fejbekása

psziluett-illúziók

Rövid dinamikus pszichoterápia

Falun vagyok. A poros úton, a kerékpáromat támasztva beszélgetek egy idős emberrel.

–        Na, ezt hallgassa meg, tanár úr – mondja felvillanyozódva – milyen hülyeséget beszélt egy doktor a rádióban! Azt mondja a bolond, hogy aki sokat biciklizik, az nem tud szexelni. Na, mármost ide figyeljen! Én harmincnégy éven keresztül dolgoztam bent a városban, a bútorgyárban, minden áldott nap elmentem odáig és vissza biciklivel ezen a rossz úton. Innen Udvarhely tizenkét kilométer, az oda-vissza huszonnégy, ugye. Csináltam ezt minden héten még vasárnap is, mer’ akkor is dolgozni kellett. Ez huszonnégyszer háromszázhatvanöt, az ahajt nyolcezer kilométer, s harmincnégy éven keresztül majdnem félmillió. Jól mondom-e?

–         Lehet – igazolom bizonytalanul.

–        Na, én november harmincadikán leszek hetvenhét éves, ha az Isten megsegít, mer’ harmincötös vagyok, de én még a múlthéten szexeltem az asszonnyal. Igen biz’ én.

–        Hmm!– így én.

Akkor most miket beszél össze-vissza az a bolond? Én hál’ istennek még hetente, két hetente…na tudja…, tehát panasz nem lehet na, mer’ nem vagyok már legén. Még hogy a bicikli! Na, üljön fel rá, s menjen nyugodtan, tanár úr, ne féljen, mer’ semmi baja nem esik! Eressze bátran, jó utat!

Reklámok

2012/08/31 Posted by | holmi ludens | | Hozzászólás

Tankok az iskolában

Felnőttkorom nagy veszteségeként könyvelem el, hogy minél bölcsebb lettem, annál kevésbé értem a korai életem bölcsességeit. A számtalanszor újraépített emlékeim átrajzolódtak, s ha valami eszembe jut, akkor annak rugalmasan biztos szerkezetét már a mellészegődő érzelmeim sem kavarják fel. Emlékszem én jól, hogy milyen volt hazamenni a suliból, amikor egy hiányzó házi feladatért beírta a nagyon szeretett tanító nénim az első szekundámat, hogy bőgtem el magam az ajtónk előtt, na de azt már nem tudom rekonstruálni, hogy milyen leterhelt és zavart logikával ismertem fel ebben az apokalipszis első jelét. Szégyenteljesen tragikus volt, és ma komikusként kezelem. Az elveszett gyermeki észjárásom síratom, pedig nyerítve röhögünk, ha a családi körben olykor korai emlékeken csámcsogunk. Pironkodom is egy kicsit emiatt, hiszen igazából nem tudom már megvédeni az akkori önmagam, és bagatellizálom a gyermeki dolgaim. Persze értem én, hogy negyvenen túl, években és az elégtelenekben egyaránt, ne pityeregjen már az ember azon, hogy mi történt vele hétéves korában, de olyan jó lenne érzően érteni az apró világom. Mentségemre szóljon, ma is, ha csalódott vagy megbántott gyermekeket vigasztalok, és kicsúszik a számon a „semmiség az egész” vigaszként, mindig úgy érzem, hogy hazudok, mert tudatom emlékhálóiban rezegni kezdenek a korán font szálak, és azt üzenik, hogy a semmiből nem fonunk életre szóló emléket. Felnőtt önmagadról beszélsz – replikázhatna a kicsi – semmiség neked, aki már valamelyest rendszereztél a fejedben egy iszonyúan bonyolult világot, aki már beszéled a többiek nyelvét, érted szándékukat és olvasod gondolataikat, de az én kusza világomban a te semmiséged még roppant fontosnak és óriásnak számít. Ami neked már természetes, az számomra még egy megfejtendő természetfeletti talány. Amit te már értesz, az lehet számomra érthetetlen és jelentésre váró titok.

A gyermek számára érthetetlen dolgok léteznek, értelmetlenek viszont nem. Bámulatos az az intellektuális erőfeszítés, amint a gyermek keresi a dolgok reális és hiteles jelentését, és ne feledjük, hogy ő ehhez egy másként leképzett világot használ. Tapasztalat alapú, konkrét: színes vagy hangos, harapós vagy nyájas, hideg vagy meleg, puha vagy szúrós. Ilyenkor előfordul, hogy a beszélgetésből kihallott ismeretlen szót önkényesen tölti fel olyan jelentéssel, amit már korábbról ért. Mert a szónak jelentenie kell valamit.

A minap eszembe jutott Géta, a kis cigánylány. Mindig gyönyörű rokolyában volt, s bár láthatóan nem fésülködött minden nap, sötét, fonott hajában hosszú piros masnik villogtak. Így, a masnikkal, a csillogó fekete szemeivel és fehér fogaival az első osztály legszebb eleven dísze volt. A dísz kifejezés azért is illett hozzá, mert ritkán szólalt ő meg, az iskola lényegét ő a töretlen mosolygásban és nem a silabizálásban látta. Nem lehetett haragudni rá, szegényke magyarul is rosszul beszélt, sokszor a rajkókat kellett megkérnem, hogy mondják el neki cigányul az éppen soron levő feladatot, min ő csak újra elmosolyodék.

A kommunizmus utolsó éveiben tanítottam, s ez azért nem lényegtelen, mert akkoriban a tanfelügyelői ellenőrzéseknél rosszabbat egy pedagógusnak nem igazán lehetett kívánni. Rosszindulat, fontoskodás, arrogancia, kicsinyeskedés. Nagyon röviden, ezeknek a fogalmaknak a határait értelmezték újra a kiküldött specialisták, és sportot űztek abból, hogy melyikük tudja mélyebbre döngölni a petróleumszagú padlóba a nemzet napszámosát. A problémaérzékenységük nagyjából kimerült abban, hogy volt-e hajnali románhimnusz éneklés, illetve a faliújságon a párt utasításainak megfelelően vannak-e kasírozva a képek, mert annak örömére, hogy az ország törlesztette külföldi adósságait, 7 mm helyett 8 mm-es polisztirollal illett kézimunkázni.

Bácsinak még nem nevezhető tanítóként engem sem került el a figyelmük, tudomást szereztem arról, hogy meglátogatnak. Azzal teljesen tisztában voltam, hogy csodát nem fogok tenni, és senki sem fog elégedetten távozni, de a kölcsönös elvárásaink közötti diszkrepanciát csökkentendő, szóltam a gyerekeknek, hogy egyenruhájukon az élet egyengessék, tiszta zsebkendőjük legyen, könyv, füzet, hegyezett ceruza és gyermek ne maradjon otthon, mert jön a TANFELÜGYELŐ bácsi. Amikor kiejtettem ezt a szót, már akkor éreztem, hogy horrorisztikusra sikerült a felvezető, mert a Géta fekete szemei még jobban kitágultak, a mosoly a szájáról lefagyott, s cigányul valami versikét mormolt, azt hiszem rontás- és átokűzés gyanánt. Sajnos, hibát hibára halmoztam, mert kiejtettem ugyan ezt a kimondhatatlan fogalmat, de nem magyaráztam el az elsősök számára, hogy mit is jelent, így nem csoda, hogy hozzászegődött a rettegés. Mert a szónak jelentenie kell valamit, ugye.

Másnap délelőtt négy órán keresztül jegyzetelt a hátsó padban egy láthatóan kedvetlen, szikár, magas tanfelügyelő, de a kötekedés kimerült abban, hogy miért nincs köpeny a tanítón, és egyéb ilyen jelentéktelen marhaságok. Summa summárum, a világvége elmaradt az első osztályban, bár a gyermekek küllemben és jellemben is úgy prezentáltak, hogy „ez a harc lesz a végső”. Géta egész nap behúzott nyakkal hallgatott, és várta a leszámolást, ám amikor az inspektor végre kilépett az osztályból, a megkönnyebbülés és a csalódottság keveredő ambivalenciájával a kis lelkében nekem esett:

–        Tan’tó bácsi, e’ vót a TANKFEJŰ bácsi?

A gyermekek, ha ismeretlen fogalmakkal szembesülnek, önkényesen adnak jelentést úgy, hogy feltöltik azt konkrét jelentéssel. Mert különben nem lenne szó a szó.

Kicsi Géta, bocsáss meg nekem, hogy a látogatást megelőző éjszakán olyan szörnyeket láttál, akiknek a vállán súlyos lánctalpak, fejük helyén páncélozott gyilkoló gépek, feketén meredező, halált osztó ágyúcsövek, lángszórók és géppuskák meredeztek. Széttrancsírozták a tanító bácsit, véres darabokra szaggatták a gyerekeket, és bombatölcsért csináltak az osztályból. Mindezek ellenére te eljöttél a harcmezőre. Te voltál aznap a legbátrabb partizán.

2012/08/18 Posted by | fejbekása tálalva | | 2 hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: