fejbekása

psziluett-illúziók

Nem is csoda

goldfish brain

Volt egyszer, hol nem volt, miért is ne lett volna, volt egyszer egy faluban egy ágrólszakadt szegényember egy sovány feleséggel és egy szekérderéknyi gyermekkel. A faluban alig fértek egymástól a tehetősnél tehetősebb gazdák, de ezek olyan szegények voltak, hogy a templom egerei testületileg nekik ajánlották fel az adójuk 2%-át. Nap mint nap a sok nyivákoló és folyton éhes kölyök között tengődött a szerencsétlen ember, és olykor a bolha adott vért neki, hogy nehogy elpusztuljon. Akkora volt az éhség, hogy a családi vacsoracsatán háromszor is a kútvíz lett a győztes menü, kétszer pedig a puliszkapára, amit a huzat hozott át a szomszéd konyhájából. Amikor már zöldet-vereset láttak az éhségtől, akkor a sovány fehérnép rámordult az emberre:
– Nézd meg, te ember, hogy a szomszédoknál még a macskák is tejfelt esznek, tőlünk meg már az is megszökött, hogy éhen ne dögöljön. Mozdíts már valamit!
A szegényember fogta magát és egy rossz hálót, s lement a tópartra, mert úgy gondolta, ő tud a zavarosban halászni. Valóban nem kellett sokat várnia, hamar rámosolygott a szerencse, nemsokára ott ficánkolt a rozoga hálóban egy piciny halacska, és csodák csodájára meg is szólalt:
– Engedj vissza, szegényember, s nem bánod meg! Teljesítem egy kívánságod, bármi is legyen az – rimánkodott a kis hal.
A szegényember megszédült a nagy lehetőségtől, húshegyeket látott maga előtt, borral teli hordókat, kemencényi frissen sült kenyeret, gyümölcstől roskadozó kosarakat, gömbölyű asszonyt, maszatosan mosolygó gyermekeket.
– Kívánhatok olyasmit is, amit soha más nem kívánt? – vigyorgott kajánul.
– Persze. Egy kívánság erejéig bármit – erősködött a halacska.
A szegényember visszadobta a halat, majd hosszan morfondírozott.
– Akkor én azt kívánom, – okoskodott – hogy az asszony engem többé sose szidjon!
– Rendben, úgy lesz – mondta a kis hal, azzal szépen tovaúszott.
A szegényember fogta a hálót és hazaballagott, belépett az udvarra, és szembeszaladt vele a sok éhes, követelőző gyermek. Amint szabadulni tudott tőlük, rögtön az asszonya felől kezdett érdeklődni, mert nem hallotta a száját, meg volt győződve, hogy ezután csak csöndesen mosolygó, szelíd asszonyt lát.
– Édesapánk, – próbálták túlharsogni egymást a gyermekek, – édesanyánk beült egy idegen ember autójába, és elment, azt mondta, többé nem veszekszik magával.
A szegényember leült a putri előtti lócára, két kezével sokáig támasztotta a fejét, és azon morfondírozott, hogy a csodatevő halaknak vajon női vagy férfi agyat adott a fennvaló.

Reklámok

2018/05/31 Posted by | agyszaggató | | Hozzászólás

Elseje elsője

anyamtyukja

Azt hiszem, senki nincs a magyar nemzet soraiban, akinek a születési adatait olyan sok honfitársa tudná fejből sorolni, mint a Petrovics Sanyikáét. Annyira egyszerű a képlet, hogy a klasszikusok közt a legelső az év első napján született, hogy az Úristen hirtelen komolyra vette a Petőfi Sándorrá cseperedett nagyfiú kívánságait, és összekuszálta a halála körüli történéseket, így az ajka örömteli végszavát valóban elnyelte az acéli zörej, a trombitaszó, az ágyúdörej. Gondolom, azért tette, hogy szüntelenül beszéljenek róla, és belengje a titokzatosság, mert ez kiváló recept a felejtés ellen is. Vagyis a mindenhatóság felejthető lenne a tökéletesség feltétele mellett, ezért van minden életúton benne nyomokban az ördög patája.
A mi Sándorunk költői utóélete sem mentes e kettősségtől. Ne mondja nekem senki, hogy nem az ördög műve bebiflázandó iskolai tananyaggá változtatni a tűzhányó erejével vetekedő szilaj kurjantásait. De ott van ez a január elseje, belegondoltál, kedves olvasó, hogy hány meg hány magyar gyermek úszta meg a szekundát, mert el tudta darálni, hogy…Petőfi Sándor 1823. január elsején született… ööö… Kiskőrösön… Angyali sugallatra tervezett szexuális együttlét, terhesség és szülés, ami a magyar irodalom majdani tanításában szignifikáns pozitív változást eredményez az átmenési arányt illetően. Nem beszélve arról, hogy a bukásra állóknak ott van második esélyként az Anyám tyúkja is. Szóval, Petőfit tényleg felkészült a legrosszabbra is, ezért felejthetetlen.
Látom magam, tanítok, egy inspekció kellős közepén, kétszer tizenöt apró szempár lesi minden gesztusom, plusz még egy, amelyik távoli, mértéktartó, és talán szúrós is egy picit. Petőfi a tananyag, ezt elrontani nem lehet, gondolom… és megkérdezem a lurkókat:
– Gyerekek, ki született január elsején?
– Én nem…Én sem… Tanító bácsi, én aztán biztos, hogy nem, mert júliusi vagyok… Én márciusi… Én is márciusi vagyok, tizenkilencedikén… Én akkor születtem, amikor jön az angyal…
Khm… khm, azóta ismételgetem, hogy kérdezni tudni kell.

2017/12/31 Posted by | agyszaggató | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: