fejbekása

psziluett-illúziók

Göröngyös úton, napos reggelen

Pot holed road

Úton lenni bolondság, mondotta egyszer egy hivatásos csavargó az újvilágban. Igazából csodálkozom, hogy miért éppen ott mondta, mert itthon telitalálat ez a bölcselet, de az is benne van a pakliban, hogy én értem félre őt, lehet, hogy valami teljesen egyébre célzott, vagy egyszerűen rosszul emlékszem. Szóval, elképzelhető, hogy azt mondta, hogy csúcson lenni boldogság, csak én most az útra asszociálok, mert nincs mindig jószándékkal kikövezve, de menni kell előre, most nem fogok ezen fennakadni.
Kézdivásárhelyre utaztunk egy kolléganőmmel, bár lehet, hogy akik vártak, a pokolra kívántak minket, mert vizsgáztatnunk kellett, de hát az előbbi volt az úticél. Korán indultunk, a felkelő nap fényénél suhantunk át Alcsíkon, és tovább Sepsiszentgyörgy felé, tudniillik a Nyergestető felé, ahol Gál Sándornak néhány száz katonája székelyföldi Thermopülét rendezett az orosz és osztrák seregeknek bő másfél évszázaddal korábban, az esőzések miatt beomlott az út, és senki nem mehetett át. Nagyon érdekes, hogy ott, ahol egyik hadsereg nem képes megállítani egy másikat, most egy kis piros szegélyű kerek tábla elijeszti a marhaerős autókat, és mindenki más utat választ. Mi is így tettünk, nem leszünk hősök.
A gidófalvi eltérőnél rövidítettünk, majd Angyalosnál kötöttünk ki, egy jelöletlen útelágazásban találtuk magunkat, egy szélesebb köves úton, mellette egy keskenyebb aszfalt út fut el jobb kéz fele. Nem ismertem a vidéket, ezért bevártunk a köves úton egy autót, intettem a sofőrnek, megállt. „Ne haragudjon, ez az út vezet Kézdivásárhelyre?” „Igen-igen, ez, Maksánál kiérnek a nagyútra, ha ezen mennek.” „És az az aszfalt út nem oda vezet?” „De igen, csak az jó út, le van aszfaltozva, ez pedig, amit magik választottak, a mocsok út. Ugyanoda vezet mind a kettő.”
Kedves reggeli bolondság, hát nem igaz? Tócsába vezet minden út. Erre sem emlékszem, hogy ki mondta, mert régen volt, de biztosan olyasmire célzott, hogy a göröngyös út nem egy sima ügy.

2020/01/31 Posted by | holmi ludens | | Hozzászólás

Mondjad már!

sugo_03

Színházi súgónak lenni olyan, mint a láthatatlan gondviselés szerepével kacérkodni. Semmi nyilvánosság, semmi tündöklés, csak rejtőzködés, bujkálás és fojtott suttogás, valami olyasmiről, amit csak mások mernek kimondani hangosan. A súgó szájába adja a színésznek a szavakat, aki elkiabálja azokat. Deszkákat, zsebeket és szíveket hódít így, miközben csak ismétli azt, ami egy kagylófedelű lyukban, vagy a súlyos függönyök mögött mások száján már megformálódott. A súgó különleges, mert előre tud mindent, számára a történések nem lebilincselő varázslatok, hanem a halk szavak kőkemény valóságot teremtő erejének makacs és köznapi faktumai. Így lesz a színészet a súgó által tálalt formálható anyagból készült alkotás, a szavak és cselekmények eleven szoborrá gyúrása. De ahogy a szobrász előtt tornyosuló anyag sem változhat fából kővé, üvegből agyaggá, vagy rongyból fémmé, a súgó által duruzsolt szöveg sem értelmezendő másképpen, mint ahogy szándéka szerint segíteni akar. A színésznek tudnia kell, hogy a súgó csak elmondásra szánt szövegeket darál, és nem utasít.
Az értelmezési szintek csere-beréje fatális tévedéseket eredményezhet, akár az is megtörténhet, hogy valaki otthagyja a fogát, holott ez nem tartozik a jelenethez. Egy ilyen esetről szeretnék mesélni, mert fölöttébb érdekes, hogy egy banális közlés, felszólító módban olyan értelmezési problémát szült, ami felrobbantott egy teljes színházat, igaz, hogy csak falusit. Jónevű pedagógusok szerepeltek a darabban, akik abban az időben még nem újgazdag úrfiakat korrepetáltak angol nyelvből és szerves kémiából, hanem magyarul játszodtak, mert ez szerves része volt a közösségi életnek. Az előadáson, természetes módon, annyian voltak, hogy minden széklábra is jutott volna ember, magyarán, a falu apraja-nagyja ott tolongott, és már az előadás előtt vörösre tapsolták a tenyerüket a várakozás izgalmában. Nem csoda, hiszen fellépett a szigorához férfiasodott biológia tanár, a csinos német nyelv tanárnő, a csipkelődő vegytan tanár, az ájuldozó román tanárnő, a mértékletes mértan tanár, a csicsergő zenetanárnő, az enyhén spicces földrajz tanár, a folyton izgatott fizika tanárnő, és a politikai gazdaságtan józan szakértője is, aki mellesleg a téves történelmet tudta betéve, mert akkor azt úgy kérték. Miközben az illusztris társaság a színpadon bizonyított, a súgó, a kora teljében lévő tanítónéni, pápaszemmel, papírokat szorongatva, szenvedélyesen csücsörített a kulisszák mögött finoman kirúzsozott szájával.
Képzeljük el, hogy megy a darab, és egyszer csak a szövegből előbukkan az a mondat, hogy „Mondjad már!”: Vagyis ezt kellene mondania a szereplőnek, ha tudná a szövegét, de ha nem, akkor a súgó egy picit rásegít. A függöny mögül rebegi:
– Mondjad már!
Semmi hang.
– Mondjad már!
Semmi hang.
– Mondjad már!
Semmi hang.
– Mond-jad már! – artikulál erélyesen.
És ekkor a színész kifordul a súgó fele, és magából kikelve rákiabál:
– De mi a fészkes fenét mondjak?!
Itt akár véget is érhetne a történet, de ezen a ponton a cselekménybe bekapcsolódott a súgó is, és nem szerepértelmezési zavar folytán, tudniillik akkorát nyerített, hogy az újonnan felragasztott műfogsora lazán a hírnevet jelentő deszkán landolt. Besétált, fölvette, és talán az előadás is folytatódott, de hát ki emlékszik arra.

2019/04/30 Posted by | holmi ludens | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: