fejbekása

psziluett-illúziók

Bajspirál, avagy értekezés az ész és a haj különleges kapcsolatáról

 

idezet_dz

Tisztelettel tekintek az olyan emberekre, akik gyűjtőszenvedélyüknek élnek, függetlenül attól, hogy puha szalvétát, öreg rádiót vagy emberi skalpokat őriznek. Azt hiszem, hogy aki különleges dolgok fölött úr, az különlegessé válik. Én nagy előszeretettel gyűjtök idézeteket, és még nagyobb odaadással, hadd ne mondjam, pátosszal igyekszem pontatlanul idézni ezeket, mert akkor még esélyt is adok arra, hogy elhiggyék: én találtam ki. A forrásokat igyekszem elkendőzni vagy kavarni, mert a zavarosban könnyebben horogra akasztható az épszerűség, de a gyengébbek kedvéért fogalmazhatunk úgy is, hogy bejöhet a népszerűség, mert manapság kiszagolhatóan ez az értékek alfája és bodegája. Ettől születnek újjá a megtépett és levesbe szánt főnixmadarak, és ettől kábul az istenhagyta nép.

Úgy indul a reggelem, hogy amíg a reggeli kávémat megissza a feleségem, addig én végigpásztázom az ismerőseim üzenőfalát, és leírom a szép és szívmelengető sorokat, oldszkúl módon, ceruzával, egy fekete és keményborítójú, református énekeskönyvre emlékeztető irkába. Ami már megvan, azt egyszerűen törlöm, mint az arcomat végigszántó sós patakot. Én azt szeretem, ha egy idézet ütős, mint a balhéért beidézett, meg nem értett, feje búbjáig tintás költő, mert az fáj(!), ezért egy úgynevezett Lickert-skálán egytől hétig pontozom azok erősségét. Egyes a lepkefing kategória, ami a pillangóhatásnak megfelelően csak a másvilágon okoz felfordulást; a kettes csak olyan, mint egy enyhe hasmenés, csak a kedélyeket borzolja, de nem a napi rutint; a hármas az kellemes meglepetés, mint zsúfolt közvécén a meleg ülőke; a négyes tiszteletre méltó, mint egy behúgyozott méltóság; az ötös az már kemény, mint az ötnapos szar; a hatos az már hatalmasabb egy elefánttrottynál; a hetes pedig akkora ganajrakás, hogy azonnal zabálnád a tarthatatlan döglegyekkel együtt, amolyan „a hetedik te magad légy” alapon.  Az ötösnél nagyobb minősítéseket úgy éhgyomorra próbálom megjegyezni, ízlelgetem,… vagy na, értelmezem, mert tudom, hogy ha nem tudom, nem fáj.

Mégis, azt kell mondanom, hogy igazából nem az az érdekes, hogy felfedezed az életedben a mély igazságokra rezonáló eseményeket, ez nem szellemi kihívás, hiszen az ember élete tele van kiszámítható szarságokkal, hanem a fordított út az igazi, amikor a tapasztalataidból gyártasz valami olyan kvintesszenciát, mint a gyógyító svédkeserű a hígra eresztett lőrék között. Az idézetek iránti rajongás tehát akkor tesz igazán különlegessé, ha elkezdesz citátumokban gondolkodni, gondoskodni, beszélni, kefélni, viselkedni, veselkedni, és ez kölcsönöz az embernek egyfajta emelkedettséget. Hülyén hangzik, de ennek ténylegesen lábbal fogható előnye van, hiszen aki nem a földön jár, annak jóval később kopnak el a lábbelijei. No, de mielőtt megvádolnának, hogy okfejtésem csak valami színlelt pragmatizmus, bizonyítani szeretném, hogy az idézetgyártás igazi kreatív folyamat, és legalább annyira működő, mint szexben az indiai kézállás.

Mivel önszántamból vagyok kopasz, és nem kell pszichoterápiás céllal hajhagymákat palántálnom a fejbőrömbe, a tárgyilagosság kedvéjéért induljunk ki abból a könnyen lekottázható és trillázható megállapításból, hogy az ész a fontos, nem a haj. Vágod, ugye? Ez a plasztikázásra váró bölcsesség, és ezt fogom az életem göröngyös útján végiggörgetni úgy, hogy passzoljon a pelenkától az óvszeren keresztül egészen a koporsóig, és közben fájdalmasan igaz legyen.  Tehát, még egyszer, ne feledjük, innen indulunk: az ész a fontos, nem a haj. Vágjunk bele!

Volt az életemnek egy igen korai szakasza, amiről igazából egyetlen élénk emlékem van, hogy elindított egy kívülről jövő, meglehetősen kellemetlen löket, aztán több is követte ezt egymás után, és én egy fullasztóan szűk csatornába szorulva, fejemen olyan óriási nyomással, amit még az egyetemi tanszékvezetői teendők sem überelnek, szabadulni próbálván, azt ismételgetem magamban, hogy a vég a fontos, nem a rajt. Feladtam a világ legbiztonságosabb helyét egy hideg, zajos, poros tágasabbért, amit egyelőre nagyon homályosan láttam, egyrészt mert a csecsemők látása a lustán ébredező csapsejtek miatt csapnivaló, másrészt mert anyamell lebegett a szemem előtt, és arra rá kell cuppanni. Ebből alig lehet elég, és hiába próbáltak meggyőzni ismerős szagú, mozgó lények, hogy a szolgáltatás rendszeres, én mindent most akartam és nem a beláthatatlan jövőben. Nos, ekkor fogalmaztam meg a bébimantrám, hogy a még a fontos, nem a majd. Ez az individualista bölcsesség ki is tartott úgy óvodáskorig, ám akkor már tisztán láttam, hogy én vagyok ugyan a világ közepe, de a rajtam kívül lévő dolgok is rangsorolhatóak valamiféle, számomra édes fontossági sorrendbe, úgy hogy az egyik uzsonna alkalmával odasúgtam a vajasmézes kenyeret osztogató dadanéninek, hogy a méz a fontos, nem a vaj. Aztán rám jöttek az iskolás évek, amikor rájöttem, hogy a gyermek és felnőtt világa között óriási űr tátong, és hidat ehhez mérgezett hiedelmekből ácsolnak. Olvasni tanítottak, szépen sorokba rendezett csalóka bölcsességeket kínáltak, miközben a lényeg a sorok között volt elrejtve. Itt tanultam meg, hogy a hamis embereknek a lék a fontos, nem a hal. Olyan rend volt ez, amiben a boldogságot óriási betűkkel a falakra mázolták, onnan kiabált rád a szép új világ. Viszont ha szellemileg elég edzett volt az ember, akkor gondolatban szépen le tudta radírozni a falakat, és olyasmit képzelt rá, amire még az álmoskönyvekben sem volt megfejtés. Például fehér helyett feketét, vagy fordítva. A vizuális túlingerlés és a meggyőzés ellenszere annyiban áll, hogy a mész a fontos, nem a fal. Persze, kellett volna azért a szabadság, mint a falat jegy nélkül árusított friss kenyér, és ha szabadságra vágyik az ember, akkor nem a falra, hanem a repedésekre kell koncentrálnia. A tiltás falain a repedésekbe vernek gyökeret a szabadság burjánzó virágai. És ilyen kapaszkodó virágnak számított akkor minden tánc, vicc, tábortűz, könyv, vagy távolból érkezett levél. Minden repedésbe költözött élet olyan volt, mint a friss vér a salakban fuldokló vesének. Aztán a repedt falak tényleg leomlottak, vége lett egy rossz mesének, amiből megtanultam, hogy a rés a fontos, nem a fal.

Petőfi óta a szabadság a szerelem legjobb serkentője, ifjú voltam, epekedtem érte, ámulva hallgattam a hencegő a srácokat, hogy bringa helyett már lányokra hajtanak, és nyergelik elölről, hátulról, nekik minden olajozottan működik, csak csengetnek és nem is pedáloznak sokat, csak összetolják a sztelázsit. Aztán el kellett telnie vagy tíz évnek, hogy rájöjjek, hogy akik osztották az észt, azok voltak a lelki szegények, és a számokat is el kell osztani majd tízzel, hogy a valósággal köszönő viszonyba kerüljenek. Szégyenteljes filozófia, de hát ez is a miénk: a rés fontos, nem a csaj. Bőszen vizsgálni kezdtem, hogy ágyékon innen és túl mitől lányok a lányok, tanultam őket kívülről, belülről, nem találtam meg a választ sem ágyban, sem könyvben, sem vágyban, sem könnyben. De ez egyáltalán nem elkeserítő, mert nagyon sok mindenről nem tudom, hogy miként működik, de, ettől függetlenül, jól kezelem. Nem kell feltétlenül tudni, hogy milyen lény a lány, ha magadhoz tudod csalogatni. Na, ezért hiszem én azt, hogy a férfi kreativitás mozgatórugója az átlagosnál hosszabb női szempillantás. Jó ötlet volt az első férfitól, hogy marokkövet, vagyis szakócát ajándékozott a nőnek, hogy elcsábítsa, de még jobb ötlet volt ezt kidíszíteni különböző karcolásokkal, mert azon megakadt a női szem. Ugyanez a funkciója egy szép versnek, egy dupla szaltónak vagy egy luxusautónak. Egy szó, mint száz: a lép a fontos, nem a csaj. Apropó, autó, azért ide azt is beszúrom, hogy az emelkedett tesztoszteron mellett a lelki szegénység is kimutatható a benzingőzből. Ha szereted, hogy ne az élvezettől, hanem a rettegéstől sikítson a csaj, ha egyetlen összetett szóvá forrasztod a padlót és a gázt, akkor vésd az észbe, hogy a fék a fontos, nem a baj. Ez amolyan fiatalság, bolondság, de idővel benő az ember feje lágya, és annak az a biztos jele, hogy lassítani kezd, már nem csak előre néz az ablakon, hanem oldalra, meg hátra is, vonzódni kezd a teljességhez, bölcsen bólogat már, ha azt hallja, hogy egy kép ezer szóval is felér. Igen, egyre gyakrabban kezdtem elképzelni magam olyan helyekre, ahol már nem csak jelen vagyok, hanem, mint a képkirakós hányódó darabkája teljessé teszem a színt, még akkor is, ha ezer zsörtölődő hang súgja, hogy talán mégse így, talán mégis úgy. De számomra eljött az idő, amikor már csak a kép a fontos, nem a zaj. Meglódult a világ, ez tagadhatatlan, a Földnek fertőzéses láza van, mert lakott, mi vagyunk a kórokozó parazitái, magunk ellen kell feltalálnunk valamit, magunkból kell kigyógyulnunk, magunkat kell eltennünk láb alól, hogy esélyt adjunk a földi életnek. A probléma Gödel-tétel gyanús, nem oldható meg rendszeren belül, vagy fene tudja, talán tényleg kellene egy szelíden irgalmas jóisten, de egyelőre mi még a koporsónk legyártásából csordogáló, szomjat nem oltó lét áhítozzuk, mert a pénz a fontos, nem a baj. Csak addig reménytelen a helyzet, amíg nem vagyunk hajlandóak újra egymásra figyelni egy picit, de minden rendbe jön majd, ha egymás szemében csak apró szálkát látunk és nem lopott gerendát, ha majd a búsgazdagok meleg szívvel megengedik, hogy turkáljunk a szemétdombjukon. Itt külön kell gyűjteni a legnehezebben lebomló emberi hulladékokat: hiúság, irigység, gyűlölet. Ha ezek emberi fogyasztásra alkalmatlannak minősülnének, akkor megúsznánk egy életmérgezést. Amíg az én a fontos, nem a faj, addig marad a diszkrét szédülés,  a gyötrelmes émelygés és a krónikussá váló tévelygés. Egy másik forgatókönyvben, ami nem kevésbé valószínű, majd helyettünk mindent megold az idő. Az eloldott állapotot felcseréli majd a megoldott állapot, de akkor már nem itt leszünk, hanem ott, ahol az ég a fontos, nem az alj. olvasásának folytatása

Reklámok

2017/02/27 Posted by | holmi ludens | | Hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: