fejbekása

psziluett-illúziók

Kékvér konyhafilozófia

crown
Királynak lenni egyáltalán nem könnyű dolog. Minden idők legveszélyesebb foglalkozásának minősül, tudniillik a hosszú boldogsággal kecsegtető és pompás esküvők dacára folyton ronda összeesküvésekkel kurtítanák az ember életét. És bőven elég, ha egyszer sikerül, ugye. Olvasom, hogy az uralkodó veszélyesebb életet él, mint a kötéltáncos, vagy a gyémántbányák mélyén görnyedő vájár, vagy a vadászpilóta. Nyugtalanító lehet, hogy az „akasszátok fel a királyokat!” típusú szlogenekben az ember a jóindulatú tréfának még a fikarcnyi nyomát sem találja. Érdemes így aranytálból élni?
Persze, én ezért nem sajnálom a királyokat, sőt, úgy gondolom, hogy a világ nagyon rendben van, ha a tömegek hosszúra nyúlt nyomorával szemben a Sors csak a disznó „kicsit és jól” filozófiája mentén kínál fel keveseknek pazar életet.
Veszély ide vagy oda, az ember azért elmélázik azon, hogy mi lenne, ha hirtelen királlyá koronáznák. Olyan ez a kultúránk, hogy szerencsés királyfiakkal illik identifikálódni még a meséinkben is, és deviánsnak minősül az a gyermek, akinek megesik a szíve egy szerelmes sárkányon, aki génhibáknak köszönhetően tizenkét fejjel és egy farokkal halványbőrű királylányokat szeretne örökre magához láncolni. Szegény sárkány. Pedig ő az egyetlen hiteles szereplő, aki ronda és előnytelen külseje dacára igazán nagyot akar, és az is teljesen rendjén van, hogy kitakaríttatja a palotáját az elpuhult arával, amíg ő távol van. Egy sárkány mellett a feleség még így is királyibb, mint egy igazi király mellett. Tökéletes a kontraszthatás. Mert ez utóbbi esetben a nő csak a király felesége.
Régóta tartogatok a tarsolyomban egy valós történetet, amivel most megtámasztom az előbbi gondolatom. Egy középafrikai országból egy tanulni vágyó színes bőrű diák érkezett Kolozsvárra. Be szeretett volna iratkozni az egyetemre, és ezt természetesen nem vették rossz néven, hiszen sok pénzt hozott magával, és szándékában is állt azt elkölteni. Az adminisztrációs hercehurcát viszont neki is abszolválnia kellett, ez volt a bemelegítő a majdani vizsgákra. Ott állt a fekete fiú a kedvetlen és túlsúlyos titkárnő kopott asztala előtt, aki kérdezgette, és közben nyilvántartásba vette az adatokat.
– Az apja foglalkozása?
– Király…az én apám király – hebegte a fiú. A titkárnő erre hüledezni kezdett, és
kissé hitetlenkedve újra kérdezett:
– Tényleg király? De olyan igazi?
– Persze-persze. Igazi király – hajtogatta tovább a leleplezett királyfi.
– És az anyja foglalkozása? Ő akkor királynő? – érdeklődött most már
tiszteletteljesen a hölgy.
– Jaj, dehogy, nem-nem…– tiltakozott a fiú – Ő csak ott a kunyhó körül…tesz-vesz. Olyan…hogy is mondják né…háziasszony. Ez az: háziasszony.
A nagytestű titkárnő egy darabig ráncolta a homlokát, talán morgott is maga elé, és aztán lassan beírta románul, hogy tata: rege; mama: casnică.

Reklámok

2013/04/30 Posted by | agyszaggató | | 2 hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: