fejbekása

psziluett-illúziók

Az önkéntes

Vannak bizonyos érvek, amelyek erősebbek nálunk.

Philolaosz

–        Kezeit csókolom, kisasszony!

–        Jó napot kívánok, kedves Uram! Miben segíthetek?

–        Önkéntes vagyok!

–        Önkéntes. De hiszen mi nem keresünk önkénteseket. A szomszéd ajtónál kopogjon.

–        Oda, sajnos, nem mehetek.

–        Miért?

–        Mert ők önkénteseket toboroznak, ott virít az ajtójukon a Légy te is önkéntes, csatlakozz hozzánk! felirat.

–        Igen, kopogjon be nyugodtan.

–        Nem ért engem, kisasszony. Önkéntes csak az lehet, aki nem kényszerűségből cselekszik, tehát ha engedelmeskedem a felszólításnak, és hozzájuk kopogok, akkor megszűnök önkéntesnek lenni. Akik hozzájuk fordulnak, azok közül egy sem önkéntes, mihelyt belépett azon az ajtón.

–        Talán értem, hogy mire céloz, de mi nem keresünk munkaerőt, nincs üres állásunk, nem toborzunk senkit semmilyen munkára.

–        Persze, örülök, hogy kezd megérteni, pontosan azért jöttem be Önökhöz, kedves, mert itt valóban önként ajánlkozhatom, lehetek önkéntes. Itt az önkéntességem a vágyam szerint teljesül, és nem felkérésre. Nem kerestek, nem kutattak utánam, nem hiányoztam maguknak.

–        Értem. De jó lenne tisztázni, hogy miben tudna nekünk segíteni, amikor nincs szükségünk a segítségére. Nem tudnánk fizetni sem.

–        Azt, hogy miben segíthetnék, hadd döntsem el én, önkéntes alapon.

–        Rendben, megértettem. Tehát önkéntes munkakörben dolgozna, nem lenne a segítségünkre, mert nincs szükségünk rá. Azt hiszem, így akkor nem is zavarna be nagyon. Aha. És mikor kezdene?

Reklámok

2012/10/27 Posted by | agyszaggató | | 6 hozzászólás

Találkozás egy pavloviánus disznópásztorral

Fura barátságom az emberszívű disznókkal tulajdonképpen annak köszönhetem, hogy ki voltam szolgáltatva disznófejű emberek kénye-kedvének. Az orwelli tivornya még nem ért véget a Kárpát-medencében, amikor óriási meglepetésemre előléptettek disznópásztornak. Katona voltam, és néhány hónapja már a folyamatos őrség mókuskerekét tapodtam, hullafáradtan, fásultan, eddásan toronyhangulatban, amikor jött a parancs, hogy holnaptól a GAZ-nál kell szolgálnom. A GAZ, ami román rövidítése volt az agro- és zootechnikai gazdaságnak, korántsem volt akkora gáz, mint amekkora betűkkel ki volt írva a disznófarm bejáratához.  Csak annyiban lepett meg a döntés, hogy senki nem kérdezte meg tőlem, hogy tudok-e valamit a disznókról, értek-e a nyelvükön, tudom-e mit esznek, hogy szaporodnak, vagy milyen higiéniai szokásaik vannak. De azért hamar megráztam magam, tudtam, hogy vagy azért helyeztek ide, mert tudták, hogy tanítói diplomám van, vagy azért, mert nem tudták, hogy az van. Egy olyan helyen, ahol arra tanítottak, hogy nukleáris támadás esetén hunyjuk be a szemünket, és egyáltalán ne pislogjunk, mert megvakulhatunk, mielőtt töpörtyűvé aszalódunk, az embernek támadhatnak zavaros gondolatai. Lehet, hogy képtelen lesz átlátni a dolgok leheletfinoman racionális rendjét, s marad a dacos engedelmesség, hogy azért is megcsinálja, parancsot teljesít, sőt, azonnali áthelyezést kér, szolgálni akar, hogy nehogy élvezetet szerezzen egy disznófejűnek azzal, hogy őt szelídíteni kell, vagy idomításra szorul. Egy szadistának semmi élvezete nincs egy közömbös partnerben, sőt, számára válik kínossá a helyzet.

Ketten kellett százegynéhány disznót gondoznunk. Társam egy mélyen vallásos, bűnbánó cigányfiú volt, bibliai történetekkel szórakoztatott engem, s ha én ráuntam, akkor a disznókat. Két bibliai történet között a coitusairól mesélt, és arról, hogy ha hazamegy az ország másik végébe a feleségéhez, akkor megpróbál végre úgy átaludni egy éjszakát, hogy a dákóját nem húzza ki a vaginából. Nem jött össze neki, később mesélte.

Napok alatt felnőttünk a feladathoz. Csak takarítani kellett, korpát és vizet vinni az állatoknak, vakarózni a rüh és tetvek miatt, és bírni a paleolit étrendet a könnyű, vörös homoki borokkal. Nagyon ritkán nézett felénk egy öregedő, félénk és jólelkű szakaszvezető, ilyenkor levágtunk egy-egy disznót, és újonnan megesküdtünk neki, hogy nem kereskedünk a korpával. A cigány nagyon értett ehhez, mindig rábíztam az esküt, mert abba belefoglalta az egész újtestamentumot, az öreg anyja és a kiskorú felesége genitáliáit, és addig fokozta a hadsereg iránti lojalitásunkat, amíg az altiszt el nem veszítette a türelmét, s idegesen el nem hallgattatta. Már az ideérkezésünk után nem sokkal kiderült, hogy az előző farmereket azért kellett lecserélni, mert hirtelen megcsappant a korpakészlet, és szegény altisztet szinte megnyúzta a parancsnokság. Mi voltunk a megbízható garnitúra, egészen addig, amíg egy délután át nem szólt a kaszárnya kerítésén egy koszos civil, hogy beszélni szeretne velünk sötétedés után.

Ettől a pillanattól kezdve került be a finom homoki bor az étrendünkbe, és ekkor kezdtük el a meggyőzőmunkát a visító alattvalóink között. A napi háromszori étkeztetést leszorítottuk kettőre, és nem akartak ezzel egyetérteni. Az élet koszos volt és szép. A cseregazdaság olajozottan működött, húst zabáltunk hússal, finom bor mellett Krisztus cselekedetein merengtünk, és arról álmodoztunk, hogy miként leszünk próféták saját hazánkban. Nem tűnt lehetetlen feladatnak, csak azt a néhány napnyi eltávozást kicsikarni volt szinte lehetetlen. Hosszú hónapok óta nem jártunk haza, és írott kéréseink mindig a parancsnokság szemetesében landoltak. Azt valahogy mindig ki kellett érdemelni, és ez ment is nekem, amíg fegyver volt a kezemben, és lövészetre jártunk, mert kitűnő céllövő voltam, de mi a csudát lehet felmutatni százhúsz éhes disznó és egy vezeklő cigány mellett a kaszárnya párttitkárának, hogy megessen a kőszíve az emberen. A megoldás egy csikorgóan hideg hajnalon csillant fel vagy Isten, vagy pedig Ivan Petrovics Pavlov sugallatára. Persze nem volt az még akkor egy kiforrott gondolat vagy mérnökien precíz terv, de mentségemre szóljon, Pavlov is elmélázott egy ideig a kutyája nyálán, amíg a feltételes reflex működési elvét megfogalmazta. Két nagy veder korpával a kezemben álltam az istálló előtt, bent a százhúsz visító disznó, és nem tudtam a könyökömmel kinyitni a befagyott ajtót. Nem akartam a kezemből letenni a vedreket, és főleg nem akartam a kesztyűimet lehúzni. Próbáltam bal, majd jobb könyökkel lenyomni a kilincset, feszítettem a vállammal a csonttá fagyott ajtót, de nem engedett. Elveszítettem a türelmem, egy lépést hátraléptem, és teljes erőből berúgtam az ajtót. Ez volt az ihlet momentuma, hiszen a visibáló disznók a zajra megdermedtek az ijedtségtől. Csak kétszer százhúsz ijedt tekintet meredt rám, és síri csend. Hosszú másodpercek teltek el, amíg tétován egyik-másik magához tért, és röfögni merészelt halkan, majd amikor felismertek, akkor kezdődött az éktelen követelőzés. Eszembe sem jutott betölteni a korpát, behúztam magam mögött az ajtót, és visszaszaladtam a cigányért. Amíg odacibáltam, már megvolt a terv. A katonák, ha felettesük közelgett, mindig az áténciúné! (figyelem!) felkiáltással kellett figyelmeztessék egymást, és hagyni csapot-papot, vigyázba vágni magukat. A felettes, a tiszteletére kővé meredt társaságot a kontinuác! (folytassák!) feloldó paranccsal engedte a tevékenységet folytatni. Az analóg helyzet immár a disznóknál adott volt. Berúgtam az ajtót és torkom szakadtából elordítottam, hogy „áááténciúné!” A halálos csend erejét csak a cigány döbbent arcán tudtam lemérni, de az ott nagyon jól mutatott. Három-négy másodperc után, mielőtt a disznók magukhoz tértek volna, nyugodt hangon szóltam hozzuk, hogy „kontinuác!”, s az infarktus széléről visszatért disznók ereiben újra elindult a vér. A hatás királyi volt, de tudtam, hogy nem szabad elsietnem a dolgot. Pavlov bácsi türelméről példát véve jó néhány próbát csináltunk, amíg a pánikállapotot kifejezetten csak az én hangomon kimondott hívószóval asszociálták a disznók, és pontosan utánaszámoltunk, hogy mennyi idő telik el, amíg az állatok magukhoz térnek az ijedtségtől, és újra zajossá válnak. Fontos volt, hogy úgy tűnjön, én oldom fel a lefagyás állapotát.

A disznók hamar meggyőztek bennünket a rendkívüli tanulási képességükről. Néhány ismétlés után nem kellett már a berúgott ajtóval ijesztgetni őket, simán lefagytak a feltételes ingerként használt „áténciuné!” kiáltástól, sőt, annyira jól különbséget tettek a hangok között, hogy más szavak hangos ismételgetésére rá sem hederítettek. Ezt nevezte Pavlov ingerdiszkriminációnak.

Jöhetett a bemutató. Nem akartunk tömegeket sokkolni a házi kísérletünkkel, úgy éreztük, és jól éreztük, hogy egyenként kell az embereknek megmutatni, mert akkor legalább mesélik egymásnak, és csodájára járnak. Az első az öreg szakaszvezető volt. Először leszidott minket a hülyeségünkért, de utána többször egymás után felbuggyant belőle az elfojtott röhögés. Ilyenkor újra leszidott. Másnap viszont behozott még néhány altisztet, akik csapkodták a térdüket a röhögéstől. Néhány nap múlva beállított egy fiatal hadnagy és bizalmasan megkért, hogy ismételjük meg előtte a mutatványt. Fejcsóválva és gondolkodva távozott, de másnap egy szakasznyi újoncot hozott be. Először az istálló előtt felállította őket, s leüvöltötte a fejüket, hogy nincs már kihez hasonlítsa őket, mert olyanok sincsenek mint a disznók. Ekkor még nem hitték a zöldfülűek, de néhány perc múlva kettes sorban tisztelegve és zavartan távoztak. Ettől a naptól kezdve a diplomám felértékelődött, s bár nem öleltek át, mert folyamatosan vakaróztam, egyre többen szólítottak barátságos, meleg hangon úgy, hogy profesore. Hízelgő volt, de céltalan.

Egyik reggelen viszont szaporázva jött a szakaszvezető, hogy a parancsnok és pártitkár jelezte a reggeli négyszögön, megnéznék a disznófarmot. Óriási volt a buzgalom, de talán még nagyobb a reménység. Egy darabig unottan és halkan beszélgettek egymás között, elsétáltak a vályúk előtt, egy kicsit belemarkoltak a korpába, és szétsúrolták az ujjaik között. Megálltak a nagy, két és félmázsás kan előtt, megsúrolták a hátát, és elismerően bólogattak amint a szakaszvezető ecsetelte a disznószex forgatókönyvét. Már úgy tettek, mintha távozni készülnének, amikor a parancsnok felém intett:

– Na, lássuk csak, katona, mit tudnak ezek a disznók!

És ezek az emberszívű disznók hibátlanul bemutatták, hogy mit jelent az asszociáción alapuló feltételes tanulás. A vezérek finoman mosolyogtak a produkción, majd utasították a szakaszvezetőt, hogy kérjen új ruhát számunkra a raktárból, mert borzalmasan nézünk ki. Ennyi.

Két hét múlva a szakaszvezető szenvtelen arccal megjegyezte, hogy eltávozási kérelmünket jóváhagyták, de egyszerre nem mehetünk, csak egymás után. A cigány ment előbb, neki felesége volt, és kettejük lába közt egy nehezen tartható ígéret.

2012/10/13 Posted by | fejbekása tálalva | | 4 hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: