fejbekása

psziluett-illúziók

Levelek a józanságról

Kép

Igazából többször voltam mámoros boroktól, mint önmagamtól, de most nem a löttyök és elixírek foglalkoztatnak. Önmagamtól ritkán vagyok elkápráztatva, s szinte szilárd vonásommá vált, hogy alulteljesítőként éljem mindennapjaimat. Ennek az egyszerű magyarázata az, hogy sajnos kevés ötletemet valósítom meg, és emiatt folytonos hiányérzet gyötör. Azt hiszem, jól ismerem magam. Enyhe pesszimizmusom a valóság talaján van lehorgonyozva, és bár sok embert megnevettettem életemben, humorom sem friss és vérbő, inkább abban vagyok jó, hogy gyorsan átkeretezek helyzeteket, és jelentéktelennek tűnő apróságokat hirtelen holt komolynak kiáltok ki. Ez már bőven elég a röhögéshez. Ahhoz azonban, hogy a józan magamról szigorúan a bőröm határolta testként és annak működéseként beszéljek, nem elég sem a befele pillantás, sem a tükörképem mustrálása.

Az önismeret szó egy szerencsétlen kifejezés, mert szemantikája durván visszanyesi a fogalom extenzióját. Vagyis szűkebb és butább jelentést sejtet, mint amilyen gazdag és réteges a mögöttes tartalom. Köntörfalazás nélkül ki merem mondani, hogy az, hogy mit gondolsz magadról, igazából csak akkor válik használható bölcsességgé, ha más szájából hallod. A szépséged csak akkor ér valamit, ha a másik szemében csillog a csodálat, eszes csak akkor vagy, ha a mestered elismerően biccent, és békés is csak akkor vagy, ha a másik nyugodtan hajtja öledbe a fejét. Az önismeret keménymagja annak a tudása, hogy mások mit gondolnak rólad. Az vagy, akinek mások látnak, a többi ámítás. Önámítás. Egy viccesre vett példa szerint, ha napok óta nem ittál, és az első ismerősöd az utcán azt mondja, hogy részeg vagy, akkor még legyinthetsz, de ha a tízedik is azt mondja, akkor a legjobb dolog, amit tehetsz, az, hogy hazatántorogsz, és kialszod magad.

Számomra a józanodás pillanatai közül az egyik legmarkánsabb az volt, hogy sorozatosan azt a visszajelzést kaptam magamról, hogy mogorván szigorú vagyok, sőt, néha félelmetes hangulatember. Nem így éreztem, de belátom, hogy nem érdemes ezzel vitatkoznom. Ha mást szeretnék hallani, akkor másképpen kell viselkednem.

Amikor középiskolai tanár voltam, élvezetes stratégiai csatákat vívtam a diákjaimmal. Ők abban kooperáltak, hogy engem bejósolhatóvá tegyenek, én meg arra törekedtem, hogy minél kiszámíthatatlanabb legyek, de mégsem hajthatatlanul konok. A diákok az iskolában roppant fontos dolgokat tanulnak meg a felnőttekről, amire a tantervek igazából rá sem hederítnek. Szerepel előttük egy ember, akivel a számukra legelőnyösebb együttműködési formát kell megtalálják, akár annak árán is, hogy lóvá teszik őt. Én azt mondom, hogy a tanulói szerepben csiszolódnak a legjobb naiv lélekbúvárok. Néhány együttlét után már megtanulják a tanár rigolyáit, szokásait, illatát, olvasmányait, félelmeit, és hiú lelkének rejtett kulcsait. Ezt a kollektíven alakított képet pedig fáradhatatlanul gyúrják, simítják, addig, amíg eléggé pontosan be tudják már jósolni, miként fog viselkedni, ha illedelmesen kérdeznek, ha könyörögnek, ha alkut ajánlanak, ha megtréfálják, vagy egyszerűen csak bosszantják. Na, ez egy olyan értékes tudás, amit úgy tanítunk, hogy könyveinkből mind kimarad, de óriási hasznát vehetik a lurkók az iskola után.

Fejlődéslélektant tanítottam tizenhét éves lányoknak és fiúknak szaktantárgyként, és az egyik órán, a diákok szerint aljas módon, énszerintem pedig álnokul, rögtönzést szerettem volna íratni. Ez a váratlan szituáció rögtön felháborodást váltott ki. Körülbelül olyan, mint amikor engem megállít a forgalmi rendőr, és ellenőrzi, hogy betartom-e a közlekedési szabályokat. Még szép, hogy én is háborgok. Az olyan érvek, hogy „óh, na”, vagy „tuuudtam”, meg „ez hiányzott”, nem hatnak meg, de nagyon okosan, azonnal kompromisszumot ajánlottak. A fiatalság már csak ilyen: a carpe diem filozófia mentén fogadkoztak, hogy „inkább az összes órán ezután, csak most ne!”. Mondanom sem kell, hogy lecsaptam erre az ajánlatra, olyan butának tűnt. Mindkét részről. Egyrészt, tudtam, hogy hosszasan fognak szenvedni, mert tényleg mindig íratok, másrészt azért, mert jól meggyűjtöm a saját bajom, és rengeteg javítanivalóm lesz. Na, de hát én is azt mondtam, hogy egyszer élünk, próbáljuk meg.

Bármilyen meglepő, a szerződés tökéletesen működött. Sztoikus szenvtelenséggel elviselték, hogy heti két órában, egészen a karácsonyi szünetig, számon kértem őket, ami legalább húsz alkalmat jelentett. Én meg bújtam a lapokat, és osztogattam a jobbnál jobb jegyeket. Szép az, ha az embert az érdeklődés hajtja, és azért tanul, de meglepett az is, hogy e kényszerítő körülmény is mennyire hatékony. Azt hiszem, hogy soha egyetlen osztályom sem tudta ennyire a lélektant. A következetes számonkérés sem semmi, az biztos. A félév végén fellélegeztünk mindahányan, azt mondtuk, ez jó móka volt, de a legszebb benne, hogy most ünnepélyesen lezárul. Két hét téli vakáció következett, elbúcsúztunk egymástól barátságban és őszinte elégedettséggel, és jó pihenést kívántunk egymásnak.

Néhány nappal karácsony előtt, egy délelőttön, kopognak a lakásomon. A postás volt. Egy kicsit értetlenül néz rám, mire én is értetlenül visszanézek rá. Érdeklődik, hogy valami szerencsejátékot szervezek, vagy talán láncjátékba implikálódtam. Mondom neki, hogy nem, sosem érdekelt az ilyesmi. Hát azért, mert irdatlan mennyiségű levelem érkezett hirtelen, és nem férne el a postaládámba. Mitévő legyen? Azt hittem, hogy összetéveszt valakivel, de nem úgy volt. Ez az édes és szellemes bosszú napja volt. Tudniillik, a mintegy harminc levelet a tizenegyedikesek írták nekem, csak azért, hogy maguk előtt lássák a tanár elképedt pofáját, amint egyszerre megkapja a halom levelet, és hülye rögtönzéseket olvas hospitalizált fejőstehenekről, dadogó papagájokról és bepisilő orángutánokról. Nehogy már azt higgyem, hogy én nyertem a csatát. És a következő héten még egyszer egy ennyi levelem futott be, hasonlóan eszement témákkal. Esküszöm, jól szórakoztatott a csíny. Hogy a postás is szórakozzon, „bevallottam” neki, hogy a társkereső hirdetésemre érkezett ennyi levél. Tudta, hogy nős vagyok, így a csámcsognivaló legalább ellensúlyozta a kézbesítéssel járó kellemetlenségeket. Innen kezdve már csak azon kellett agyalnom, hogy miként fogom elmesélni nekik a hóhérakasztást.

Kölcsönösen vártuk a viszontlátást. Tudtam, hogy minden dialógust igyekeznek majd arrafele terelni, hogy miként telt a vakációm, és kaptam-e sok karácsonyi üdvözletet. Ügyesen kerülgettem a csapdákat, sőt, amikor azt mondtam, hogy csupán a szokásos egy-két képeslap futott be, minden szem egy zavart leányzóra szegeződött. Nyilvánvaló volt, hogy ő szerezte meg a postai címemet, ahogy az is, hogy kínosan érzi magát a válaszomtól. De én, mintha fogalmam sem volna, hogy mi forog harmincvalahány kobakban, belevágtam az új leckébe, a pszichés kiteljesedés gyönyörűségeiről meséltem, őszinte jó kedvvel. Rá sem hederítettem, hogy idegesen duruzsolnak, vagy csalódottan átnéznek rajtam, löktem a dumát. Az óra végén, mielőtt távoztam volna, a többiek rosszul palástolt unszolására közelebb lépett hozzám a lány, és csak úgy megkérdezett:

–        A tanár úr a Hársfa sétányon lakik?

Természetesen ott laktam, jól informált volt, másképpen nem értek volna hozzám a levelek.

–       Dehogy, – mondtam szemrebbenés nélkül – elköltöztem onnan már két és fél hónapja.

Becsuktam magam mögött az ajtót, és kaján elégedettséggel nyugtáztam, hogy mekkora szarházi vagyok.

Kép

Reklámok

2013/02/28 Posted by | lélekköret | | 2 hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: