fejbekása

psziluett-illúziók

Kakastrófa

little rooster

Lapozz tovább, kedves olvasó, ha hiszel még a mesékben! Csalódni fogsz, mert én most a pőre igazságra esküdtem fel, merthogy minden mesének van egy folytatása, ami sokkal valóságosabb, mint az eredeti történet. Igaz ugyan, hogy hétköznapibb is, de az életünk zöme mégiscsak felfűzött szürke napok sorozata, amit olykor-olykor megszakít egy kifényezett ünnepnap, amikor tyúkhúsleves párolog az asztalon és rozmaringos csirkemellel mérik a bőséget.
Bizonyára emlékszel még azokra az időkre, amikor szájtátva hallgattad, hogy miként járt túl a török szultán eszén a kiskakas, aki minden áron vissza szerette volna kapni a gyémánt félkrajcárját, amit valami féleszű egy szemétdombon rejtett el. Teleszívta magát vízzel, tűzzel, és végül még a pokolnál is rosszabb helyre került, egy meleg éghajlaton élő, elhízott férfi nehezen szellőztethető bugyogójába, ahonnan darazsakkal mentette ki magát, hogy aztán felszippantsa annak az összes aranyát a kincseskamrából. Azt tudjuk, hogy ezek után hazatért, de az el nem mondott igazság csak féligazság, mert mellé lehet csapni még egy folytatást, ami lehet, hogy félig gazság, és korántsem hepiend. Sajnos, a mesés történeteket nem tudósok írják, és mindig a csúcson fejeződnek be, így nagyon kevés az igazi követéses vizsgálat, amiből kiderülhetne, hogy egy olyan főhős, mint a kiskakas nem-e fő ősi recept szerint bele egy újházi húslevesbe. Tudniillik az akkor igazi, hogyha szerelemben edzett, kivénhedt kakasból készül. Vagy talán az is előfordulhat, hogy konfliktusba keveredik a templomtornyán feszítő érckakassal, összeakad a sarkantyújuk, és egyik sem tágít.
Szóval, én csak azt akarom mondani, hogy ami elromolhat, az jó eséllyel el is fog, és ez alól egy öntelt kiskakas nem lehet kivétel, főleg ha tele van pénzzel és körülötte tyúkok forgolódnak. A tyúkok ugyanis buknak az olyan hímekre, akik tele vannak lóvéval, és a kiskakas képtelen volt annyi ígéretet elrebesgetni és beteljesíteni, mint ahányan szerették volna. Ezek a tápon élő tyúkok pedig rendkívül rámenősek, és akkor még a formás és testes libákról nem is beszéltem. Folyton tömni kell őket. Még arra is rá volt kényszerülve, hogy korán reggel kukorékoljon, mert miután a tyúkok felkeltek, többé nem jutott szóhoz. Persze ez krónikus fáradtságot eredményezett, és egyre úgy érezte, hogy neki már nyolc, pedig egy baromfiudvarban ébernek kell lenni, különben eltipornak a birtokháborítók. A viadalhoz azonban nem volt ereje, ráadásul, amikor egy rosszmájú liba elgágogta, hogy mekkora kincsen kotolnak, egy sereg pulykakakas jelent meg az udvarban. Ők folyton idegesek, és úgy viselkednek, mint a rendőrök, csak szidnak és büntetnek, így a kiskakas vörös létére berezelt, és nagyon szökhetnéke támadt. Szerencsétlenségére, a szökés kivitelezését egy pekingi kacsára bízta, aki csak ferde szemmel tudott nézni, és – nem sült le képéről a bőr, – a nyugati út helyett keletet javasolta, mondván, hogy nyugaton már nem szeretik a tökös kakasokat, a kappanoké a jövő. A kiskakas a nagy vagyonát végül áttestálta erre a kínai figurára, csakhogy mehessen, de a globális felmelegedésre hivatkozva így is csak egy hűtőkocsiban kapott helyett. Fagyasztva érkezett, és a török császár aznap este kakastöke pörköltet vacsorázott. Hát, körülbelül ennyit a mesékről.

Reklámok

2019/03/31 Posted by | agyszaggató | | Hozzászólás

Bezzeg mese

super_margarina

Sára vagyok. Fejedelemasszony. Igen, ezt jelenti a nevem,  és ma a boldogságomról szeretnék mesélni nektek. Mit tudnak ezek a punnyadt nők arról? Tudjátok, drágáim, engem nem is bosszant, hogy irigykednek rám, én kiválóan szórakozom. Kuncogok magamban, amikor lesik a lift előtt, hogy már megint miféle cipősdobozokkal van tele a szatyrom, sőt olykor ott helyben ledobom a cipőm és felpróbálom valamelyik újat, talán a pirosat. Vagy a bézst. Szinte biztos vagyok, hogy ilyenkor telekaratyolják a lépcsőházat, hogy „… bezzeg Sára minden nap forgolódhat az outletben, az én emberem meg újra knock-out lett abban a homályos és bűzös késdobálóban”. No, de szegények nem is tudják, hogy a boldogságra születni kell, ezt nem lehet kikotorni egy turkálóban. Nekem már a szülészeten is rózsaszín filctollal írta be az orvos a tízest, aztán az oviban már angyalka volt a jelem, és minden kissrác nekem adta a habcsókját egy pusziért. A suliban a tanci már engem kopírozott, de énnekem nem kellett másolnom, a házi feladataim megoldotta az a stréber kis csávó, hogy is hívják, na, nem jut eszembe, de látom ritkán, az útszéleken áll azzal a háromlábú műszerrel, és leskelődik. Valami popógráfus, vagy mi. A gimiben az igazgató felajánlotta, hogy bevisz reggelente az autójával, nemet mondtam neki, mert túl korán indult. Aztán egy darabig a tesitanárral lógtam, persze nem a szeren, mert amikor meglátott a mellbevágóan szűk crop-topomban, akkor mindig távfutás következett a többieknek, abból a hosszúból. Amíg visszatértek, a tanár tartotta bennem a gyertyát, aztán átcuccoltunk az alsó hídról a felső hídra, és a bordásfalnál is meghúzta bennem a mérleget. Közeledett az érettségi, és én még nem tudtam, hogy merre billen a mérleg nyelve, de nem paráztam, nagyon jól ment nekem minden, ami opcionális, de hoztam a kötelezőt is, és belém zúgott a bizottság elnöke, akit elbűvölt a koraérettségem. Amikor besétáltam a színire, akkor a barátnőim szülei már nem győzték ismételgetni, hogy „bezzegsára”, mert az egyik orvosira ment ugyan, de elájul a fecskendőtől, az ő kezében az egyszer használatos tű egyszer sem használatos, a másik belső építész akar lenni, de klausztrofóbiás, a harmadik kommunikációt tanul, de nem tudja megkülönböztetni a szóbelit a lábbelitől. Aztán van még néhány, akik elhúztak nyugatra, de azok is csak panaszkodnak, hogy az ottani kolbásznak kerítés íze van, olyan, mintha fűrészporból lenne töltve, mert az állatvédők kimentik belőle az állatot.

És mindeközben én? Lám-lám, itt az újvilágban, a Melrose Hill közeli szállodám ablakából nézem az azúrkék eget, vagy a méregzöld pázsitot. Vagy inkább azt hibátlan stílusú, kissé göndör szépfiút, aki a nyugágyában elnyúlva naphosszat fürkészi az ablakom. Valami Banderas, de én csak Tonikámnak szólítom. Ha intek neki, kettesével lépi a fokokat a vészlétrán, hogy beugorjon az ablakon.

Bezzeg a férjem pont ekkor lehúzza rólam a takarót, és a szép, feszes fenekem a hideg falhoz ér. Hajnal van már, kimászok mellőle, hogy nehogy hozzám érjen, és megkenem a gyerkőcöknek a margarinos szendvicset.

2018/09/30 Posted by | agyszaggató | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: