fejbekása

psziluett-illúziók

Érik a rotyogós cseresznye

ricsekendo

… éppen azok a boldog szép napok váltották egymást, tudod, akkor még fiatal voltam, mint manapság a környező országok, ráadásul friss, mint a reggel fejt tej, és mindenre kapható, akár a kasszabon (értsd: pénztárjegy), ráadásul csóró egyetemista, egy élettel, egy olcsó kolesz kéglivel, egy álmatlan éjszakával mögöttem, egy szakadt farmernadrággal, és egy habzó sörrel a kezemben, amit a cimbik cserélgettek, ha ürült a korsó, mert pénzem nem volt, egy lyukas vasam sem, ami illett a viruló fazonomhoz, mint májushoz a dónátúti orgonák, itt akkor még minden perc száz csodát ígért, és úgy tudtam, hogy van még néhány boldog évem, mert az egyetem jó hely, csak a kurva tanárok ne lennének, de őket azért nagy ívben elkerültem, s mivel többnyire az egyetemen lehetett összefutni velük, az épületet is csak képeslapokról ismertem, meg azoknak a stréber csoporttársaknak a dumájából, akiket elcsíptem az utcán, s becipeltem őket a bogyába, hogy kifizessék a söreimet, ilyenkor persze végighallgattam az iskolatörténeti beszámolójukat, aminek a lényege, hogy mennyi értelmesnek látszó ember beszél marhaságokat a katedráról, de valamit valamiért, megerősítettek abban, hogy vigyáznom kell magamra, hogy iskolába, kórházba és börtönbe ne kerüljek, és akkor boldog leszek, mint a pancsoló kislány, jóllehet magam a strandokat is kerültem, de annál több habos élvezetet terveztem rozsdás bútorzatú nyári kertekbe, és most is éppen egy ilyen bódító hadjárat kellős-közepén voltam, ami a tegnap este kezdődött és a szép, napos délelőttön még teljében élvezhető volt, s majd talán holnap hajnalban felfüggesztem néhány órára, hogy a puhány testem erőt gyűjtsön a következő bevetésre, de addig, de addig,.. sör, sör, rákkendról, ami a csövön kifér, mert este ricse, ricse, beátricse, először a kincses városban, a büdös életbe, arra meg valahogy ki kell nézni, szóval öntöttük magunkba a pajtikkal a komlólét, s úgy néztünk már ki, mintha szúelen osztálytársai lettünk volna, kóvályogtunk, mint juncker az európai csúcsok között, afféle neves alkoholisták, mert a névteleneket megvetettük, de akadt egy kis bibi, mert dél körül már annyira megéheztem a folyékony kenyértől, hogy valami szilárdabbra vágytam, valami olyasmire, mint krisztus teste, de senki sem szólt, hogy vegyétek és egyétek, pedig mi is tizenvalahányan voltunk az asztalnál, na,… gondoltam, támadás, és lejmoltam a srácoktól néhány lejt, miközben susogtam nekik, hogy életünk csak rohanás, hajsza a pénz után, s amikor volt már egy maroknyi garas, kiléptem az utcára, hogy valami tápanyagot juttassak az elázott szervezetemnek, és alig tettem néhány lépést, ott az utca szélén egy cseresznyeárus cigányasszony, szép vérbő májusi gyümölccsel, olyan ínycsiklandó volt, hogy arra gondoltam, minek él az olyan, aki nem tudja, mi a jó, na, de félreértés ne essék, én csak a cseresznyét kívántam meg, ezért rázúdítottam az asszonyra az összes aprót, ő pedig belemért az ájronméjden pólómba egy kupányi feketés gyönyört, amit én azon nyomban nagy pofával habzsolni kezdtem, eleinte még a magokat sem köpködtem ki, csak nyeltem, mint récék a zsíros nokedlit, nem is gondoltam arra, hogy talán van, amit a gyomrom nem vesz be, elnézést,… aztán elkezdtem szépen az ég fele köpni a magokat, és fejelgettem őket, meg rugdostam, mint nejmár a tengerparton a lasztit, szóval, akkor még szórakoztam, nem képzeltem, hogy rábasztam, mert a nagyvárosi farkasok nem cseresznyét esznek, baszki, hanem kis falusi libákat, és eszembe is jutott az egyik, akivel ki lehetne próbálni a kislány bugyit, ha megzavarja fejét a sok beszéd, gondoltam, megkeresem, s elindultam a főtér fele, de kábé ahogy a gondolat megfordult a fejembe, a szervezetem félreértett valamit, mert a gyomrom gyanús, egyelőre értelmezhetetlen jelet küldött, mint patakinak a zeta reticuli csillagrendszerből a haverei, és tudtam, hogy ha még egyet fordul a gyomrom, akkor valószínűleg a világegyetem is fordulni fog vele, és elfelejtem, miért küldtek apámék egyetemre, miért is mondták, hogy értsd meg végre, nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz, nos, most én is azonnal megértettem, hogy milyen az, ha az embernek hirtelen beszűkül az érdeklődési köre, és csak az ürítéssel kapcsolatos dolgok foglalkoztatják, mert ekkorra már egyértelművé vált, hogy fosni fogok, mint a bekerített partizán, szóval lassan az izomgyakorlatok egyetlen gyűrűsizomra koncentrálódtak, bezárva önmagamba, tartanom kell a farpofám, amíg szétrobbanok, karjaimban, lábaimban beindult a lengéscsillapító, sőt a nyakam is behúztam, mint aki nyaklevesre számít, de tudtam, hogy a lé most nem oda fog ömleni, hanem egy méternyivel lennebb, hacsak nem sikerül a hősi ellenállás, ezért gyorsan a könnyen elérhető mentális térképeimet próbáltam kiteríteni, hogy a legközelebbi budit bejelöljem rajta, mint dzsipieszbe a célállomást, és ekkor már a napoka utcában bénáztam, olyan nyomorékul mentem, hogy egy külföldinek kinéző nyugdíjas a kezembe akart nyomni egy papírpénzt, azt hihette, csípőficam vagy gyermekbénulás terheli a korai múltamat, de szükségben mutatja meg arcát az úr, eszembe jutott, az árvajancsi, ami, tudod, egy bentlakás, jó tágas és büdös budikkal, és ami pillanatnyilag fontosabb volt nekem mint az ígéret földje, és nem is mondhatni, hogy rosszul haladtam, mert a retardált mozgásom ellenére már kapun belül voltam, sőt egy budiajtóban a mennyország kapuját véltem felfedezni, csak rá kellett jöjjek, hogy rohanok egy álom után, mert az utolsó fél méteren hiába kérleled szentpétert, hogy nyisson már,… azt fogja mondani, hogy foglalt, késő a bűnbánat,… hazudni, csalni csúnya dolog, hiába, hogy a szarnak és a kárnak nincs gazdája, ott álltam én térden állva, mert elbőgtem magam, és dúdolgattam csendben, hogy… megtörtént, felnőttél, az álmokból most épp elég, nem is tudom, hogy mit mondjak neked… szóval, besült a mutatvány, jól besült a mutatvány, a produkció rosszul sikerült, az egyetlen farmerem csupa szar, és én sem vagyok jobban, szarban vagyok, és tudtam, hogy csak egy-egy-egy út áll előttem, hát azt választottam, az alsómat szépen lehúztam a vécén, aztán kilopakodtam a mosdókagylókhoz csóré és szaros seggel, valamennyire kimostam a nadrágom sebtében, közben meg fohászkodtam, hogy nehogy látogatóim érkezzenek, mert akkor tényleg megtapasztalom, hogy múlandó a dicsőség, és a világ kiabálhat énrám kígyót-békát, hát szerencsém volt, de a gatyám attól nem lett tiszta, csak visszahúztam magamra és a tükör előtt nyújtani kezdtem a méjden pólómat, hogy eltakarja a szarfoltot, aminek az lett az eredménye, hogy eddie pofájában majd kiakadt az alsó állkapocs, olyan hosszú lett az arca, mint az élkaminjo, na, de legalább takarásban volt a szégyenfolt, és tervezhettem a haza utat, tudniillik akkoriban egy másik koleszben csöveztem a havereknél, ott meg tudtam, hogy zuhany vár, és lelki béke, este meg a ricse, ricse, beátricse, tehát újra nem kell már olyan sok minden a boldogsághoz, csak éppen hazaérnem, így kisomfordáltam az árvajancsiból, a név kötelez alapon árvaságot tettetve, szemellenzővel, hogy nehogy valaki is leszólítson, megállítson, mentem, mint a hűtlen, lehunyt szemmel, közben meg a májusi langyos délután összes legye és bogara feltűnő érdeklődést kezdett mutatni irántam, mondjuk érthető okokból, őket hessegettem és duruzsoltam, hogy katicabogárka, szállj el, szállj el, de az tény, hogy olyan büdös voltam, hogy az amerikai csíkos bűzösborz is térden állva könyörgött volna a receptért, de beééértem, otthon vagyok, már-már elhittem, hogy vége ennek a szaros megpróbáltatásnak, kikerültem a szobát, bent voltam már a zuhanyozóban, engedném a csapot maximumon, az meg szortyog kettőt, mint a taknyos óvódás, és utána meg semmi… nem volt víz a vezetékben, na, ekkor nyíltak meg az én könnycsatornáim, bőgtem, mint a kifakult sztár, aztán káromkodtam, mint a kocsis, aztán meg bementem a szobába, ahol vagy öten laktunk, de mázlim volt, senki nem volt otthon egyelőre, de leülni sem tudtam a szaros pantallómmal az ágyra, aztán kitaláltam, hogy újságot teszek rá, így ráültem a vezércikkre, és reménykedtem, hogy hamarabb jön a víz mint a szobatársak, ami persze pont fordítva sült el, mert egyszerre érkezett a bagázs, én meg fészkelődni sem mertem, és próbáltam magam körül az összes levegőt elhappolni, de amikor megkérdezték, hogy ki fingott, akkor megtörtem, mint ágnes asszony, oh, irgalom atyja, ne hagyj el, én is csak arra vágytam, hogy koszos rongyaim mossam, mossam, mondom nekik, hogy „mocsok esett, szaros a gatyám, hadd mossam ki, vagy megöl az anyám”, aztán könnyesre röhögték magukat, majd felváltva mentek a fürdőbe, és lesték, hogy megjött-e a víz, aztán elcseppent, persze, mint az én hátsó felem, és akkor lecsutakoltam magam, kimostam az egyetlen farmerem, ami, tudtam, hogy mire megszárad, arra kimegy a divatból, ezért kaptam kölcsön nacit, babos kendőt, és hasmenés ellen széntablettát, estére pedig a pofánkba, hogy „azért szar ez az egész világ, mert ti emberek szarok vagytok,… és én… és én… én is egy kicsit, sajnálom, én is egy kicsit”, szóval ezt a számot megkönnyeztem, senki nem érezte úgy át, mint én, remélem, érted,… hogy ha nem volnál, és nem olvasnál, nem is tudom, kinek mondanám el azt, amit most érzek… fizessél már egy korsó sört!

cseresznye es ricsekendo

Reklámok

2019/05/30 Posted by | tágas iszonyaink | | 2 hozzászólás

Mondjad már!

sugo_03

Színházi súgónak lenni olyan, mint a láthatatlan gondviselés szerepével kacérkodni. Semmi nyilvánosság, semmi tündöklés, csak rejtőzködés, bujkálás és fojtott suttogás, valami olyasmiről, amit csak mások mernek kimondani hangosan. A súgó szájába adja a színésznek a szavakat, aki elkiabálja azokat. Deszkákat, zsebeket és szíveket hódít így, miközben csak ismétli azt, ami egy kagylófedelű lyukban, vagy a súlyos függönyök mögött mások száján már megformálódott. A súgó különleges, mert előre tud mindent, számára a történések nem lebilincselő varázslatok, hanem a halk szavak kőkemény valóságot teremtő erejének makacs és köznapi faktumai. Így lesz a színészet a súgó által tálalt formálható anyagból készült alkotás, a szavak és cselekmények eleven szoborrá gyúrása. De ahogy a szobrász előtt tornyosuló anyag sem változhat fából kővé, üvegből agyaggá, vagy rongyból fémmé, a súgó által duruzsolt szöveg sem értelmezendő másképpen, mint ahogy szándéka szerint segíteni akar. A színésznek tudnia kell, hogy a súgó csak elmondásra szánt szövegeket darál, és nem utasít.
Az értelmezési szintek csere-beréje fatális tévedéseket eredményezhet, akár az is megtörténhet, hogy valaki otthagyja a fogát, holott ez nem tartozik a jelenethez. Egy ilyen esetről szeretnék mesélni, mert fölöttébb érdekes, hogy egy banális közlés, felszólító módban olyan értelmezési problémát szült, ami felrobbantott egy teljes színházat, igaz, hogy csak falusit. Jónevű pedagógusok szerepeltek a darabban, akik abban az időben még nem újgazdag úrfiakat korrepetáltak angol nyelvből és szerves kémiából, hanem magyarul játszodtak, mert ez szerves része volt a közösségi életnek. Az előadáson, természetes módon, annyian voltak, hogy minden széklábra is jutott volna ember, magyarán, a falu apraja-nagyja ott tolongott, és már az előadás előtt vörösre tapsolták a tenyerüket a várakozás izgalmában. Nem csoda, hiszen fellépett a szigorához férfiasodott biológia tanár, a csinos német nyelv tanárnő, a csipkelődő vegytan tanár, az ájuldozó román tanárnő, a mértékletes mértan tanár, a csicsergő zenetanárnő, az enyhén spicces földrajz tanár, a folyton izgatott fizika tanárnő, és a politikai gazdaságtan józan szakértője is, aki mellesleg a téves történelmet tudta betéve, mert akkor azt úgy kérték. Miközben az illusztris társaság a színpadon bizonyított, a súgó, a kora teljében lévő tanítónéni, pápaszemmel, papírokat szorongatva, szenvedélyesen csücsörített a kulisszák mögött finoman kirúzsozott szájával.
Képzeljük el, hogy megy a darab, és egyszer csak a szövegből előbukkan az a mondat, hogy „Mondjad már!”: Vagyis ezt kellene mondania a szereplőnek, ha tudná a szövegét, de ha nem, akkor a súgó egy picit rásegít. A függöny mögül rebegi:
– Mondjad már!
Semmi hang.
– Mondjad már!
Semmi hang.
– Mondjad már!
Semmi hang.
– Mond-jad már! – artikulál erélyesen.
És ekkor a színész kifordul a súgó fele, és magából kikelve rákiabál:
– De mi a fészkes fenét mondjak?!
Itt akár véget is érhetne a történet, de ezen a ponton a cselekménybe bekapcsolódott a súgó is, és nem szerepértelmezési zavar folytán, tudniillik akkorát nyerített, hogy az újonnan felragasztott műfogsora lazán a hírnevet jelentő deszkán landolt. Besétált, fölvette, és talán az előadás is folytatódott, de hát ki emlékszik arra.

2019/04/30 Posted by | holmi ludens | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: