fejbekása

psziluett-illúziók

Turkált csodák

miracle

Hiszek a csodákban. Komolyan. Ha megkérdeznéd, hogy miért, rögtön rávágnám, hogy azért, mert Velem történnek. Mondjuk, ha alaposan végiggondolom, akkor az én csodáim szinte csak valószínűség alapon megesett furcsaságok, és vajmi kevés közük van a divinitáshoz, mitöbb, a kegy- és szenthelyek köré szervezett csodák egyenesen untatnak. A csodavárást meg kétségbeesett és nevetséges állapotnak tartom, akik nyíltan arra várnak, hogy csoda következzen be az életükbe, azok szerintem nem is érdemlik meg a csodát. Az én csodáim nem mondanak ellen a természet törvényeinek, hanem csupán gyakoriságban különböznek attól, amire azt szoktuk mondani, hogy természetes. Vagyis, úgy hiszem, hogy a csoda nem valami eredményes provokáció, hanem teljesen váratlan esemény. A csoda tehát akkor történik, amikor az ember a legkevésbé számít rá, és nem akkor, amikor már kellően sokat sóvárogtunk utána. A velem történt csodák másik sajátossága, hogy nem Istennek tetsző helyeken történtek, hanem a kapzsi ember fiának és lányának tetsző olyan helyeken, amit más kifinomult emberek fiai és lányai olykor enyhén szólva lefitymálnak. Ott van például a turkáló. Tudod, na…szóval az a nehéz szag, lökdösődés, meg a használtság lenyomata mindenen. Belépni még könnyű, mert aki bent van, az ugyanabban a (használt) cipőben jár, mint tenmagad, de a kilépés az utcára az olyan, mintha takargatnivalója lenne az embernek, holott tényleg van. A takargatni való maga a takargatnivaló.  Merthogy van annyi ruhám már, hogy énnekem kellene behordanom, nemhogy onnan vigyek. De hát akkor mine-e-ek? Elmondom.

Engem egy csoda térített be a turkálóba, és ott fogtam szagot, holott tudom, hogy a következőnek, ha lesz még csoda az életemben, akkor nem szabadna ott történnie. De miféle okoskodás ez, hiszen a csodák ereje éppen a bejósolhatatlanságukban van, hát nem erről papoltam az imént?

Sétáltam Budán, a Móricz Zsigmond tértől végig a Karinthy úton, nyugodtan, ráérősen, és igen boldogan. Este AC/DC koncert az arénában, a jegy a zsebemben, és úgy gondoltam, ez tökéletesen elég a boldogsághoz. 18 évvel korábban láttam őket először a Monsters of Rock-on, és ugyanebben a városban…szóval éppen volt okom a nosztalgiára. Azóta sok víz lefolyt a vén Dunán, sok minden változott, az akkori haverok közül most már senki nem volt velem, viszont elkísért a párom, aki mellettem lett a laza és koszos  rock’n’roll rajongójává. Volt időm bőven, néztem a zötyögő villamosokat, bámultam a kirakatokat, és élveztem a langyos márciusi szellőt. Elmentem egy turkáló előtt, ami egyébként teljesen természetes volt, mert akkoriban nem szoktam bekukkantani ilyen helyekre, de hirtelen erős késztetést éreztem, hogy megforduljak, és betérjek. Ha sietősebb dolgom lett volna, akkor valószínűleg tovább lépek, de most éppen belefért. Néhány lépcsőn kellett lemenni a két-három helyiségből álló üzletbe, de amint befele vitt a lábam, mintha pontosan tudtam volna, hogy hol kell kikötnöm, pedig korábban sosem jártam itt. Egy belső, kisebb szobába siettem, és a százával sorakozó pólók közül biztos kézzel leemeltem egy feketét. Ebben semmi meglepő, mert a rockerek a feketére buknak, de ami a pólón volt, attól kéjesen felszisszentem. Egy 18 évvel korábbi ruhadarab, egy Monsters of Rock turnépóló, többek között AC/DC felirattal, ami pontosan arra az eseményre készült, amikor én ’91-ben először láttam a srácokat, megkímélt állapotban és tökéletes méretben. Persze, tudom, hogy ez sokaknak csodából is „second-hand”, de azok vagy sosem rajongtak semmiért, vagy nem értik a csodák lényegét. Egy többmilliós városban, ahol ezrével akadnak turkálók, egy AC/DC koncert napján, egy majdnem húsz évvel korábbi, iszonyatosan nagy élmény helyszínén, egyből kiszúrni ezt a ritkaságot…ez igenis csoda. A megérzésemre még rátett egy lapáttal, hogy a pénztárnál a hölgy, kitágult szemekkel kérdezett, hogy hol találtam ezt a darabot, mert ha tudott volna róla, elvitte volna a fiának, mert ő is nagyon szereti az ilyesmit. Naná, hogy este már a talált kincsbe bújtam, a koncerten meg is akarta venni tőlem egy osztrák srác, aki Grazban látta  korábban a bandát. Erről a csodáról ennyit, mert félek, ha túl sokat elemzem, szétesik, és az nagyon fájna.

A másik maradandó turkálós élményem szintén csoda volt a maga módján, de korántsem ilyen felemelő. Az is a ’90-es évekbe repít vissza. Talán egyetemista voltam, amikor az egyik otthonlétemkor édesanyám szólt rám, hogy illene lecserélnem már a szakadt farmerem. Nem dobom le egykönnyen a ruháim, csak ha visszavehetem rövid időn belül, mégis hajlottam a szavára, tudniillik egy olyan helyre vitt el új nadrágért, amilyet korábban sosem láttam. Egy ház udvarán, ha jól emlékszem a csűrben, egy valóságos farmerhegy volt. Létra volt támasztva az oldalához, felmásztunk rá, és kezdődhetett a csúcsélmény. Válogattunk, egyiket a másik után dobtam félre, míg aztán valamelyiken megakadt a szemem. Hamar letoltam a rajtam lévőt, félretettem, és felpróbáltam az újat. Nem volt jó. Le is téptem magamról, igen ám, csakhogy a régi ezalatt az édesanyám kezére jutott, nem ismerte fel, és továbbdobta. Így szépen elvegyült a sok száz vagy inkább ezer másik között. A következő 10-15 percben elég érdekes látvány lehettem egy hegynyi nadrág tetején egy szál bugyiban, zavarodottan turkálva a kacat között, de túléltem. Az volt a szerencsém, hogy eszembe jutott, hogy az enyém az egyetlen, amelyiken nadrágszíj van, így most már a röhögéstől ázott szemmel nem nadrágot, hanem szíjat kerestünk. Majdnem olyan volt, mind tűt keresni a szénakazalban, de végül a hegy gyomrában megkerült a régi, jó farmerem. Azzal mentem haza, semmi egyebet nem vettem. Miért is vettem volna? Nem kellett. Egyiknek sem tudtam annyira örülni, mint annak a szakadt réginek, de talán ez már nem is csoda.

Reklámok

2014/11/30 Posted by | fejbekása tálalva | | 1 hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: