fejbekása

psziluett-illúziók

Bezzeg mese

super_margarina

Sára vagyok. Fejedelemasszony. Igen, ezt jelenti a nevem,  és ma a boldogságomról szeretnék mesélni nektek. Mit tudnak ezek a punnyadt nők arról? Tudjátok, drágáim, engem nem is bosszant, hogy irigykednek rám, én kiválóan szórakozom. Kuncogok magamban, amikor lesik a lift előtt, hogy már megint miféle cipősdobozokkal van tele a szatyrom, sőt olykor ott helyben ledobom a cipőm és felpróbálom valamelyik újat, talán a pirosat. Vagy a bézst. Szinte biztos vagyok, hogy ilyenkor telekaratyolják a lépcsőházat, hogy „… bezzeg Sára minden nap forgolódhat az outletben, az én emberem meg újra knock-out lett abban a homályos és bűzös késdobálóban”. No, de szegények nem is tudják, hogy a boldogságra születni kell, ezt nem lehet kikotorni egy turkálóban. Nekem már a szülészeten is rózsaszín filctollal írta be az orvos a tízest, aztán az oviban már angyalka volt a jelem, és minden kissrác nekem adta a habcsókját egy pusziért. A suliban a tanci már engem kopírozott, de énnekem nem kellett másolnom, a házi feladataim megoldotta az a stréber kis csávó, hogy is hívják, na, nem jut eszembe, de látom ritkán, az útszéleken áll azzal a háromlábú műszerrel, és leskelődik. Valami popógráfus, vagy mi. A gimiben az igazgató felajánlotta, hogy bevisz reggelente az autójával, nemet mondtam neki, mert túl korán indult. Aztán egy darabig a tesitanárral lógtam, persze nem a szeren, mert amikor meglátott a mellbevágóan szűk crop-topomban, akkor mindig távfutás következett a többieknek, abból a hosszúból. Amíg visszatértek, a tanár tartotta bennem a gyertyát, aztán átcuccoltunk az alsó hídról a felső hídra, és a bordásfalnál is meghúzta bennem a mérleget. Közeledett az érettségi, és én még nem tudtam, hogy merre billen a mérleg nyelve, de nem paráztam, nagyon jól ment nekem minden, ami opcionális, de hoztam a kötelezőt is, és belém zúgott a bizottság elnöke, akit elbűvölt a koraérettségem. Amikor besétáltam a színire, akkor a barátnőim szülei már nem győzték ismételgetni, hogy „bezzegsára”, mert az egyik orvosira ment ugyan, de elájul a fecskendőtől, az ő kezében az egyszer használatos tű egyszer sem használatos, a másik belső építész akar lenni, de klausztrofóbiás, a harmadik kommunikációt tanul, de nem tudja megkülönböztetni a szóbelit a lábbelitől. Aztán van még néhány, akik elhúztak nyugatra, de azok is csak panaszkodnak, hogy az ottani kolbásznak kerítés íze van, olyan, mintha fűrészporból lenne töltve, mert az állatvédők kimentik belőle az állatot.

És mindeközben én? Lám-lám, itt az újvilágban, a Melrose Hill közeli szállodám ablakából nézem az azúrkék eget, vagy a méregzöld pázsitot. Vagy inkább azt hibátlan stílusú, kissé göndör szépfiút, aki a nyugágyában elnyúlva naphosszat fürkészi az ablakom. Valami Banderas, de én csak Tonikámnak szólítom. Ha intek neki, kettesével lépi a fokokat a vészlétrán, hogy beugorjon az ablakon.

Bezzeg a férjem pont ekkor lehúzza rólam a takarót, és a szép, feszes fenekem a hideg falhoz ér. Hajnal van már, kimászok mellőle, hogy nehogy hozzám érjen, és megkenem a gyerkőcöknek a margarinos szendvicset.

Reklámok

2018/09/30 Posted by | agyszaggató | | Hozzászólás

Nem is csoda

goldfish brain

Volt egyszer, hol nem volt, miért is ne lett volna, volt egyszer egy faluban egy ágrólszakadt szegényember egy sovány feleséggel és egy szekérderéknyi gyermekkel. A faluban alig fértek egymástól a tehetősnél tehetősebb gazdák, de ezek olyan szegények voltak, hogy a templom egerei testületileg nekik ajánlották fel az adójuk 2%-át. Nap mint nap a sok nyivákoló és folyton éhes kölyök között tengődött a szerencsétlen ember, és olykor a bolha adott vért neki, hogy nehogy elpusztuljon. Akkora volt az éhség, hogy a családi vacsoracsatán háromszor is a kútvíz lett a győztes menü, kétszer pedig a puliszkapára, amit a huzat hozott át a szomszéd konyhájából. Amikor már zöldet-vereset láttak az éhségtől, akkor a sovány fehérnép rámordult az emberre:
– Nézd meg, te ember, hogy a szomszédoknál még a macskák is tejfelt esznek, tőlünk meg már az is megszökött, hogy éhen ne dögöljön. Mozdíts már valamit!
A szegényember fogta magát és egy rossz hálót, s lement a tópartra, mert úgy gondolta, ő tud a zavarosban halászni. Valóban nem kellett sokat várnia, hamar rámosolygott a szerencse, nemsokára ott ficánkolt a rozoga hálóban egy piciny halacska, és csodák csodájára meg is szólalt:
– Engedj vissza, szegényember, s nem bánod meg! Teljesítem egy kívánságod, bármi is legyen az – rimánkodott a kis hal.
A szegényember megszédült a nagy lehetőségtől, húshegyeket látott maga előtt, borral teli hordókat, kemencényi frissen sült kenyeret, gyümölcstől roskadozó kosarakat, gömbölyű asszonyt, maszatosan mosolygó gyermekeket.
– Kívánhatok olyasmit is, amit soha más nem kívánt? – vigyorgott kajánul.
– Persze. Egy kívánság erejéig bármit – erősködött a halacska.
A szegényember visszadobta a halat, majd hosszan morfondírozott.
– Akkor én azt kívánom, – okoskodott – hogy az asszony engem többé sose szidjon!
– Rendben, úgy lesz – mondta a kis hal, azzal szépen tovaúszott.
A szegényember fogta a hálót és hazaballagott, belépett az udvarra, és szembeszaladt vele a sok éhes, követelőző gyermek. Amint szabadulni tudott tőlük, rögtön az asszonya felől kezdett érdeklődni, mert nem hallotta a száját, meg volt győződve, hogy ezután csak csöndesen mosolygó, szelíd asszonyt lát.
– Édesapánk, – próbálták túlharsogni egymást a gyermekek, – édesanyánk beült egy idegen ember autójába, és elment, azt mondta, többé nem veszekszik magával.
A szegényember leült a putri előtti lócára, két kezével sokáig támasztotta a fejét, és azon morfondírozott, hogy a csodatevő halaknak vajon női vagy férfi agyat adott a fennvaló.

2018/05/31 Posted by | agyszaggató | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: