fejbekása

psziluett-illúziók

Egyem a zúzádat?

anyam tyukja

Ha szerettél valaha igazán, akkor bizonyára érted, hogy a szerelmes személy étvágyát nem a terített asztal felhozatala csillapítja. A szerelmes sokkal gyakrabban suttogja a vetett ágyban azt, hogy ennivaló vagy, mint a mikrohullámú sütő előtt, amikor kiemeli belőle a fasírtos borsófőzeléket. Persze, úgy tudjuk, hogy olyankor, amikor kannibalizmusát fitogtatja, nem a hasára gondol, és nem is csak a hasra gyúr, ha felfal a tekintetével. Amikor minden porcikádat kívánja, akkor a totális egyesülés rögeszméjének hódol. Még pontosabban, eggyé válni azzal, akit oly őrült módon kíván. Innen nézve a húsevés és kannibalizmus között őskori kötelékek ködbe vesző fonalai feszülnek, és a civilizált ember számára igencsak megnyugtató ez a tejfölös köd, mert nem kell szembesülnie állatias, önimádóan féktelen étvágyával, és nem kell aggódnia amiatt, hogy át kell sülnie, ha szembetűnően jó húsban van. Pedig, mondom néktek, az ember szereti az emberhúst.
No, de hagyjuk ezt a tréfát sületlenül, és tekintsünk félre, nézzük meg, hogy mi az, amivel valóban kitömhetjük a hasunkat, és ami nem unalmas kérődzés valami klorofill alapú örökzöld életformán, hanem hús. Az ember magához édesgetett az idők folyamán több tucatnyi állatot, legtöbbjüket azért, hogy jóízűen elfogyassza, és jegyezzük meg, ez már jóval úribb módi, mint a modortalan kannibalizmus. Nyálasan kérődző marhák, nyájasan engedelmeskedő juhok, sárban fetrengő sertések, szárnymunkában szelíd baromfiak. Aztán vannak a házi kedvencek, akiket ugyanúgy gondoz, becéz, kényeztet, mint egy hűséges fajtársat, de őket nem eszi meg, sőt, védi őket mindentől, ami fogat fenne rájuk. A sintértől a kutyát, a kutyától a macskát, a macskától a papagájt, s aztán ez utóbbit ki is faggatja rendesen, mert hiszi, hogy emberi nyelven fecseg.
A húsevés bűnéből fakadó igazságtalanság, hogy az ember kevésbé kötődik azokhoz az állatokhoz, amelyeket pörköltként is szeret, és imádja azokat, akiket nem kell alaposan megrágnia, és nem kell a csontjukat szopogatnia. Ám a határok korántsem olyan átjárhatatlanok, mint a baromfiudvarok drótból font kerítései, mint ahogy a szeretet hálóján sem csak emberek akadnak fent, hanem egyéb állatfajták is, és a fajok között is átívelhet a vonzalom. Ezek a tápláléklánc gyöngéd láncszemei.
Egy hús-vér ember mesélte nekem, hogy az anyja csirkéket tartott az udvarában, és az egyik kislány unoka a csibék közül választott magának barátot. A kis pufók pedig viszonozta a gyöngédséget, csipogva lekottázta a szíve éhségét, a tenyeréből evett, a zsebébe bújt melegedni, és követte barátját, ha kellett, mintha csak a kotlómama után tipegne.
Telt-múlt az idő, és a kislányból lassan nagylány lett, a csibéből pedig formás kendermagos jérce, majd telt matróna, aki túlélte az összes igaz szándékú kakast az udvarban. A leányka más helységbe került tanulni, egyre ritkábban toppant be az udvarra, de ha megtette, akkor a tyúk is megtette a kötelező lépéseket feléje, ölre vágyott, és tyúkeszét cáfolandó, úgy viselkedett, mint egy emlékek súlya alatt roskadozó táborlakó, pislogott és gubbasztott a barinő térdén, vállán.
Aztán jött egy évnyire kinyúló szünet. Budapestre vetődött a lány, onnan érkezett haza látogatóba. És mit tesz ilyenkor egy jóhiszemű nagymama? Elkészíti az unokának a kedvenc ebédjét, és szívrepesve várja, hogy átlépjék a küszöbét. Így került kés alá az immár nyugdíjkorhatáros tojó, akit, annak rendje-módja szerint, megtéptek kendermagos kardigánjától, megfosztották rajongó kis szívétől és buzgólkodó zúzájától. Aprólékként pörkölődött csípős hagymakarikák mellett, és fortyogva öntötte sárga zsírját a húslevesbe, hogy barátnője éhségét csillapíthassa.
És amikor nagymama a kiszolgálást felvezetendő eldicsekedett az éhes családnak, hogy az unoka kedvencét készítette el, akkor a kényes pesti hölgy étvágytalanságra panaszkodva kisétált az ebédlőből. A többiek persze fel sem néztek a tányérból, és csak a nagyi értetlenkedő kérdése harapott nagyot a csendből:
– De hát szerette, mér’ nem eszik belőle?!

zuza_00

Reklámok

2019/01/31 Posted by | lélekköret | | Hozzászólás

Aranyhal

cleogoldfish

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy majdnem feneketlen tó, és annak a tónak az egyik sötét szegletében élt házastársával egy takaros kis aranyhal, akit senki sem csodált, mert ha hiszitek, ha nem, a sötétben minden halacska fekete. Ficánkolt szegényke eleget, hogy közelebb kerüljön a felszínhez, ahol a sárga nap sugaraiban fürdőzhetne, de ritkán jutott ő el abba a szoláriumba. Egész áldatlan nap a vízalji kis kertjükben kellett moszatokat gyomlálnia, vagy békalencsét kellett válogasson, illetve még rosszabb, hínárokból kellett kerítést fonjon, hogy kordában tartsa kitörési kísérleteit. Tudniillik az alvilági hitvese állandóan ott bóklászott a közelben, és igyekezett vele összedörgölőzni, mert csak két dolog érdekelte igazán, az ívás és az ivás. Ez a halfickó pedig nem volt aranyból, mert ő nem vergődött annyira, nem cicomázta magát, többnyire csak hátúszásban lazsált, tehát elég lazac volt, de amikor összecsaptak a hullámok a feje fölött, és ez gyakran előfordult, akkor inkább lement mélyebbre, egyet inni a tó fenekére, mert ott majdnem minden töményes. Persze ott lett volna a drága és temérdek kristálytiszta víz, de a hímek már ilyenek, még ha halak is, vizet nem isznak, szeretnek a zavarosban tanyázni. Tátogták eleget neki ott ivászat közben a halcimborák, mindenféle alkeszegek és alkohalak, amikor ócsárolta az aranyos kis feleségét, hogy „ne fesd a partra azt a dögöt, mert itt hagy, és nélküle halott lennél, örülj, hogy csak hal vagy!”. De nem értett ez a vízalatti szép szóból, sanyargatta szegény aranyhalacskát, aki olykor annyira elkeseredett, hogy még az is megfordult a fejében, hogy horogra akasztja magát, de mivel okos halacska volt, ezt a tervét egyre csak halogatta. És jól is tette, mert sejtette, hogy nem ő fog elpusztulni, hanem a remény hal meg utoljára, és emberére is akadt, pontosabban egyiknek a hálójába, aki szépen kihúzta volna a csávóból, de sajna, az is fennakadt a hálón, mert körülötte lebzselt. Most éppen ívásra adta a fejét, mert elúszott az ivásra szánt áramlat, így ketten vergődtek a szárazon, férj és feleség, fölöttük pedig egy tenyereit dörzsölő, vigyorgó szegényember.

– Hej, megörül majd otthon az asszonykám, ha meglát benneteket! Milyen szép ajándék lesz ez neki!  – nevetgélt a szegényember, és azzal egy suhintással lecsapta a lazac fejét, mintha csak tudná, hogy fejétől büdösödik a hal.

Már éppen arra készült, hogy kezet emeljen az aranyhalra is, amikor az megszólalt:

– Hallod-e te szegényember! Ne siess megölni engem, hiszen ma már minden bizonnyal lazacot fogtok vacsorázni, légy inkább úriember!

– Nem hiszek én a mesékben, nem foglak visszadobni, – dünnyögte az ember – de hallgatlak.

És láss csudát, aznap este a szegényember felesége kapott ajándékba egy gyönyörű akváriumot egy kis beszélő aranyhallal, együtt gyertyafénynél lazacot vacsoráztak, és a szegényember a gyertyaoltást követően megkapta a feleségét is. Egyéb kívánság?

2018/11/30 Posted by | lélekköret | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: