fejbekása

psziluett-illúziók

Mondjad már!

sugo_03

Színházi súgónak lenni olyan, mint a láthatatlan gondviselés szerepével kacérkodni. Semmi nyilvánosság, semmi tündöklés, csak rejtőzködés, bujkálás és fojtott suttogás, valami olyasmiről, amit csak mások mernek kimondani hangosan. A súgó szájába adja a színésznek a szavakat, aki elkiabálja azokat. Deszkákat, zsebeket és szíveket hódít így, miközben csak ismétli azt, ami egy kagylófedelű lyukban, vagy a súlyos függönyök mögött mások száján már megformálódott. A súgó különleges, mert előre tud mindent, számára a történések nem lebilincselő varázslatok, hanem a halk szavak kőkemény valóságot teremtő erejének makacs és köznapi faktumai. Így lesz a színészet a súgó által tálalt formálható anyagból készült alkotás, a szavak és cselekmények eleven szoborrá gyúrása. De ahogy a szobrász előtt tornyosuló anyag sem változhat fából kővé, üvegből agyaggá, vagy rongyból fémmé, a súgó által duruzsolt szöveg sem értelmezendő másképpen, mint ahogy szándéka szerint segíteni akar. A színésznek tudnia kell, hogy a súgó csak elmondásra szánt szövegeket darál, és nem utasít.
Az értelmezési szintek csere-beréje fatális tévedéseket eredményezhet, akár az is megtörténhet, hogy valaki otthagyja a fogát, holott ez nem tartozik a jelenethez. Egy ilyen esetről szeretnék mesélni, mert fölöttébb érdekes, hogy egy banális közlés, felszólító módban olyan értelmezési problémát szült, ami felrobbantott egy teljes színházat, igaz, hogy csak falusit. Jónevű pedagógusok szerepeltek a darabban, akik abban az időben még nem újgazdag úrfiakat korrepetáltak angol nyelvből és szerves kémiából, hanem magyarul játszodtak, mert ez szerves része volt a közösségi életnek. Az előadáson, természetes módon, annyian voltak, hogy minden széklábra is jutott volna ember, magyarán, a falu apraja-nagyja ott tolongott, és már az előadás előtt vörösre tapsolták a tenyerüket a várakozás izgalmában. Nem csoda, hiszen fellépett a szigorához férfiasodott biológia tanár, a csinos német nyelv tanárnő, a csipkelődő vegytan tanár, az ájuldozó román tanárnő, a mértékletes mértan tanár, a csicsergő zenetanárnő, az enyhén spicces földrajz tanár, a folyton izgatott fizika tanárnő, és a politikai gazdaságtan józan szakértője is, aki mellesleg a téves történelmet tudta betéve, mert akkor azt úgy kérték. Miközben az illusztris társaság a színpadon bizonyított, a súgó, a kora teljében lévő tanítónéni, pápaszemmel, papírokat szorongatva, szenvedélyesen csücsörített a kulisszák mögött finoman kirúzsozott szájával.
Képzeljük el, hogy megy a darab, és egyszer csak a szövegből előbukkan az a mondat, hogy „Mondjad már!”: Vagyis ezt kellene mondania a szereplőnek, ha tudná a szövegét, de ha nem, akkor a súgó egy picit rásegít. A függöny mögül rebegi:
– Mondjad már!
Semmi hang.
– Mondjad már!
Semmi hang.
– Mondjad már!
Semmi hang.
– Mond-jad már! – artikulál erélyesen.
És ekkor a színész kifordul a súgó fele, és magából kikelve rákiabál:
– De mi a fészkes fenét mondjak?!
Itt akár véget is érhetne a történet, de ezen a ponton a cselekménybe bekapcsolódott a súgó is, és nem szerepértelmezési zavar folytán, tudniillik akkorát nyerített, hogy az újonnan felragasztott műfogsora lazán a hírnevet jelentő deszkán landolt. Besétált, fölvette, és talán az előadás is folytatódott, de hát ki emlékszik arra.

Reklámok

2019/04/30 Posted by | holmi ludens | | Hozzászólás

   

%d blogger ezt kedveli: