyermek tátott szájjal hallgatja, egészen addig, hogy a holló is tátja a csőrét, s a szép nagy sajt (amit egyébként lopott) kiesik belőle, éppen a róka lába elé. A róka meg kajánul meg is köszöni.

Érzi a gyermek, hogy ez a mese nem fér be az iskola falai közé, egész pontosan semmi keresnivalója ott, csak éppen ott mondja el a küllemére és hangjára is hiú tanító néni, s a mese utáni, morálisan magas páratartalmú szépirodalmi ködben nem bírja kivárni a tanulságra vonatkozó kötelező kérdést. A fejét csóválja, s mindenkit megelőzve, hangosan és nyomatékosan fogalmaz:

–        Kuuurva róka!

Lehet ezt egyszerűbben mondani?

2012/07/08 Posted by | holmi ludens | | Hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: