fejbekása

psziluett-illúziók

Bájos szánalom

tired teacher

Mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak, amit a nyár múltával szépen szegre akasztanak. Úgy járt Albert András bácsi is, a csíkszentdomokosi iskola nyugdíjba lépő asztalosa és karbantartója, akinek az itt töltött ideje és elhivatottsága nem volt ugyan szalmalángnyi, de mennie kellett. Megmutatták neki, hová tette az ajtót, hát fogta a kalapját és búcsúzni készült a közösségtől, ahol hosszú évekig becsülettel ellátta feladatát. A búcsúünnepségen annak rendje-módja szerint élt a lehetőséggel, szót kért és kapott:
– Drága tanárnék és tanár urak, meg ne haragudjanak rám, immá’ ugyan elmegyek, de én szeretem es magukat és sajnálom es. Ténylegesen szeretem, na, mert nem rossz emberek, de sajnálom es nagyon, mert mé’ ne sajnálnám. Mert ha valaki elmegyen itt az iskola előtt, s benéz, mit lát? Hát, azt, hogy né, azt a kaput Albéét András csinálta, azt az ablakot ő tette bé, az ajtókon is ahány kilincset megfognak, azt mind ő szerelte fel, a parkettát ő csiszolta fel, vagyis látszik, amit ez az András csinált. De a maguk munkájából nem látszik semmi se, mind mereszthetik a szemüket, na, látják, ezért van az, hogy sajnálom én, de azért szeretem es magukat. Az Isten áldja meg!

Reklámok

2017/08/31 Posted by | holmi ludens | | 4 hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: