fejbekása

psziluett-illúziók

A cápázó

Kép

Pondera úr volt a legzseniálisabb cápázó, akivel találkoztam valaha. Lecsúszott matematikus, fölöttébb sérülékeny. Azért, mert sosem jöttek be egyszerre a számításai a lapon és az életben. Sajnos, őt sem kerülte el a fura emberek sanyarú sorsa. Ezek a haranggörbe peremén élő különleges emberek sosem úgy részesülnek a társak figyelméből, ahogy az átlagemberek. Tudniillik az átlagosak igen érzékenyek az átlagemberek problémájára, azt könnyű megérteniük, de nehéz elhinniük, hogy egy flúgos alak is éppen oly módon éhes, mint ők, a cipő is ugyanúgy szorítja a lábát, vagy a forró kása neki is elégeti a száját. Az átlagosak előszeretettel tagadják a hasonlóságot a saját bolondjaikkal, és szegény kelekótyák fölöttébb gyanússá és kényelmetlenné válnak, ha éppen normálisan viselkednek. Ezért van, hogy az őrületnek is, főleg ha nemes, megvan a maga noblesse oblige regulája. Őrülten kell viselkedni, és szerencsére ebben már nincsenek korlátok. Nem voltam rest megnézni, hogy a bolond szónak több mint száz szinonimája létezik magyarul, míg a normálisnak alig öt. Ez azt jelenti, hogy ezeknek a félnótásoknak mi unalmasan egy húron pendülünk. Nemde?

Pondera urat csendes bolondként említették. Már régóta nem bántott senkit, őt is csak néha vágták hátba, többnyire azért, mert a cápázás egy zérós összegű játszma, és ha ő nyert, akkor azt mindig egy vendég kárára tette. A kisváros egy előkelőnek számító helyén cápázott. Ez azt jelenti, hogy egyszerűen felhörpintette a poharakban maradt italokat, bármi is legyen az: gyöngéden édeskés likőr, égetően erős rum, bolondosan könnyű rozé vagy áporodott sör. Gyorsan cikázott végig az asztalok között, de nem keltet pánikot, mint a nagy fehér rokona, csak csendben leengedte a torkán a lét, aztán villámgyorsan fel is szívódott. Egy ragadozó nem lehet lomha és ráérős, egyrészt mert elillan a préda, másrészt pedig, mert neki is megvannak a szerzett ellenségei. A cápázó legnagyobb ellensége maga az ember. Előfordulhat például, hogy a vendég csak kilépik egy picit a mosdóba, vagy egy izgalmas telefonbeszélgetés miatt nem bír a fenekén ülni, ilyenkor minden pillanatnyi késlekedés fatális és kimagyarázhatatlan tévedésbe torkolhat. A vendégnél viszont sokkal kíméletlenebb vetélytárs a pincér, akiket a sznobságtól és kényeskedéstől megpuhult vendégek nem átallnak olykor főúrnak becézni. Pedig egy cápázó szemével a pincér csupán egy fel-alá sétáló smasszer, vagy talán még inkább egy rigolyás toronyőr, aki a nehéz és füstös függönyök mögül, a konyhai lengőajtó kerek hajóablakán vagy a bárpult homályából legelteti folyton a szemét, nyughatatlanul pásztáz, mint a világítótorony óriásfénye az óceánon, és alig várja, hogy cápáról rikoltozzon. Lehet, hogy főúr, de nem úriember. Ez a mások előtt hajlongó, csokornyakkendős, hét szilvafaasztalos nemes is folyton maradékot remél. A pincért azonban a legnagyobb jóindulattal sem lehet ragadozó vénája mentén egy vérprofi cápázóhoz hasonlítani. A cápázó sosem köszön meg semmit, és nem sziszeg szitkokat vigyorgó pofával bólogatva, ha elúszik a zsákmány. Nem osztozkodik, nem nyájaskodik, és nem türelmetlen. Viselkedése, egy magányos ragadozóhoz illően, célzottan előhuzalozott, kiszámítható, direkt és könyörtelenül pontos. Ha mégis célt vét, akkor türelmesen kivár, de ha támad, akkor nincs egyetlen tétova mozdulata sem. Bizonyára ezért a tökélyre fejlesztett algoritmusért irigyelték és gyűlölték Pondera urat a pincérek, mert ők maguk nyájaskodtak, bókoltak, hízelegtek, hazudtak, sápadtak, pirultak, hálálkodtak minden átkozott aprópénzért. A legfájdalmasabb mégis az lehetett, hogy egy cápázó tiszta stratégiájára egy magára adó pincérnek még gondolnia sem szabad, így pukkasztó féltékenységükben Pondera úrra hamar rányálazták a bolond címkét. Pedig, dehogy volt ő bolond. A cápázás szüneteiben készségesen mesélt a nyári kert bejáratánál az éppen békésen ásítozó pincéreknek és a gyanútlan vendégeknek játékelméletről, tökéletes információról, Nash-egyensúlyról, fogolydilemmáról, és még egy rakás olyan dologról, amihez senki sem konyított semmit, de szórakoztató halandzsának éppen megfelelt, no meg arra is, hogy duma közben félszemmel a gazdátlan poharak fele kacsingasson.

Emlékszem, hogy számomra is, aki felületesen ismertem a számok e bolondnak álcázott szerelmesét, Pondera úr elméje csak akkor villant, amikor hiánya már-már bántó lett a nyári kertben. Azt hittem, hogy talán beteg, vagy, ne adjisten, valamilyen túlvilági absztrakció áldozata lett a féktelen alkoholizálás miatt, és nem haboztam érdeklődni az éppen szolgálatos főúrnál. Készségesen mesélt, mi több, felszabadultságot éreztem hangjában, mintha egy túlerős ellenfél kiesése fölött sajnálkozna hamiskásan a riporternek egy sportoló.

– Sosem fog az már inni, kérem, nem szabad már neki.

Bosszantott, hogy ilyen lekicsinylően csak aznak titulálja a bolondunkat, de intettem, hogy folytassa, mert jobban érdekelt a történet, mint a pincér lelkén a hegek.

–  Tudja, az történt, hogy az egyik este, van talán három hete is, kiitta az összes poharat arról az asztalról, ahol a prefektus úr volt a feleségével és az olasz vendégeivel. Felálltak és odébb léptek megnézni a tiszteletükre rendezett tűzijátékot, s mire visszatértek, a poharaikat teljesen kiürítette. Kerékpáron üldöztük ezt a lököttet, de elkaptuk, és, nem tagadom, alaposan el is püföltük. Akkor néhány napig nem jött, de aztán még egyszer, és úgy néz ki, hogy utoljára, megjelent. Addig is cápázott, ugye, mert nem normális, de akkor olyasmit is csinált, amit addig sohasem. Levette az asztalokról az összes pénzt, amit borravalónak szántak, és szabályosan lenyelte az itallal, amennyit bírt. Valamennyi maradt, de nem sok. Mire észrevettük, már félrebeszélt. Bevitték a sürgősségire, aztán azon az éjszakán már meg is műtötték.

– Kötve hiszem, hogy van biztosítása a szerencsétlennek – morfondíroztam. Ki tudja fizetni a műtétet?

– Na, éppen itt látszik, hogy nem is volt olyan bolond ez az ürge – hadonászott a pincér –, mert éppen annyi pénz találtak a gyomrában, amennyit ez a harácsoló, kopasz orvos kérni szokott. A csúszópénzt csak a sebész tudta tőle elvenni, másnak nem volt hozzáférése – nyerített fel a főúr.

Néhány nap múltán a főutcán láttam a lábadozó Pondera urat, csoszogott ugyan, de a szemeiben tűz égett, olyan, mint akinek még számolnivalója van az élettel. Restelkedés nélkül odaléptem hozzá, és megszólítottam:

– Mire harap egy felmetszett cápázó, Pondera uram?

Végigmért, megállt egy picit, majd nyugodt hangon válaszolt:

– Tudni kell leállni, és én most kivontam magam játékból. Úgy szálltam ki, hogy mindent a hülyék fizettek. Apropó, tudja, hogy milyen egy zérós összegű játszma?

Reklámok

2013/07/31 Posted by | holmi ludens | | 4 hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: