fejbekása

psziluett-illúziók

Húsevő papírok

Valamikor a falusi mozizásnak is volt egy hőskorszaka. Bent ültünk a moziban, a petróleumszagú fülledt homályban, rendezetten mint a paradicsomszószban áztatott szardíniák, izzadságkoktélokon edződve, izgatottan lestük a vásznat.

Egy szelíd nyári estén, Atlantisz, az elsüllyedt és titokzatos földrész csodás városait bámultuk fennakadt lélegzettel, ahol esendő polgárok küzdöttek egymással, vagy óriás és fura szörnyekkel, csakúgy mint manapság, ármánnyal, furfanggal, vagy hittel, s bátorsággal. Természetesen az óriáslények voltak a fő attrakció, mert a filmrendező szerint alaposan belaktak az elmúlt korok embereiből. Csattogó fogaikkal derékban elkapták az áldozataikat, és azok két-három rágómozdulat után simán eltűntek a telhetetlen bendőkben. Emlékszem, gyermekként a veszély, a vér és a fenevadak iszonyú hörgése annyi borzadállyal töltött el, hogy egy-egy jobban sikerült jelenetnél fel sem mertünk pillantani, csak a másik vállára bújva suttogtuk, hogy: „szólj, ha vége”.

A világokat elválasztó határvonalak azonban sokszor nem átjárhatatlanul vastag kőfalak, hanem csak finom és gyenge papírlapok, amik ráadásul gyűrés közben kellemetlenül recsegnek is. Főleg a moziban. Nincs olyan elvarázsolt tudat, amit ki ne zökkentene a valóságra épülő pőre igazság. Mindig eljöhet ez a pillanat. A legszebb álomba is belezöröghet a vekker, a legszebb mesébe is belehorkolhat apuka, és Hamupipőke cipőjébe is bekerülhet egy apró kölesszem, ami miatt elbukja a társasági táncot.

Szóval éppen ott tartottunk a moziban, hogy azt mondtuk, hogy jó lesz nekünk ez az irreális, hadd remegjünk, száradjon ki a szánk, marjuk véresre az öklünk, elfojtott félelmeink kössenek gúzsba, és feledjük el a szobatisztaságot. Egy tyrannosaurus  hajolt le egy elesett emberért. Óriási fogairól véres nyál csordogált, gonosz fekete szemében a pokol tüze parázslott, és az örvénylő izzadságszagokon át is érezni véltük szájának romlott, kénbűzös szagát. Ekkor, a vénlegényeknek fenntartott utolsó padsorból, vagy talán a pótszékek egyikéről, egy elázott muksó, természetesen borízű hangján beszólt a lefagyott közönségnek:

– Papondekli az egész…mondom nektek, PA-PON-DEK-LI!…egy szó sem igaz az egészből, ember. Csupa papondekli,…hülye, aki elhiszi.

Az emberi elme csodálatosan rugalmas, még akkor is, ha különböző világok reprezentációját kell hirtelen felcserélni. A terem előbb felrobbant, aztán a rettegéssel vegyült hisztérikus röhögés szépen megszelídült, és kulturáltan végignevettük a horrort, mint a legjobb komédiát. A főszerepet játszó színész is óriásit alakított. Lejött a vászonról, beült a kótyagos vénlegények közé, és valahányszor ránk ijesztett volna egy vérszomjas húsevő, csak legyintett:

– Nyugi,…papondekli az egész.

Reklámok

2012/11/24 Posted by | holmi ludens | | 2 hozzászólás

Szerencsétlen Jankó

(Grimasz adaptáció)

Jankó hét esztendeig szolgált egy fatolvaj gengszternél. Mikor a hetedik esztendő is letelt, és az erdőt legelővé tarolták, a gazdája elé állt.

– Szeretnék hazamenni az édesanyámhoz, kérem a béremet! Megígértem neki, hogy egy akkora aranyat viszek neki, mint a fejem.

– Miről beszélsz, te szerencsétlen? – ordított neki a gengszter –, nálam ettél-ittál, friss levegőn extrém sportolhattál, én hoztam fel a kurvákat neked a hegyre, az én szolgálati telefonomról beszéltél az öreganyáddal, s még fizetségért rimánkodsz?

Azzal adott Jankónak egy akkora pofot, hogy azon nyomban kiköpte az egyetlen aranyutánzat fogimplantátumát.

– Pusztulj a szemem elől, te hitvány kapca, amíg péppé nem verem a fejed! – hőbörgött a fatolvaj.

A fiú fogta a keszkenőjét, belekötötte az aranyutánzat pótfogát, a vállára vette, és elindult hazafele. Amíg leért a hegyről, azon gondolkodott, hogy kevés boldogabb ember van a világon, mint ő.

– Nincs is nálam szerencsésebb ember a világon! – rikkantotta, s arra gondolt, hogy otthagyhatta volna a fogát. Most pedig az a batyujában van, és akármelyik zálogházban átverhet vele egy balfék parasztot.

Könnyű szívvel, üres kézzel, vidáman bandukolt tovább. Ki sem ért a facsutkók közül, s ott a semmi közepén egy csorba köszörűs áll a taligájával. Hajtotta sebesen a köszörűkövet, és szomorúan énekelt hozzá:

Pörög a – forog a kerekem,

Ollódat, késedet kifenem!

Már az nem lehet, hogy ezt meg ne nézzem. Ritka egy hülye ember, ha itt a pusztaság közepén próbál pénzt csinálni – gondolta Jankó.

Megállt, figyelte, hogyan csisszen a kövön a késpenge, hogyan hányja a szikrát. Tetszett neki a dolog, még inkább a bús énekszó. Végül megszólalt:

– Rosszul mehet a mester uram dolga, hogy ilyen kínnal köszörül!

– Rosszul bizony! – felelte a köszörűs. – Aranymesterség ez! Az igazi köszörűs olyan ember, hogy ahányszor csak a zsebébe nyúl, mindig talál benne pénzt. Na de nálam az asszony a marketinges, s azt mondta nekem, hogy csak a tuskók fognak ebben az egyszer használatos műanyag világban nálam köszörültetni. Ezért jöttem a tuskók közé, de ezek nem igazán mozdulnak a reklámra.

– Bearanyozom én a maga életét – mondta Jankó a csorba köszörűsnek, és szépen kicsomagolta az aranyutánzat pótfogat. Felcsillant annak a szeme, és azon nyomban megegyeztek, hogy portékát cserélnek. A fogatlan ember ugrált örömében, de Jankó is boldog volt, hiszen arra gondolt, hogy a templom előtti téren a szülőfalujában biztos keresete lesz. Nemcsak azért mert ott rengeteg ember megfordul, hanem azért is, mert ott két kocsma is van rögtön szemben az Isten házával, s bizony bármelyikbe szégyen belépni jó szándékkal, műanyag késsel, vagy életlen bicskával. Felkapta a vállára az óriási követ, ekkor nyögött egy rövidet, de azért alapvetően vidáman indult tovább.

Mendegélt hosszú órákon keresztül, már alig bírta a lábát, a lába őt, és kegyetlenül nyomta a kő is a vállát, de végre beért egy faluba. Az út szélén volt egy kút, odatámolygott hozzá szegény fiú, gondolta, legalább iszik egyet, pihen egy kevéskét, és káromkodik egy jó hosszút. A kút körül senki sem volt, néhány pancsoló pipét leszámítva, de azok nem nagyon érdekelték Jankót. A követ, hogy valami baja ne essék, gondosan lerakta a kút kávájára, aztán a víz fölé hajolt. Hajoltában véletlenül meglökte a követ, s szerencsétlenségére, az nem befele zuhant, hanem kifele fordult, s az egyik jó kövér ludat agyon is ütötte azon nyomban. Ej, vakargatta a fejét a fiú, káromkodott megint egy cifrát, de aztán azzal vigasztalta magát, hogy még jó, hogy nem a lábfejére esett a nagy kő, s így már alapvetően pozitív érzésekkel folytatta a helyszínelést. Legelőbb hamar meggyőződött, hogy senki sem látta a tragédiát, majd kihúzta a libát a véresen komoly kő alól, és eliszkolt a helyszínről.

Futott egy darabig Jankó a libával a hóna alatt, majd hirtelen lelassított, mert szégyellte volna, ha meglátja valaki, hogy becsületes ember létére egy libát futtat. Megsimogatta a döglött és hízott szárnyast, és arra gondolt, hogy ha jól fontolóra veszi a dolgot, még nyert is ezen a fura cserén. Először is ott a jó libasült, másodszor a rengeteg zsír, egy negyedévig is elég lesz zsíros kenyérre, harmadszor pedig a szép fehér toll, azt a párnába tölteti, és úgy alszik majd rajta, mintha ringatnák. Befordult az első utcán, és el is tátotta a száját a nagy csudálkozástól, tudniillik a kerítés végig jó illatú füstölt kolbászból volt. Nézegette, szagolgatta, összefutott a nyál a szájába, s azzal el is hessegette a libát a gondolataiból. Támadt ugyanis egy jobb ötlete, és nem is teketóriázott sokáig, áthajította a döglött szárnyast a kolbászkerítésen, majd bedörömbölt az óriási kapun. Kiállított egy nagybajuszú ember, mire Jankó a fejét fogva nekiesett:

– Jaj, a libuskám, a libuskám. Ellopták az én egyetlen libámat, s ide látták a tolvajt befutni. Engedje meg, hogy benézzek az udvarra, jóember, hátha ide bújt el valahova a tolvaj! Emitt jönnek a csendőrök is, és el is kaphatnák, ha itt rejtőzködik.

A nagybajuszú ember visszapillantott az udvarra, meglátta, hogy ott a kerítésen innen fekszik egy kövér liba, elvörösödött kínjában, de be nem engedte volna Jankót a kapun.

– Ide aztán be nem teszi a lábát senki – hadarta gyorsan –, megállj itt, mert én szétnézek, addig el ne mozdulj innen. Becsapta a kaput, s még a zárat is ráfordította, hogy senki be ne lépjen, de egy kis idő múlva megint megjelent, hóna alatt egy szép kis süldővel.

– Nincsen itt sem tolvaj, sem liba, de nagyon megsajnáltalak, hogy ilyen kár ért téged, fogadd el tőlem ezt a malacot, aztán menj Isten hírével, és nevelj szép hízót belőle – morogta a gazda, aztán szaporán zárta is nagykaput.

– Az ég áldjon meg a jó szívedért! – örvendezett Jankó, egy kicsit kuncogott magában, majd madzagra kötötte a szép süldőt, s szedte a lábát szaporán kifele a faluból, arra, amerre a szomszéd falu tornya látszott. Ment, mendegélt, húzta maga után a süldőt a poros úton, mígnem utolért egy vénembert, aki egy tehenet egyengetett lassacskán. Beszédbe ereszkedtek, hogy jobban teljék az idő.

– Sokat kell dolgozni a mai világban – mondta a legényke –, amíg az ember egy ilyen malacnak az árát megkeresi, de a maga tehene is jó pénzt ér – bizalmaskodott Jankó az öreggel.

– Ha csak egy karaj kenyeret keresek is napjában – kezdett dicsekedni a vénember –, mindig van mit kennem rá. Ehetem vajat is, sajtot is, amikor jólesik, ha pedig megszomjazom, nosza, megfejem a tehenemet, és friss tejet iszom. Nem is kívánhatnék vígabb sort magamnak! Bizony én sem, gondolta magában Jankó.

Közben telt az idő, a nap mind följebb hágott az égen, csak úgy égette a pusztát, azon meg jó óra járásnyira körös-körül egyéb sem volt, mint leperzselt fű. Jankó úgy szomjazott, majd a szájpadlásához ragadt a nyelve. Tűrte egy darabig, de aztán észbe kapott, s megszólalt:

– Hej, öregapám, én éppen eléggé megszomjaztam, lássuk csak, hogy igaz-e, amiről beszél nekem, ad-e finom tejet ez a jószág. Mert ha igen, lehet, hogy jó pénzért meg is venném magától, s még ráadásul ezt a szép süldőt is magára hagynám – huncutkodott a legény. Mivel az öreg is szomjazott eléggé, hamar engedett a kérésnek. Volt ott egy csonka akácfa, villám sújthatta valaha, csak a megfüstölt maradék dereka sínylett a homokban meg pár fattyúhajtás a tövénél, szárazságban megzsugorodott, nyomorék levelekkel. Odakötötte a vénember a jószágát, edény híján alátette a bőrsapkáját, s míg a tehén a fattyúhajtásokat rágogatta, nekilátott a fejésnek. Vastag sugárban folyt a finom tej, ivott is belőle Jankó jóízűen, de amikor az öreg is fejt volna egy keveset magának, a fiú egy nagyot rántott a tehén farkán, mire az ijedtében a hátsó lábával úgy fejbe rúgta szegény vénembert, hogy az egy mukk nélkül elterült a földön, és néhány percig azt sem tudta, hol van. Ez éppen elég idő volt Jankónak, hogy a süldő madzagját a kelekótya öreg csuklójára kösse, a tehenet pedig eloldozza az akácfáról, s azzal gyorsan eltűnjön a környékről.

Szedte a lábát szaporán, s váltig azon örvendezett, hogy jobbnál jobb vásárokat csinál, míg egyszer csak meglátott messziről egy lovast. Egyre közeledett, s nagy vidáman léptetett el Jankó mellett a paripáján.

– Hajaj – szakadt ki Jankóból a sóhajtás –, szép dolog a lovaglás! Az ember úgy ül a nyeregben, akár egy széken, nem üti meg mindenféle kőben a lábát, cipőt sem koptat, mégis halad, az ám a jó sor!

A lovas meghallotta a fohászkodást, megállt, és leszólt neki:

– Ha jobb lóháton, minek jársz gyalog?

– Gyalog járok, mert nem kacagtatom magam. Egy ilyen gyönyörű paripán csak olyan férfi üljön, aki hibátlanul lovagol, nem düledezik erre-arra, s nem szédíti a magasság – válaszolt Jankó, miközben azon morfondírozott már, hogy hogyan tegye lóvá a tehenét. Tudta, hogy ehhez egyszer lóvá kell tennie lovast.

– Tudsz-e lovagolni? – kérdezte amaz.

– Még eddig sosem próbáltam.

– Könnyű mesterség, hamar beletanul az ember. Ha gyorsan akarsz menni, csak csettints egyet, és szólj rá a lóra, hogy: hopp-hopp! Ennyi az egész tudomány.

– Hát nem biztos, hogy nem boszorkányság! – mondta Jankó – nem hiszem, hogy nekem is sikerülne ilyen délcegen megülni a lovat. Ki sem merném próbálni, menten leszédülnék róla.

 – Ne légy olyan kishitű, ember! Azért van csak egy hitvány tehened, mert félsz a magasságtól? Gyerünk tégy egy próbát, megtartom én a gyeplőt, hogy el ne szaladjon véled a ló! – ajánlotta a lovas. Kérette magát még egy darabig Jankó, majd felkapaszkodott, s amint nyeregbe érezte magát, elkapta a gyeplőt, csettintett egyet-kettőt, és hetykén elkiáltotta magát:

– Hopp-hopp!

A paripa a fülét hegyezte, a második hoppra szökkent egyet, és azzal illa-berek, úgy eltűnt mint a kámfor. A lovasból így pillanatok alatt tehenész lett, s csak bámult a porfelhő után, mint borjú az újkapura.

Jankó meg sem állt a falu széléig, itt az itatóhoz vezette a lovat, és gyönyörködött a nemes szép állatban. Módfelett elégedett volt a lóval is, meg saját magával is. Nem sokáig. Néhány perc múlva az út mindkét végéről óriási fekete autók poroztak be, és közrefogták a legényt lovastól. Amint kiugráltak belőle az emberek, hát az egyikben éppen a fatolvaj gengsztert ismerte fel, aki neki is rontott azon nyomban:

– Meglopsz engem, te istentelen? Kitúrtad a fiam a nyeregből, s rá merted tenni az ülepedet a legjobb versenyparipámra? – üvöltözött kikelve magából, azzal leteperték a legényt, betuszkolták a legnagyobb fekete autóba, s elhajtottak vele a világ vége fele.

Mire kivirradt, a Jankó édesanyjának a kapujára felakasztott valaki egy keszkenőt, amiben akkora valami volt, mint a legény feje. Senki nem mert hozzányúlni, mert hát ha a csomag vándor nélkül érkezik haza, az nem jót sejtet, ugye. Valami álarcos csendőrök néztek bele, s azt mondták, hogy nem csak akkora ami benne van mint egy fej, hanem pont olyan is.

2012/11/10 Posted by | fügék az életfáról | | Hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: