fejbekása

psziluett-illúziók

A veszteség öröme

positive_negative

Ha sokkal alaposabban ismerném az emberi fajt, mint ahogy a jelenben ismerem, valószínűleg akkor sem tudnám magyarázatommal oldani azt az egymásnak feszülő ellentétes benyomásom, hogy az emberek csodálatosan szokatlanok, de ugyanakkor dögunalmas élőlények. Hadd kezdjem ez utóbbi ecsetelésével, hiszen jómagam is teljesen a szokásaim rabja vagyok, de ez részemről egy teljesen vidám rabság, mitöbb, el tudom képzelni, hogy milyen keserves lenne lerázni ezeket a műszőrmével bélelt szociális béklyókat. De ahogy elnézem, ezzel mások is többnyire így vannak. Egy olvasóteremben tartózkodom éppen, és el nem tudják képzelni, hogy mivel foglalkoznak itt körülöttem az emberek. Döbbenetes! Olvasnak, majd lapoznak, néhányan még jegyzetelnek is, majd újra olvasnak, lapoznak, egy picit talán mocorognak a székükön, majd újra olvasnak. Néha felállnak, és könyvespolcok előtt ácsorognak, könyvekért nyúlnak, majd újra lapozgatnak, olvasnak. Stimulus control. Teljesen kiszámítható viselkedés, ennél fogva nagyon könnyen bejósolható. Akinek egy pici ideig is a könyvtár az életterévé válik, az elkezd hasonló módon viselkedni.
Most eljátszom a gondolattal, hogy kiveszek a tarisznyámból egy óriási nyeles nagyítót, és elkezdem vele a teremben levő asztalokat vizsgálni. Világos, ragasztott furnér borítja őket, sima, kellemes a tapintása, szépen látszik a lemezen az erezet. Egyik asztaltól a másikig megyek, és gyönyörködöm a mintákban, néhol az olvasók lábai között még az asztal alá is bebújok. Amint négykézláb átmászom a szomszéd asztalhoz, már szinte látom a döbbenettel vegyes sajnálatot az olvasók arcán…szegény, megőrült, pedig elég értelmesen leplezte eddig a gondjait. Nos, ez a viselkedés egy asztalosműhelyben vagy bútorgyárban korántsem tűnne ilyen furának, de ott viszont csodabogárnak néznék az embert, ha széklábak enyvezése közben Horatius Flaccus episztoláit silabizálná. A helyzet tehát az, hogy a helyzet az, amihez idomítjuk a viselkedésünket, és nem a magatartás szüli a helyzetet. Ugyan láttam már olyan felvételt, hogy egy-egy nevesebb színésztársaság vagy énekkar álcázott tagjai repülőtéren vagy nagyáruházban gyönyörűen dalra fakadnak, és az embereket ez nyilván meglepi, de ott mégsem kezdenek el igazi nézőként viselkedni, például sehol nem láttam olyat, hogy hirtelen rendezett sorokban helyet foglalnának. Maradnak tehát utasok vagy vásárlók, akiknek egy szokatlan helyen koncertélményben van részük.
Végül is, ha az emberi viselkedést a helyzet ennyire szigorú módon formálja, akkor a pszichológia nem nagy kunszt, mondhatnánk, hiszen elég pontosan le tudjuk írni az általánosnak tekinthető megnyilvánulást speciális felkészültség nélkül is. Ez majdnem igaz, de csak addig, amíg fel nem fedezzük az emberben a különöst is. A különöst nyugodtan tekinthetjük szokatlannak, hiszen ilyenkor valami olyasmi történik, ami az elvárásainknak ellentmond, még akkor is, hogyha ez eléggé gyakran fordul elő, azaz statisztikailag nem ritka. A kimenet viszont nem az, amit a racionális elme elővetítene. Ajánlanék egy kis próbát, ami ugyan az én saját élményemen alapszik, de a lényege mindenki számára érthető lesz. Minden úgy kezdődött, hogy Marosvásárhelyen, miközben egy távolsági buszra várakoztam, szembenéztem egy tolvajjal. Középkorú, sovány nő volt, és futva a szemembe nézett, de hát ebben nincs semmi rendkívüli. Azt hittem, hogy abban, hogy mások figyelmetlenek, és kirabolják őket, szintén nincs semmi rendkívüli, de hogy velem is megeshet, az ki van zárva. Ugyan már, nagyfokú figyelmetlenség, meg – mondjuk ki – bénaság kell ahhoz, hogy ne vedd észre, hogy majdnem rajtad matatnak, amikor a táskád legmélyére küldted a pénztárcádat, és el is cipzároltad rendesen. Persze az is megérne egy misét, hogy miféle tévhit ez a „velem nem történhet meg” állapot, de mivel most nem ez a téma, egyezzünk meg röviden abban, hogy őszentsége, az Ego sértetlenségéért egészen komoly hazugságokkal etetjük magunkat. Szóval egy kis furakodás után már fent ültem a buszon, el is indultunk, amikor a szemeim a sovány nőt keresték, aki a járdán mellettem állt, most viszont nem volt sehol. És akkor rögtön bevillant az átkozott momentum, amint a szemembe néz, és én éppen a pénztárcámat süllyesztem el a táskámba. Hát persze, hogy én voltam az áldozat. A táskámhoz kaptam, és fennakadt lélegzettel állapítottam meg, hogy valóban profi munka volt, a cipzár tökéletesen visszahúzva, én pedig éppen csatlakoztam azon hülyék halmazához, akiket észrevétlenül meglopnak, amiközben ásítozva sorban állnak. Szóval szidtam magam mint a bokrot, közben meg idegesen röhögtem azon, hogy mennyire nehezen tudom elfogadni, hogy átbasztak. Pedig ez akkor hirtelen ténnyé vált. A veszteség pénzben mérve nem volt túl jelentős, csak harminc lejem volt a tárcában, de minden iratom, meg három darab bankkártya,…szóval nem tudtam szundítani a buszon. Mintegy harminc kilométer után leszálltam a szüleimnél, éppen egy kitalált történet közepén, amiben a sérelmemet próbáltam enyhíteni úgy, hogy elképzeltem, mit csinálnék a tettessel, ha a kezeim közé kerülne. Mit mondjak? Vlad Ţepeş a szememben azóta egy C-díviziós amatőr. Egy pancser, egy vizsgadolgozat nélküli hóhér. Igen, csak ennyi.
Amikor a szüleim egyike a szívéhez, a másik pedig a fejéhez kapott, akkor megszólalt a telefonom. Egy nyugodt női hang érdeklődött a kilétemről. Mondom, hogy éppen én vagyok, preinfarktusos állapotban keresem az identitásom. Azt mondja, hogy ő tudna segíteni, legalábbis, ami a dolog hivatalos oldalát illeti, mert kezében tartja az irataimat egy pénztárcával, amiben többek között a névjegykártyám is benne volt a telefonszámommal. Október volt, és éppen a házuk udvarán levő szőlősben szüretelt a család, amikor a lehullott levelek között megtalálták a pénztárcám. A pénz kivételével minden benne volt, az igazolványaim, a bankkártyák érintetlenül, vagyis a tettes nemes egyszerűséggel az utcáról átdobta egy kerítésen a számára értéktelennek tűnő holmit. Óriási szerencsém volt, persze, mert ha a család csak egy nappal is korábban szüretelt volna, akkor valószínűleg csak a tavaszi hólé csónakáztatta volna elő a tulajdonom a meleg takaró alól, így pedig csupán egy bő óra alatt újra nálam volt minden, az izomingem alatt, a testemen ezüstszínű szigetelőszalaggal körbetekerve, mint az öngyilkos merénylőkön a bomba. Mondanom sem kell, hogy az oda- és visszaúton is végig hangosan énekeltem jókedvemben, különös élvezettel ismételgettem a „Megérett a piros szőlő, sej-haj, le lehet már szedni” című műdalt. Nagyon jól szólt.
És akkor itt húzzunk egy vonalat. Ha az embert valami veszteség éri, akkor rendszerint ezt nem kíséri örömérzet. Valószínűleg én is nagyot néztem volna, ha egy orákulum a buszállomáson mellém lépett volna, és azt súgta volna a fülembe, hogy nemsokára meglopnak, de utána nagyon boldog leszel. Pedig így volt. Madarat lehetett volna fogatni velem, mert megvoltak az irataim, bár hiányzott a pénzem. Ha teljesen racionálisan mérlegeljük a kimenetet, akkor bosszúsnak kellett volna lennem, hiszen vesztettem. Persze, látszik, hogy az örömöm abból fakadt, hogy nem ért még nagyobb veszteség, de ez az állapot különösségét semmiképpen nem csorbítja. Vagyis az emberek egy kisebb veszteséget könnyedén bevállalnak, csakhogy egy nagyobbat elkerülhessenek. A különösség abban van, hogy ha a pénztárcámban csupán pénz lett volna, és semmi egyéb, akkor egész nap bosszús lettem volna, mert vesztettem. A valóságban sokat vesztettem, de sokat vissza is nyertem, így a veszteség mértékét a közvetlen előző állapothoz való viszonyítás tette elviselhetővé.
Drága tolvajok! A nagy ajándékozás és a nagy kirámolások havában vagyunk, szerezzetek örömöt az áldozatoknak. Csak egy aprócska gesztus, hogy amire nincs szükséged, azt tedd láthatóvá mások számára is. Jót tenne a ti szakmátoknak is egy kis elismerés a laikus részéről. Vigyed a pénzt, de ajándékozz élményt! Valami olyan helyzetet teremtenétek, ami szerethetően különössé teszi az embereket.

Reklámok

2014/12/30 Posted by | lélekköret | | Hozzászólás

Szülinapi kása 4.

number 4

Kedves olvasó barátaim!

Négy éves a Fejbekása. Tudom, hogy nem egy emberöltő, de azért én nagyon örülök, hogy mitsem változott az alkotókedvem. Na jó, nem írok olyan sűrűn mint korábban, de szerintem nem is kell minden hülyeséget lejegyeznem, ami eszembe jut. Meg az embernek időt kell szakítania egyebekre is, és én következetesen élvezem az életet, az apró örömöktől a gigászi élvezetekig. Ez döntés kérdése. A minap egy angol nyelvű cikkben éppen az egyik boldogsághormonról olvastam, amikor egy óriási aha-élmény nyomán belém nyilallt a felismerés, hogy a legcsodálatosabb anyagba is elrejti az Úr a figyelmeztetést emberi nyelven, hogy egyszer mindennek vége. A boldogságnak is. Az anyag neve: endorfin. The end or fin két világnyelven is közvetít az anyag és állapot végességéről. Ez véletlen nem lehet. Vagy igen, de akkor figyelemre méltó. Szóval, ne sajnáljátok magatoktól az örömöt, nem kell megvárni, amíg teljesen kihűl a kása, nyakaljátok. Én melegen ajánlom. Boldog új évet, kedves barátaim :)

2014/12/28 Posted by | fejbekása tálalva | | 2 hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: