fejbekása

psziluett-illúziók

Homo óra

Aztán a huszonegyedik századtól kezdődően az evolúciós homokóra szűk szája kétfele pergette a homokot, egyik kupac a homo credulus, a másik pedig a homo scepticus. Külsőleg tökéletesen illettek egymáshoz, habitusban azonban lényegesen különböztek. Nem háborúztak, de nem is vegyültek egymással. Az előbbiek a világvégére készültek, az utóbbiak a fene tudja mire, de úgy tűnt, nem készülnek semmire. Ha a homo credulusok féltek, akkor a homo scepticusok vihogtak. Ami az előbbieknek élő bizonyosság volt, az utóbbiaknak téveszme. A credulus ember alázatos és könyörületes volt, a scepticus racionális és könyörtelen.

A homo credulusok úgy gondolták, hogy pontosan tudják a világvégének kezdetét, ami tizenkét nap alatt fog lezajlani, és az élő lakosság mintegy felét fogja elpusztítani, azaz pusztán részleges lesz. Vak buzgalommal hitték és hajtogatták, hogy a pusztulásra ítélt fajt homo scepticusként fogja a történelem jegyezni. A homo scepticusok a hasukat fogták a röhögéstől, és a credulusok elméleteit úgy kezelték, mint a kabaréműfaj gyöngyszemeit.

A világvége közeledtével a credulusok lassacskán kiárusították mindenüket, lemondtak vagyonukról, eladták a scepticusoknak házaikat, utcáikat, városaikat, hiszen bizonyosak voltak benne, hogy tizenkét nap után visszafoglalhatják ezeket.

Az Armageddon előtti utolsó napon váratlan dolgok történtek. A scepticusok mintha megbolondultak volna, kitódultak és utolsó fillérükig felvásároltak minden élelmet, kiürítették a boltokat, és bezárkóztak. Lám-lám milyen szánalmasak – mosolyogtak az utcára szorult credulusok, – az utolsó pillanatban pánikba estek, menteni próbálják hitetlen és kételyekkel mérgezett életüket.

A világvégi első napon nem történt semmi, azonkívül, hogy a homo család utcára szorult felének korgott a gyomra. A tizenkettedik napon azonban már egy sem élt, mindannyian étlen-szomjan pusztultak.

A tizenharmadik napon megnyílt minden ajtó, és előjöttek a homo scepticusok. Nem voltak boldogak. Tévedtünk – mondták egymásnak szégyenkezve, – vagy Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Reklámok

2012/09/29 Posted by | pandemonium internus | | 4 hozzászólás

Fej és farok, egy napon

Szombat volt, és ennek a történetben komoly szerepe van, hiszen amikor nekem szombat van, akkor alapból feltételezem, hogy másra is így virrad a nap, annál is inkább, hogy nem én találtam ki, hogy az adott nap pontosan szombat legyen. A fapados életutazó fejében meg sem fordul, hogy esetleg szombaton reggel a szomszéd a keddi reggelijét eszi, a közeli bankba a csütörtöki órarend szerint törnek be, és a tévében már a vasárnapi rajzfilm pörög. Nem-nem, a szombat az szombat. Mindenkinek.

A főnököm kérésére az irodában voltam. Nem túl gyakran, de megtörténik, hogy hétvégére is behív melózni, amit zsörtölődés nélkül elvállalok, mert tudom, hogy nem abban leli örömét, hogy áthúzza a hétvégi terveimet, de adódik olyan helyzet, hogy a segítségemre szüksége van. Egyedül ültem bent. Az asztalom mellől kényelmesen kilátok az ablakon, s a keskeny utcában éppen szem előtt van az autóm. Hétvége lévén a szokásosnál könnyebben parkoltam, szellősebb és csendesebb a város. A finom és illatos citromfű teámat szürcsölgettem éppen, amikor kipillantok, és azt látom, hogy egy szürkéskék egyenruhába bújt fazon kerülgeti az autóm, bekukkant, fényképez, majd szorgalmasan írogat. Semmi kétség, ez egy parkolóőr. De mi a fenét keres a kocsim körül? Itt, a város belső utcáiban, csak hétfőtől péntekig, reggel nyolc és délután öt között kell fizetni a parkolásért, olyankor meg mindig távolabb, a fizetőzónán kívül hagyom az autóm, és besétálok. Bár tudtam, hogy nem aludtam át két napot, idegesen az asztalomon levő naptárra pillantottam, s hangosan nyugtáztam, hogy május 5. szombat. Hát persze, ez csak egy tévedés lehet, gondoltam. Lemegyek és felébresztem a csávót.

Mire leértem, arra már a szélvédőn virított a büntetőcédula, s az őr öntelt képpel éppen próbálta visszaszúrni felső zsebébe a golyóstollat. Nem ment neki könnyen, látszott hogy a finommozgások kivitelezésével problémái vannak, s ez picit zavarja is őt. Ezt próbáltam én is, finom kérdéseimmel ráébreszteni a zavaró valóságra, hogy szombat van apafej, te ingyen túlórázol.

– Ez mi? – kérdeztem, miközben szépen kiemeltem a cédulát az ablaktörlő mögül.

– Kedves uram, ez bizony egy büntetés, nem tetszett parkolójegyet vásárolni, pedig már mindjárt háromnegyed kilenc van – mondta cinikus udvariassággal, majd a karórájára pillantott, s mintha kevesellné az időt, még a füléhez is emelte, hogy tényleg ketyeg-e.

– Aham – próbáltam színlelni a meglepődöttséget, majd halk magyarázkodásba bocsátkoztam:

– Szombat van, drága apuskám, csak hétköznapokon kell fizetni a parkolásért. Május ötödike, szombat. Mit szól hozzá? – kérdeztem higgadtan, igazam teljes tudatában. Legnagyobb meglepetésemre, ahelyett, hogy a fejéhez kapott volna, és összetörve rimánkodott volna elnézésért, vigyora még szélesebb lett, sóhajtott egyet, s rosszul megjátszott szánakozással a hangjában helyre tett:

– Csakhogy, csakhogy…– ismételgette lassan, hogy értetlenségem a tetőfokára hágjon – csakhogy, csakhogy…május elseje, az ünnep, keddre esett.

– És??? – kérdeztem most már türelmetlenül.

– És hétfőt, azaz április harmincat is megadták. Szabadnapnak. Azt pótoljuk most, a maga szombatján…kedves uram.

Szótlanul maradtam. Amíg felértem az irodába, hallani véltem a harsány vihogását, bár tudom, hogy csak magában intézte, de ott vadul és féktelenül. Amikor felpattintottam a laptopom, és a dátumkijelzőn azt olvastam, hogy május 5. szomfő, akkor úgy döntöttem, hogy lefőzöm a hétfői teámat is, és elkortyolgatom. A citromfű nyugtató hatása legendás.

2012/09/15 Posted by | agyszaggató | | Hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: