fejbekása

psziluett-illúziók

Időkarambol

Kép

Én unaloműzőként próbáltam ki, csak EL AKARTAM valamivel ÜTNI AZ IDŐT. Hihetetlennek tűnt, hogy ha elég sebes vagy, akkor sikerülhet. Kocogással kezdtem, hogy elég edzett legyek, tudniillik úgy gondoltam, csupán az út a fontos. Ha két tetszőleges pont között eléggé röviddé teszed az utat, akkor van már esélyed arra, hogy szembejöjjön veled az Idő. Amikor viszont a a jobb bokaszalagom csikorgó hangokkal és éles fájdalommal tiltakozott agyam szándékai ellen, rájöttem, hogy test teljesen alkalmatlan a becsapódásra. A fájdalmas nyilalás, mint egyébként bármilyen kellemetlen testi tünet, csak nyújtja a nyálas időt, hiába gyorsaság, a test tökéletlenségei a fékező súrlódásnak kedveznek.
Szóval, el akartam valahogy ütni az időt, és sikerült. Az elmében úgy is utazhatsz, hogy nincs út, sem rövid, sem hosszú, nincs súrlódás, sem hasznos, sem káros. Cikáztak a gondolataim, mint a virágporszemcsék a vízes felületen, ahogy Robert Brown csodálkozó szeme láthatta a mikroszkóp alatt. A káosz kiteljesédésével az idő megadta magát. Amint végtelenül kinyúlva feküdt, kereke az égnek fordulva pörgött még egy picit, véres másodpercek csöpögtek a foghíjjas küllőiről, majd hirtelen megszűnt létezni. Nem tudom, hogy érte vagy miatta vérzett a szívem, tudniillik a zsebórám nagy mutatója, mint egy piros tűpárnába felszúrt varrótű, úgy ágaskodott ki a szívemből. Persze, ennek már semmi jelentősége nem volt, mert nem volt fájdalom, nem volt szánalom. Miért is lett volna? Megnyugvással töltött el viszont, hogy mindezt már előre leírtam.

Reklámok

2014/06/30 Posted by | fejbekása tálalva | | 2 hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: