fejbekása

psziluett-illúziók

Szerencsétlen Jankó

(Grimasz adaptáció)

Jankó hét esztendeig szolgált egy fatolvaj gengszternél. Mikor a hetedik esztendő is letelt, és az erdőt legelővé tarolták, a gazdája elé állt.

– Szeretnék hazamenni az édesanyámhoz, kérem a béremet! Megígértem neki, hogy egy akkora aranyat viszek neki, mint a fejem.

– Miről beszélsz, te szerencsétlen? – ordított neki a gengszter –, nálam ettél-ittál, friss levegőn extrém sportolhattál, én hoztam fel a kurvákat neked a hegyre, az én szolgálati telefonomról beszéltél az öreganyáddal, s még fizetségért rimánkodsz?

Azzal adott Jankónak egy akkora pofot, hogy azon nyomban kiköpte az egyetlen aranyutánzat fogimplantátumát.

– Pusztulj a szemem elől, te hitvány kapca, amíg péppé nem verem a fejed! – hőbörgött a fatolvaj.

A fiú fogta a keszkenőjét, belekötötte az aranyutánzat pótfogát, a vállára vette, és elindult hazafele. Amíg leért a hegyről, azon gondolkodott, hogy kevés boldogabb ember van a világon, mint ő.

– Nincs is nálam szerencsésebb ember a világon! – rikkantotta, s arra gondolt, hogy otthagyhatta volna a fogát. Most pedig az a batyujában van, és akármelyik zálogházban átverhet vele egy balfék parasztot.

Könnyű szívvel, üres kézzel, vidáman bandukolt tovább. Ki sem ért a facsutkók közül, s ott a semmi közepén egy csorba köszörűs áll a taligájával. Hajtotta sebesen a köszörűkövet, és szomorúan énekelt hozzá:

Pörög a – forog a kerekem,

Ollódat, késedet kifenem!

Már az nem lehet, hogy ezt meg ne nézzem. Ritka egy hülye ember, ha itt a pusztaság közepén próbál pénzt csinálni – gondolta Jankó.

Megállt, figyelte, hogyan csisszen a kövön a késpenge, hogyan hányja a szikrát. Tetszett neki a dolog, még inkább a bús énekszó. Végül megszólalt:

– Rosszul mehet a mester uram dolga, hogy ilyen kínnal köszörül!

– Rosszul bizony! – felelte a köszörűs. – Aranymesterség ez! Az igazi köszörűs olyan ember, hogy ahányszor csak a zsebébe nyúl, mindig talál benne pénzt. Na de nálam az asszony a marketinges, s azt mondta nekem, hogy csak a tuskók fognak ebben az egyszer használatos műanyag világban nálam köszörültetni. Ezért jöttem a tuskók közé, de ezek nem igazán mozdulnak a reklámra.

– Bearanyozom én a maga életét – mondta Jankó a csorba köszörűsnek, és szépen kicsomagolta az aranyutánzat pótfogat. Felcsillant annak a szeme, és azon nyomban megegyeztek, hogy portékát cserélnek. A fogatlan ember ugrált örömében, de Jankó is boldog volt, hiszen arra gondolt, hogy a templom előtti téren a szülőfalujában biztos keresete lesz. Nemcsak azért mert ott rengeteg ember megfordul, hanem azért is, mert ott két kocsma is van rögtön szemben az Isten házával, s bizony bármelyikbe szégyen belépni jó szándékkal, műanyag késsel, vagy életlen bicskával. Felkapta a vállára az óriási követ, ekkor nyögött egy rövidet, de azért alapvetően vidáman indult tovább.

Mendegélt hosszú órákon keresztül, már alig bírta a lábát, a lába őt, és kegyetlenül nyomta a kő is a vállát, de végre beért egy faluba. Az út szélén volt egy kút, odatámolygott hozzá szegény fiú, gondolta, legalább iszik egyet, pihen egy kevéskét, és káromkodik egy jó hosszút. A kút körül senki sem volt, néhány pancsoló pipét leszámítva, de azok nem nagyon érdekelték Jankót. A követ, hogy valami baja ne essék, gondosan lerakta a kút kávájára, aztán a víz fölé hajolt. Hajoltában véletlenül meglökte a követ, s szerencsétlenségére, az nem befele zuhant, hanem kifele fordult, s az egyik jó kövér ludat agyon is ütötte azon nyomban. Ej, vakargatta a fejét a fiú, káromkodott megint egy cifrát, de aztán azzal vigasztalta magát, hogy még jó, hogy nem a lábfejére esett a nagy kő, s így már alapvetően pozitív érzésekkel folytatta a helyszínelést. Legelőbb hamar meggyőződött, hogy senki sem látta a tragédiát, majd kihúzta a libát a véresen komoly kő alól, és eliszkolt a helyszínről.

Futott egy darabig Jankó a libával a hóna alatt, majd hirtelen lelassított, mert szégyellte volna, ha meglátja valaki, hogy becsületes ember létére egy libát futtat. Megsimogatta a döglött és hízott szárnyast, és arra gondolt, hogy ha jól fontolóra veszi a dolgot, még nyert is ezen a fura cserén. Először is ott a jó libasült, másodszor a rengeteg zsír, egy negyedévig is elég lesz zsíros kenyérre, harmadszor pedig a szép fehér toll, azt a párnába tölteti, és úgy alszik majd rajta, mintha ringatnák. Befordult az első utcán, és el is tátotta a száját a nagy csudálkozástól, tudniillik a kerítés végig jó illatú füstölt kolbászból volt. Nézegette, szagolgatta, összefutott a nyál a szájába, s azzal el is hessegette a libát a gondolataiból. Támadt ugyanis egy jobb ötlete, és nem is teketóriázott sokáig, áthajította a döglött szárnyast a kolbászkerítésen, majd bedörömbölt az óriási kapun. Kiállított egy nagybajuszú ember, mire Jankó a fejét fogva nekiesett:

– Jaj, a libuskám, a libuskám. Ellopták az én egyetlen libámat, s ide látták a tolvajt befutni. Engedje meg, hogy benézzek az udvarra, jóember, hátha ide bújt el valahova a tolvaj! Emitt jönnek a csendőrök is, és el is kaphatnák, ha itt rejtőzködik.

A nagybajuszú ember visszapillantott az udvarra, meglátta, hogy ott a kerítésen innen fekszik egy kövér liba, elvörösödött kínjában, de be nem engedte volna Jankót a kapun.

– Ide aztán be nem teszi a lábát senki – hadarta gyorsan –, megállj itt, mert én szétnézek, addig el ne mozdulj innen. Becsapta a kaput, s még a zárat is ráfordította, hogy senki be ne lépjen, de egy kis idő múlva megint megjelent, hóna alatt egy szép kis süldővel.

– Nincsen itt sem tolvaj, sem liba, de nagyon megsajnáltalak, hogy ilyen kár ért téged, fogadd el tőlem ezt a malacot, aztán menj Isten hírével, és nevelj szép hízót belőle – morogta a gazda, aztán szaporán zárta is nagykaput.

– Az ég áldjon meg a jó szívedért! – örvendezett Jankó, egy kicsit kuncogott magában, majd madzagra kötötte a szép süldőt, s szedte a lábát szaporán kifele a faluból, arra, amerre a szomszéd falu tornya látszott. Ment, mendegélt, húzta maga után a süldőt a poros úton, mígnem utolért egy vénembert, aki egy tehenet egyengetett lassacskán. Beszédbe ereszkedtek, hogy jobban teljék az idő.

– Sokat kell dolgozni a mai világban – mondta a legényke –, amíg az ember egy ilyen malacnak az árát megkeresi, de a maga tehene is jó pénzt ér – bizalmaskodott Jankó az öreggel.

– Ha csak egy karaj kenyeret keresek is napjában – kezdett dicsekedni a vénember –, mindig van mit kennem rá. Ehetem vajat is, sajtot is, amikor jólesik, ha pedig megszomjazom, nosza, megfejem a tehenemet, és friss tejet iszom. Nem is kívánhatnék vígabb sort magamnak! Bizony én sem, gondolta magában Jankó.

Közben telt az idő, a nap mind följebb hágott az égen, csak úgy égette a pusztát, azon meg jó óra járásnyira körös-körül egyéb sem volt, mint leperzselt fű. Jankó úgy szomjazott, majd a szájpadlásához ragadt a nyelve. Tűrte egy darabig, de aztán észbe kapott, s megszólalt:

– Hej, öregapám, én éppen eléggé megszomjaztam, lássuk csak, hogy igaz-e, amiről beszél nekem, ad-e finom tejet ez a jószág. Mert ha igen, lehet, hogy jó pénzért meg is venném magától, s még ráadásul ezt a szép süldőt is magára hagynám – huncutkodott a legény. Mivel az öreg is szomjazott eléggé, hamar engedett a kérésnek. Volt ott egy csonka akácfa, villám sújthatta valaha, csak a megfüstölt maradék dereka sínylett a homokban meg pár fattyúhajtás a tövénél, szárazságban megzsugorodott, nyomorék levelekkel. Odakötötte a vénember a jószágát, edény híján alátette a bőrsapkáját, s míg a tehén a fattyúhajtásokat rágogatta, nekilátott a fejésnek. Vastag sugárban folyt a finom tej, ivott is belőle Jankó jóízűen, de amikor az öreg is fejt volna egy keveset magának, a fiú egy nagyot rántott a tehén farkán, mire az ijedtében a hátsó lábával úgy fejbe rúgta szegény vénembert, hogy az egy mukk nélkül elterült a földön, és néhány percig azt sem tudta, hol van. Ez éppen elég idő volt Jankónak, hogy a süldő madzagját a kelekótya öreg csuklójára kösse, a tehenet pedig eloldozza az akácfáról, s azzal gyorsan eltűnjön a környékről.

Szedte a lábát szaporán, s váltig azon örvendezett, hogy jobbnál jobb vásárokat csinál, míg egyszer csak meglátott messziről egy lovast. Egyre közeledett, s nagy vidáman léptetett el Jankó mellett a paripáján.

– Hajaj – szakadt ki Jankóból a sóhajtás –, szép dolog a lovaglás! Az ember úgy ül a nyeregben, akár egy széken, nem üti meg mindenféle kőben a lábát, cipőt sem koptat, mégis halad, az ám a jó sor!

A lovas meghallotta a fohászkodást, megállt, és leszólt neki:

– Ha jobb lóháton, minek jársz gyalog?

– Gyalog járok, mert nem kacagtatom magam. Egy ilyen gyönyörű paripán csak olyan férfi üljön, aki hibátlanul lovagol, nem düledezik erre-arra, s nem szédíti a magasság – válaszolt Jankó, miközben azon morfondírozott már, hogy hogyan tegye lóvá a tehenét. Tudta, hogy ehhez egyszer lóvá kell tennie lovast.

– Tudsz-e lovagolni? – kérdezte amaz.

– Még eddig sosem próbáltam.

– Könnyű mesterség, hamar beletanul az ember. Ha gyorsan akarsz menni, csak csettints egyet, és szólj rá a lóra, hogy: hopp-hopp! Ennyi az egész tudomány.

– Hát nem biztos, hogy nem boszorkányság! – mondta Jankó – nem hiszem, hogy nekem is sikerülne ilyen délcegen megülni a lovat. Ki sem merném próbálni, menten leszédülnék róla.

 – Ne légy olyan kishitű, ember! Azért van csak egy hitvány tehened, mert félsz a magasságtól? Gyerünk tégy egy próbát, megtartom én a gyeplőt, hogy el ne szaladjon véled a ló! – ajánlotta a lovas. Kérette magát még egy darabig Jankó, majd felkapaszkodott, s amint nyeregbe érezte magát, elkapta a gyeplőt, csettintett egyet-kettőt, és hetykén elkiáltotta magát:

– Hopp-hopp!

A paripa a fülét hegyezte, a második hoppra szökkent egyet, és azzal illa-berek, úgy eltűnt mint a kámfor. A lovasból így pillanatok alatt tehenész lett, s csak bámult a porfelhő után, mint borjú az újkapura.

Jankó meg sem állt a falu széléig, itt az itatóhoz vezette a lovat, és gyönyörködött a nemes szép állatban. Módfelett elégedett volt a lóval is, meg saját magával is. Nem sokáig. Néhány perc múlva az út mindkét végéről óriási fekete autók poroztak be, és közrefogták a legényt lovastól. Amint kiugráltak belőle az emberek, hát az egyikben éppen a fatolvaj gengsztert ismerte fel, aki neki is rontott azon nyomban:

– Meglopsz engem, te istentelen? Kitúrtad a fiam a nyeregből, s rá merted tenni az ülepedet a legjobb versenyparipámra? – üvöltözött kikelve magából, azzal leteperték a legényt, betuszkolták a legnagyobb fekete autóba, s elhajtottak vele a világ vége fele.

Mire kivirradt, a Jankó édesanyjának a kapujára felakasztott valaki egy keszkenőt, amiben akkora valami volt, mint a legény feje. Senki nem mert hozzányúlni, mert hát ha a csomag vándor nélkül érkezik haza, az nem jót sejtet, ugye. Valami álarcos csendőrök néztek bele, s azt mondták, hogy nem csak akkora ami benne van mint egy fej, hanem pont olyan is.

Reklámok

2012/11/10 Posted by | fügék az életfáról | | Hozzászólás

A reklám helye

Szóval kijött a nyomdából a Fügék az életfáról, s én boldogan nyargalok a szürkületben a főutcán néhány könyvvel a hónom alatt az egyik könyvesbolt felé, hogy megmutassam nekik. Hátha lenne kedvük eladni belőle egy párat. Megpillantom az egyik barátom feleségét, aki éppen egy másik hölggyel cseveg, s hozzájuk lépek.

− Sziasztok, nincs egy írószered? – kérdem.

− Szia, sajnos nincs – mondja mosolyogva.

− Van nekem – ajánlja fel a másik hölgy, s már keresi is a táskájában.

− Dedikálni fogok egyet az új könyvemből – feszítek.

− Az nagyszerű!

Közben egy alkalmas helyet keresek, ahová letehetném könyvet, a fal mellé húzódunk, de nincs lelkem a borítót a durva falhoz nyomni. Amott van egy szép diószín, sima kapu, odalépek, nekitámasztom a könyvet, s már körmölök is. De olyan kényelmetlen, nem fekszik a könyv rendesen, valamiért csúnyára sikerülnek a betűk. Közben szép csengőhang szól. Mobiltelefonra gyanakszom, visszanézek a hölgyekre, de a nevetéstől fuldokolva intik nekem, hogy semmi közük a hangforráshoz. Félrecsúszik a könyv a kezemből, s azon nyomban két rejtélyre derül fény: egy szép kis piros csengőt nyomtam a borítóval vadul, ezért nem ment a szépírás, és innen kelt a melódia.

− Szentség! – kiáltok fel, amikor egy lépést hátralépek, hogy szemügyre vegyem a helyet. A felismerés lesújtó.

– Én a kupleráj ajtaján csengetek két nővel a hátam mögött? – kérdem hitetlenkedve.

− Igen – könnyeznek már a hölgyek – de mi már itt sem vagyunk, s úgy is azt mondanánk, hogy te voltál – kacagnak, s elviharoznak. Én az ellenkező irányba szelelek, s közben elkönyvelem magamban, hogy ezt nagyon el…könyveltem. Pedig ez volt az első eset…de komolyan.

2012/03/03 Posted by | fügék az életfáról | | 4 hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: