fejbekása

psziluett-illúziók

Bezzeg mese

super_margarina

Sára vagyok. Fejedelemasszony. Igen, ezt jelenti a nevem,  és ma a boldogságomról szeretnék mesélni nektek. Mit tudnak ezek a punnyadt nők arról? Tudjátok, drágáim, engem nem is bosszant, hogy irigykednek rám, én kiválóan szórakozom. Kuncogok magamban, amikor lesik a lift előtt, hogy már megint miféle cipősdobozokkal van tele a szatyrom, sőt olykor ott helyben ledobom a cipőm és felpróbálom valamelyik újat, talán a pirosat. Vagy a bézst. Szinte biztos vagyok, hogy ilyenkor telekaratyolják a lépcsőházat, hogy „… bezzeg Sára minden nap forgolódhat az outletben, az én emberem meg újra knock-out lett abban a homályos és bűzös késdobálóban”. No, de szegények nem is tudják, hogy a boldogságra születni kell, ezt nem lehet kikotorni egy turkálóban. Nekem már a szülészeten is rózsaszín filctollal írta be az orvos a tízest, aztán az oviban már angyalka volt a jelem, és minden kissrác nekem adta a habcsókját egy pusziért. A suliban a tanci már engem kopírozott, de énnekem nem kellett másolnom, a házi feladataim megoldotta az a stréber kis csávó, hogy is hívják, na, nem jut eszembe, de látom ritkán, az útszéleken áll azzal a háromlábú műszerrel, és leskelődik. Valami popógráfus, vagy mi. A gimiben az igazgató felajánlotta, hogy bevisz reggelente az autójával, nemet mondtam neki, mert túl korán indult. Aztán egy darabig a tesitanárral lógtam, persze nem a szeren, mert amikor meglátott a mellbevágóan szűk crop-topomban, akkor mindig távfutás következett a többieknek, abból a hosszúból. Amíg visszatértek, a tanár tartotta bennem a gyertyát, aztán átcuccoltunk az alsó hídról a felső hídra, és a bordásfalnál is meghúzta bennem a mérleget. Közeledett az érettségi, és én még nem tudtam, hogy merre billen a mérleg nyelve, de nem paráztam, nagyon jól ment nekem minden, ami opcionális, de hoztam a kötelezőt is, és belém zúgott a bizottság elnöke, akit elbűvölt a koraérettségem. Amikor besétáltam a színire, akkor a barátnőim szülei már nem győzték ismételgetni, hogy „bezzegsára”, mert az egyik orvosira ment ugyan, de elájul a fecskendőtől, az ő kezében az egyszer használatos tű egyszer sem használatos, a másik belső építész akar lenni, de klausztrofóbiás, a harmadik kommunikációt tanul, de nem tudja megkülönböztetni a szóbelit a lábbelitől. Aztán van még néhány, akik elhúztak nyugatra, de azok is csak panaszkodnak, hogy az ottani kolbásznak kerítés íze van, olyan, mintha fűrészporból lenne töltve, mert az állatvédők kimentik belőle az állatot.

És mindeközben én? Lám-lám, itt az újvilágban, a Melrose Hill közeli szállodám ablakából nézem az azúrkék eget, vagy a méregzöld pázsitot. Vagy inkább azt hibátlan stílusú, kissé göndör szépfiút, aki a nyugágyában elnyúlva naphosszat fürkészi az ablakom. Valami Banderas, de én csak Tonikámnak szólítom. Ha intek neki, kettesével lépi a fokokat a vészlétrán, hogy beugorjon az ablakon.

Bezzeg a férjem pont ekkor lehúzza rólam a takarót, és a szép, feszes fenekem a hideg falhoz ér. Hajnal van már, kimászok mellőle, hogy nehogy hozzám érjen, és megkenem a gyerkőcöknek a margarinos szendvicset.

Reklámok

2018/09/30 Posted by | agyszaggató | | Hozzászólás

Süket mese

suket beethoven

Ezt a fülemnek oly kedves történetet egy meglett férfitól, egy idős tiszteletestől hallottam, aki nagyon sok mindent megélt a felesége mellett, még az öregkort is, rendje-módja szerint annak minden nyavalyájával, így nem csoda, hogy nyugdíjasként egyre gyakrabban panaszkodott, hogy hallása megromlott, és az az érzése, hogy a korábban zajos világ csak tátog körülötte.
Tudni kell, hogy a felesége rendkívül sokat beszélt, bár a férjet fizették a papolásért. A tartalmi elemzést most mellőzzük, de a stílust figyelvén, a férfi esküdött arra, hogy a házasságuk elején az asszonyka még trillázott vagy csivitelt, aztán lassan duruzsolni kezdett. Néhány év után már kissé sápítozni fogott, de ekkor még mindig csak a terefere volt túlsúlyban, aztán lassan traccsolásra váltott, de már minden mondatát óbégatással kezdte. Aztán derék asszony korában már szajkózni kezdte a maga igazát, ami egy volt és oszthatatlan, de enyhe pillanataiban is csak papolt, mímelvén az isten szolgáját, ami felüdülés lett volna az azt követő lepcseléshez képest, csak akkor ezt még nem tudta az embere. Mert a karatyolást, ami ezután jött, már alig bírta, és amikor mindez átcsapott hablatyolásba, akkor már vattát tett a fülébe, a fűtetlen templom hideg huzatára hivatkozva. Unta szegény a locsogást, mert a sok beszéd szemétség, de úgy tudom, hogy a jó pásztor nyájas és nem nyájtalan, vagyis nem illik neki a nyájat másokra bízni vagy megszökni, ezért csak hozzá kell szoktatnia magát a csacsihanghoz és a bárányok bégetéséhez, tehát tűrt, amíg lehetett, és várt valami csodát. A csodák, még ha késnek is, nem mindig onnan érkeznek, ahonnan várjuk, egyrészt azért, mert az Úrnak nincs szándékában elnémítani az asszonyt, ez érthető, hiszen ő maga is fél a kudarcélménytől, másrészt azért, mert néma gyermeknek az Atya sem érti a szavát, ennél fogva úgy döntött, hogy inkább az öreg lelkész ingerküszöbét strófolja fel a nagyothallás peremére, hogy elviselhetővé tegye néki a földi poklot.
Igen ám, csak a ténsasszonynak feltűnt, hogy süket füleket dönget, amikor hadovázik, és a tisztelendő a füle botját sem mozgatja, ezért elráncigálta az öregembert egy fül-orr-gégész, audiológus szakorvoshoz, aki történetesen egy nő volt. Pusmogni kezdett az ember fülébe, de az süket maradt, mint a föld, amiben békében megnyugszunk. Az orvos hümmögött egy picit, aztán úgy döntött, hogy próbára teszi a papot. Bezárta egy teljesen hangszigetelt helyiségbe, amit süketkabinnak neveznek, és fejhallgatón keresztül különböző frekvenciájú és erejű hangokat hallattak, amire úgy kellett jeleznie, hogy emelgeti a karját, ha hallja a hangot. A doktorné nagy meglepetésére az öreg keze minduntalan a magasba lendült, vagyis szinte minden tartományban tökéletesen hallotta a hangokat, ám amint kilépett a kabinból és az orvos hozzászólt, megint balgán bámult. Az orvosnő összecsapta a kezét, és fenyegetően ráripakodott az öregre:
– Bácsikám, addig innen ki nem megy, amíg el nem árulja nekem, hogy ezt hogy csinálja! Miért nem válaszol az én hangomra, hiszen tökéletes a hallása?!
– Doktorné drága, – szólalt meg a tiszteletes megadóan – én csak annyit mondok, ha el nem árul, hogy magának a hangja pont olyan, mint a kedves feleségemé.
Nem is szaporítom a szót, az orvosnővel összekacsintottak, és az öregnek azóta papírja van arról, hogy egy bizonyos hangfrekvenciában gyógyíthatatlan süket. Ja, és a papné? Tovább is nyomja, pont úgy, mint süket a csengőt.

2018/08/31 Posted by | holmi ludens | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: