fejbekása

psziluett-illúziók

Mellőzve

Loneliness

Azt gondolom, hogy az ember legönzetlenebb társa a magány. Mert ha az valaki mellé szegődik, akkor azonnal fel is számolja magát, nemde? Megöli magát, hogy egyedül maradhass.

Bizsergetően szép sugallattal utal a nyelv arra, hogy a magány nem benned hízik, nem belülről bokrosodik, terebélyesedik, hanem mint egy rosszkedvű smasszer, melléd szegődik, rád telepszik, fogva tart. Vigyáz arra, hogy ne érintkezz másokkal, és ahogy egy láthatatlanul feszülő villanypásztor fájdalommal fenyegeti a barmokat, úgy kényszerít vissza téged is a körbevizelt komfortzónádba. A magány tehát nem belülről fakadó igény, hanem konfigurációs hiba. Az agyunk százszázalékosan társas létre tervezett programokkal irányít, nyilvánvalóan azért tanulunk meg kötődni, nevetni, pletykálni, versengeni, udvarolni, ölelni és ölni is, mert emberek vesznek körül. Tulajdonképpen minden fontos problémánk az életben társas jellegű.

Azt hiszem, hogy jómagam is hordozok egy ilyen aprócska konfigurációs hibát, akár hosszabb ideig is egészen jól érzem magam egyedül, holott családom és széles ismeretségi köröm okán is illene állandóan közösségi lényként gondolkodnom és éreznem. Annyit tudok, hogy ilyenkor nem azt kellene kérdeznem magamtól, hogy miért is érzem jól magam magányosként, hanem azt, hogy mi bajom most az emberekkel. Persze, nehezen szánnám rá magam, kézenfekvőbb arra hivatkozni, hogy egyedül az ember zavartalanul pihenhet, rendszerezheti személyes dolgait, azt ehet, amit főz magának, nincs vita arról, hogy ki szorongatja a távirányítót, és nem kell érvelni amellett, hogy a metál zene dübörögve szép. Azt is tudom viszont, hogy a magány csak akkor lehet jó, ha belátható időn belül kirúgható a smasszer, magyarán nem őkelme őriz engem, hanem én tűröm meg őt az önző élvezeteim idején. Nahát, így már érthető, hogy az én magányom nem is igazi magány, mert kérésemre az élők azonnal behálóznak, kurkásznak, ráncigálnak, csitítnak vagy cirógatnak, azaz társas létre invitálnak. Az én, bevallottan kéjes magányom tehát csak választott magány, és nem fogság. Az igazi fogság viszont az, amikor már nincs börtönőr, de még sincs kihez menni. Ez a mellőzöttség. Amikor az emberek rád sem hederítenek, ha pedig beléd botlanak, akkor arrébb tolnak, mint egy kopott hokedlit.

Ezt az érzést ritkán éltem meg, mindig csak rövid epizódként, de elég mélyen ahhoz, hogy ne felejtsem iszonyú zavarodottságom. A legemlékezetesebb éppen az egyik kedves és nevében is izgalmas udvarhelyi kávézóban történt, ahová, ad absurdum, éppen a jó társaság és a figyelmes kiszolgálás miatt járok szívesen. A felszolgálók némelyikét egyenesen csodálom, hiszen több tíz ember fogyasztási szokását azonnal képesek emlékezetből felidézni, és ennek megfelelően, egy szemkontaktus is elég, hogy késszé varázsolják a vendég kívánságát.

Túl a reggelen, azt hiszem, inkább kora délelőtti óra volt, amikor betoppantam. Egy szál fiú állt a pult mögött, poharakat rendezgetett. A tágas teremben senki, ami igazán meglepőnek számított, hiszen tudom, hogy sokan szeretnek itt lendíteni magukon a napi bevetés előtt. Rövid, álmosan mosolygós üdvözlés után a lényegre tértem:

        Egy finom teát szeretnék inni – fogalmaztam meg óhajom – ajánlj valami különlegeset.

        A legjobbkor – mondja készségesen – nagyon finom egzotikus teákat tudunk felszolgálni. Van egy szép itallapunk is spéci ehhez, lapozz bele – mondja, és már tolja is az orrom alá a színes könyvecskét.

Valóban nagy volt a kínálat: matétea, édes gyümölcsök fűszeres gyömbérrel, rooibos, krémes cseresznyés, a hibiszkusz virág és ananászos vanília, sok-sok egyéb izgalmas íz mellett. Végül csak nem egyedül döntöttem, és ha emlékezetem nem csal, az ananászos vaníliát választottam, mert a srác azt mondta, hogy az tuti nyerő.

        Foglalj helyet, máris hozom – mondta, és azzal én le is huppantam a terem közepén.

Kezdetben csak a falon levő képeket bámultam, azt hiszem néhányhoz fel is álltam, hogy közelebbről szemügyre vegyem őket, majd felmarkoltam az egyik asztalon heverő friss újságokat és olvasásba kezdtem. Tudniillik a „máris” rég lejárt, de a pultos fiú még mindig a poharakat kocogtatta. Gondoltam arra vár, hogy felfőjön a víz, és közben pepecsel. Egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy talán megfeledkezett rólam. Kiolvastam három újság semmitmondó híreit, egy keresztrejtvényt is kibifláztam, és akkor már úgy döntöttem, hogy nem veszem le a szemem róla, amíg legalább meg nem ismétli a „máris” szócskát. Itt kezdett a móka abszurd jelenetté vedleni. Tudniillik a srác a kitartó szemezgetésemre egyáltalán nem reagált. Már túl voltam a félórán. Ekkor köhécselni kezdtem, megint eredménytelenül. Hangosan doboltam az asztalon, majd egy hirtelen ötletnek engedelmeskedve az újságokat fölvettem, és a bárpultra dobtam melléje. Semmi. Nahát, – morfondíroztam magamban – most már azért sem érdemes hozzászólnom, mert itt valami aljas pofátlanság készül ellenem. Összetéveszt valakivel, aki megbántotta, csődöt mondott a hipokampusza egy aranyárnyalatú lövés után, most tudta meg, hogy nem az anyja hozta a világra, de lehet, hogy elpókerezte az élettársát az éjszaka, vagy küszöbére tette a maffia az ellopott aranyhörcsöge egyik szemfogát. Ilyen elméleteket kezdtem gyártani, hogy csillapítsam magam, ha már szomjam nem tudtam. Már rég nem vágytam semmilyen tropikus íz élményre, csak hogy rám pillantson, a fejéhez kapjon, és sebtében elnézést kérjen, magyarázatra vártam, hogy nem énbennem van a hiba, valami kegyes hazugságra. Például, hogy a perifériás látásával kezelhetetlen problémák vannak, mióta felpofozta az óvónénije. Simán végignézhettem volna egy hosszabbítással megtoldott foci félidőt, amikor végre kimozdult a pult mögül. Fellélegezve elnyúltam a széken. De uramisten, nem a teám van a kezében, hanem egy szürkés rongyot szorongat, és mit csinál… Mit csinál ez az ember? …Ráérősen törölgetni kezdi az asztalokat! Alaposan, mintha semmi fontosabb nem volna a világon, egyenként balról jobbra, a mi kultúránkban csontszilárddá vált szokás szerint, egyetlen dologra beszűkült tudattal, ahogy csak egy férfi képes dolgozni. Láthatóan élvezte, hogy zavartalanul dolgozhat. Én már rég nem moccantam, már nem akartam belekontárkodni bűvös világába, megadtam magam.

Miután tükörtisztára fényezte az asztalom, leporolta a vállamról a néhány hajszálam, belefújt füleimbe, mint egy hamutartóba, kivette a szemgolyóim, és csillogóra törölgette őket. Egyenként rájuk is lehelt, és puhán törölgette, mintha tudatában lenne, hogy a szemem fényével játszik. Végül, néhány tapogatózó mozdulat után erős kézzel a bal bordáim alá nyúlt, és biztos kézzel leakasztotta a szívem. Egy picit forgatta a tenyerén, a fény fele tartotta, majd porolgatni kezdte a pitvaroktól a kamrákig és vissza. Gyerekes vigyorral belefújt az aortákba, mint egy agyagsípba, aztán ugyanolyan precíz mozdulattal, mint ahogy érte nyúlt, visszaakasztotta a helyére. Ebben már nem volt semmi különös.

Csak akkor mertem megszólítani, amikor már a másik sor asztal fele fordult.

        Elnézést, rendeltem egy órája, mi folyik itt? – kérdeztem olyan idiótán, mint egy kandi kamerás felvételen egy beavatatlan statiszta.

        Ja, bocsi – rázta meg magát – mi is lesz?…

Lassan és lábujjhegyen távoztam, még az ajtót sem nyitottam meg, nehogy a csikorgás belehasítson egy olyan világba, amihez éppen semmi közöm. Könnyedén kipréseltem magam az ajtó alatti résen.

Reklámok

2013/12/30 Posted by | lélekköret | | 4 hozzászólás

Szülinapi kása 3.

Kép

Három éve fújom a kását. Csak ritkán forró, de már szokásból is csücsöríti a száját az ember. Úgy gondolom, jó döntés volt olyasmit írni, aminek nem kell a hasznát firtatnom, nem kell mérlegre tenni, és még megjegyezni sem kell. Néha olyan jól hozzánk simulnak a korábban érdes és kérges dolgok. Mint egy új cipő. Nem akkor a legkényelmesebb, amikor a legszebb, hanem, amikor már természetes, hogy a te lábadon van. Magyarán szólva, amikor már észre sem veszed. Úgy vagyok én is ezzel a Fejbekásával, hogy néha bevillan, hogy van egy blogom, de ha nem lenne, hirtelen nagyon hiányozna, mintha mezítláb kellene járnom a tarlón. Sokan követik az írásaimat, talán még élvezettel is figyelik, hogy miként merül, és mennyi ideig bír lent maradni a ziláló életben a lélekbúvár. De higgyétek el, nem ismerem én sem technikát, és csak nyújtom a nyakam, ha fogytán a levegő. Köszönöm minden kedves olvasómnak, hogy időt szakít az olvasásra, és nem kerülgeti a kását. Boldog új évet Mindannyiatoknak!

2013/12/29 Posted by | fejbekása tálalva | | Hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: