fejbekása

psziluett-illúziók

Piros és problémás

Kép

Hölgyeim és Uraim, problémásak vagyunk! Mindenkinek megvan a maga keresztje. Van, akinek csak aprócska, és hivalkodóan a nyakán hordja. Akad, aki becsapja a hóna alá, tudomást sem vesz róla, és csak akkor pottyan elő, ha ügyetlenül gesztikulál. És vannak természetesen olyanok, akiket vállaikon nyom az óriási súly, görnyednek folyamatosan és vánszorognak, látványosan szenvednek. Függetlenül azonban a probléma nagyságától, bármelyiket ha szemügyre vesszük, a picuritól a hatalmasig, mindegyik előhívja azt az érzést, hogy egy másik állapot lenne kívánatos az éppen aktuális helyett. Sokszor egész pontosan meg is tudjuk fogalmazni, hogy mire vágyunk: több szeretetre, kevesebb gyógyszerre, gazdagabb nagybácsira, szegényebb polgármesterre, újabb autóra, régebbi borra, eredeti mosolyra és csak hamis riadóra.

A puszta vágyakozás valami után, az öncélú ábrándozás azonban sosem visz közelebb a megoldáshoz, bármilyen közhelyszerűen hangzik is, de cselekedni kell. A cselekvéshez viszont tudni kell hogyan. Aki tudja, hogy mit kell tennie, annak a probléma okafogyottá válik, pusztán arra kell figyelnie, hogy a megoldás lépéseit szép rendben megejtse, és ellenőrizze a végeredményt. A célállapot és a megoldási algoritmus ismerete, illetve a cselekvéshez szükséges minimális motiváció együttese gyakorlatilag feloldja a problémahelyzetet. Persze azt sem nehéz észrevenni, hogy problémáink nagyon különbözőek, hiszen pontosan az tesz különbséget szakértők és újoncok között, hogy az előbbieknek számtalan megoldási sémájuk van egy-egy helyzetre, míg a kezdőknek csak kevés. A séma egy jó leképezés arra, hogy miként kell cselekedni analóg helyzetekben. Egy mesterszakács kevés alapanyagból is tud változatosan és ízletesen főzni, de egy konyhaidegen lénynek hiába van a keze alatt minden finomság, főztjéből ritkán kérünk repetát. Másfelől viszont a mesterszakácsot csak a konyhában illeti meg a séf elnevezés, mert lehet, hogy a vásárlás fortélyaiban már szegényes a tudása, és a piaci alkudozásokat egyáltalán nem mesteri szinten űzi, nem beszélve arról, hogy a focipályán talán a ziccereket sem lőné be.

Nehéz sok mindenben mesternek lenni, tudniillik ehhez irdatlan mennyiségű sémát kellene elsajátítanunk, ami rendkívül hosszas tanulást igényelne. Ezért szinte szokványos, hogy ha szárnyalunk az élet egy szűk mezsgyéjén, akkor csetlünk-botlunk ezer olyan próbán, amiben örök életünkben újoncok maradunk. Tulajdonképpen a sémáink típusa és száma nagyban behatárolja azt, hogy a jelenben milyen emberekkel vesszük körül magunkat, és mennyi ideig tartunk igényt rájuk. Az orvosra, víz-gázszerelőre, informatikusra csak addig van szükségem, amíg elhárít egy olyan problémát, amire nekem túlságosan kevés a sémám. A gondoskodás, társalgás, szex iránti összetett igény viszont már rengeteg saját sémát követel, ami viszont biztosítéka is a hosszas emberi kapcsolatoknak. Jó dolog, hogy ez a komplex emberi világ úgy szerveződik, hogy az újoncok számára, ha nem is megtanulható, de legalább elérhető a mester tudása, azaz minden problémás emberi helyzetnek megvan a szakértője, aki legjobb esetben azonnal el is érhető. Magyarán szólva az ember azáltal, hogy ismer más embereket, képes megsokszorozni hatékonyságát a zűrzavarban. Nagyon kevés dologhoz értünk szakértői szinten, és ehhez képest meglepően könnyedén élünk. Íme a példa.

Volt a szomszéd faluban egy idős harangozó, aki néhány évtizeddel ezelőtt egyedül utazott Párizsba, annak ellenére, hogy azelőtt nem nagyon mozdult ki a faluból. Isten tudja, esetleg néhány bőrkabátos ürge, hogy miként kapott ő innen útlevelet a hetvenes évek végén a kapitalista világba, de elment rokont látogatni. A baj ott kezdődött, hogy valamilyen oknál fogva nem vártak rá a repülőtéren, és a bácsi bizony egy kukkot sem beszélt franciául. A problémahelyzet volt ez a javából, az öreg azonban egy huszárvágással megoldotta. Felállt a kufferére, s hangosan kiáltozni kezdett:

–        Tud itt valaki magyaruuul?

Vándornép lévén szempillantás alatt akadtak segítőkész magyarok, akik megkérdezték, hogy honnan-hová, és elvitték a rokonokhoz az öreget.

Felbuzdulva a sikerén, néhány nap múlva sétálni indult egyedül Párizs utcáin. A rokonok elővigyázatosságból megmutatták neki, hogy hogyan működnek az utcai telefonok, és aprópénzt, meg egy cetlit dugtak a zsebébe, amire gondosan felírták az otthoni telefonszámot. Persze a vénember néhány órás csatangolás után annak rendje-módja szerint el is tévedt. Nem esett kétségbe, bement az első telefonfülkébe, és felhívta a gazdáit.

–        Hol vagy? – kérdezték aggódon.

–        Há’ én honnan tudjam, azér’ telefonálok, mert nem tudom.

–        Mondjad, mit látsz? – kérlelték.

–        Mindenfelé házakat – adta a jelentést.

Amikor viszont pontosabb információt kértek, akkor az öreg megelégelte a szerencsétlenkedést, s csak annyit mondott, hogy:

–        Na, ne féljetek, mer’ jövök.

Azzal kiment az utcára, és előkapta a bevált sémát, mert az jó az analóg helyzetekre:

–        Tud itt valaki magyaruuul?

És csodák csodája, megint akadtak magyarul beszélő és készséges emberek.

–        Hová szeretne menni, bácsi? – kérdezték.

–        Én bizén haza – felelte.

–        De hát hol a lakása?

–        Há’ ha tudnám, akkor hazamennék én egyedül is.

–        Akkor mit tud, mondja el – biztatták.

–        Én csak annyit, hogy van egy piros motorbicikli az udvaron.

Párizsban. Egy piros motorbicikli egy udvaron. A séma azonban így is működött. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a történettel maga dicsekedett el a kocsmában, azon a címen, hogy a jó emberek mindenhol beszélnek magyarul.

Reklámok

2013/01/31 Posted by | fejbekása tálalva | | 8 hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: