fejbekása

psziluett-illúziók

A viráglelkész

domestic violence

Semmi sincs, ami rosszabbul nézne ki egy nő arcán, mint egy férfi öklének a nyoma. A szem körüli terület zsírban gazdag kötőszövete az ütés miatt nyomban feltelik folyadékkal, vagyis a megsérült hajszálerekből a vér kiszivárog, duzzanatot és kékesfekete elszíneződést okoz. Napok múltán, ahogy kezd a vérömleny lebomlani, a folt színe változni kezd, előbb barna, majd zöldes-sárgás árnyalatú lesz. A bevérzés aztán nyomtalanul eltűnik, pontosabban az emléke marad, de az már nem annyira színes. Szóval, én csak azt akarom mondani, hogy a pandaszem csak a macikon mutat jól, és nem a cicuskákon, nyuszikákon és mókuskákon.
Ott van például ez a Flóra, nézzétek, a kert végében szipog, oda menekült, ahol a sűrűn nőtt sövény kövér árnyéka homályossá teszi kecses alakját! Kötényébe temeti az arcát, mintha a fény a finom bőrének gyilkos ellensége lenne, mintha a sárgán savas napsugár feloldaná lágy vonásait. Ilyen ez a nap? Á, dehogy, ennél sokkal szelídebb, nem is jut túl sugár azon a néhány csomónyi ibolyán, ami a fagyalbokrok árnyékát lilára szegi. Nem a napfénytől félti az arcát. A bal szeme körül ugyanis teniszlabdányi folt éktelenkedik, mintha csakugyan egy óriási ibolya szivárogtatná a dagadt szemhéjak alá a lila mérgét. A férfi csontos öklének a nyoma, akit immár sem boldog, sem boldogtalan állapotában holtáiglan el nem hagy. Ilyen ez a nap. De hát ennél sokkal durvább is szokott lenni, amikor a foltok, mint kéretlen pecsétek, az egész testén igazolják az erő diadalát a könyörület felett.
Flóra egyenletesen lélegzik, már nem zokog, látszik a meggörnyedt hátán, ahogy ritkán, de ritmusra picit megemelkedik. Még az is látszik, hogy eltakart arcát kissé a sövény fele fordítja, talán fülel valamire. Igen, figyel. A vigasztalódás legjobb jele, ha ki tudunk pillantani a körénk fonódó bánatból, ha sikerül az égő fájdalomban megperzselődött lélekről lekaparni a fekete kormot, mint ahogy a felhám leradírozható a lepirult bőrről, hogy alatta lélegzethez jusson a friss szövet. A sövényen túl valaki beszél.
A szomszédban egy öreg virágkertész lakik, régóta egyedül, már azelőtt eltemette feleségét, mielőtt Flóráék ide költöztek volna. Járfás bácsi mindig gondosan kijavítja azokat, akik Gyárfásnak szólítják, elmagyarázza, hogy a neve valójában a régies alakváltozat, és mivel a Gyárfás öreget jelent, ő hatványozottan öreg ember, hiszen ő még az öregnek is a régi változata. Ezen mindig kicsit nevet, de ezzel ki is merül a viccrepertoárja, sem nevetni, sem nevettetni nem akar. Embereket sem akar maga körül, ámbár sokat jár a szája, de csak a virágaihoz beszél. Most is. Ezt hallgatja Flóra.
Járfás bácsi a csüggedő kankalinokat biztatja, majd utána a piros gólyaorr elhajló szálát figyelmezteti arra, hogy milyen fontos a családi kötelékben maradni. Megdicsér egy dalmát nőszirmot, pedig az egy igencsak mérges virág, megnyugtat egy csigatámadásból ocsúdó sárga violát, megsimogatja a kék haranglábat, mert szünet nélkül dolgoztatja a méheket, és szerelmet vall az illatos loncnak, amikor elbódítja a buké.
Flóra kiegyenesedik, és a sövény fölött suttogva átszól:
– Járfás bácsi, pillantson rám, kérem, segítsen!
A kertész zavarodottan pislog vissza a lonc mellől, majd hosszan bámul, amint meglátja a kékfoltos arcot.
– Egy félóra múlva, ugyanitt! – mondja Járfás bácsi, azzal a fejét vakargatva elsiet a háza felé.
Pontosan félóra múltán Járfás bácsi átdob egy érdes lapukba tekert papírgombócot Flóra lába elé, amit a nő sietve kibont.
Kedves Flóra!
Öntsön fél liter forrásban lévő vizet erre a három-négy friss feketenadály-levélre. Hagyja körülbelül 10 percig ázni, majd szűrje le. Áztasson egy gézlapot vagy vattát az oldatba, és tegye a véraláfutásra egy órára. A folyadékot csak külsőleg szabad használni, nehogy igyon belőle!
Ui. Fontos! A kezelés előtt ellenőrizze le, hogy nyitva van-e az utcai kiskapu. Ha nyitva találja, akkor ne is főzze ki a lét, bátran lépjen ki a kapun, és alaposan zárja be maga után!

2015/12/30 Posted by | fejbekása tálalva, pandemonium internus | | Hozzászólás

Ostorpedagógia

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Meglepő, de az ember által gyártott első szuperszonikus eszköz egy egészen közönséges tárgy, amit az állatok terelésére vagy hajtására használtak, olykor meg fegyverként, vagy vadak és madarak elriasztására. Teljesen egyszerű, fa nyélből és a ráerősített kenderkötélből vagy szíjból áll, ám mesterkezekből olyan lenyűgözően cifra példányok is kikerülnek, hogy az ember csak karikás szemekkel bámul. Ez az ostor.
Az ostor végén egy kenderből készült csapó van, és tulajdonképpen ez adja ki azt a csattanó hangot, ami nem egyéb, mint egy kisebb hangrobbanás, vagyis a hang sebességének átlépése. Mivel az ostor a tövétől a végéig folyamatosan vékonyodik, cserdítéskor a tövénél beleadott energia egyre kisebb keresztmetszeten végigfutva egyre nagyobb sebességet eredményez, csupán azért mert az energiamegmaradás a pásztor kezében is konokul érvényesül, és mire a vékony csapóhoz ér a hullám, olyan iszonyatos sebességet produkál, hogy a kenderszál visszacsapódik. Ekkor halljuk a csattanást.
Amikor Istvánka első nap az óvodába érkezett, a pásztorkodással foglalkozó, csapzott, ormótlan és nagyszájú apja nem egy tízóraival töltött kistáskát mellékelt a gyermekéhez, hanem egy jó hosszú kenderkötélből font ostort:
– Ha rossz a gyermek, akkor suhintson rá ezzel bátran – mondta idétlen vigyorral a megszeppent óvónéninek. A fiatal és finomka óvónéni zavarában azt sem tudta hogyan utasítsa el a felkérést az emberkínzásra, de felindultságát leplezve a sarokra mutatott:
– Tessék csak oda letenni, talán majd Istvánka megmutatja nekünk, hogy miként kell használni.
A vadember elviharzott, de a bűz, amit magával hozott, belengte az óvodát. A gyermekek az asztalok alól lesték riadtan a kis idegent, aki, mint a legjobb kutya az esztenán, csorgó nyállal végignézett a terepen, és egyből kiszagolta a zsigerekből áradó félelemet. Amikor pedig a félelem lebénítja az áldozatot, akkor van a támadás ideje. Istvánka beszabadult a báránykák közé. Ütött, rúgott, harapott, tört-zúzott, pusztított és káromkodásból állított katedrálist a jó modornak. És aztán ez így ment nap mint nap. Amint a gyermek reggelente feltépte az ajtót, a békesség kiillant a talpa alatt az óvodából, és ott gubbasztott a kert végében a döngicsélő méhecskék és lágy illatú virágok társaságában.
Az ostor kiválóan alkalmas a nyájtól elcsatangolt állatok visszatereléséhez. Sokan azt gondolnák, hogy a pásztor egész nap a tévelygő állatok után szaladgál, és dühében nagyokat sóz rájuk, egészen addig verve őket, amíg vissza nem fordulnak a csordához. Nem így van, ennél jóval szelídebb a valóság. Az állatok ugyanis, az emberhez hasonlóan, hamar megtanulják elkerülni a fájdalmat. Amikor az elkóborolt állat először érzi a bőrén a csípős fájdalmat, akkor az ostor csattanó hangja és a fájdalomérzet között egy asszociáció alakul ki, azaz a csattanás bejósolja a fájdalmat, ezért próbálja elkerülni azt. Úgy teheti meg, hogy visszatér a csordához. A néhányszor megismételt suhintás a továbbiakban kiválóan működik: ha csattan az ostor, akkor fájdalom van kilátásban, ezért a lézengő vissza fog iszkolni a balga marhákhoz.
Lassan tűrhetetlenné vált a helyzet, Istvánka a befogadó szeretet jeleit értelmezni sem tudta, nemhogy fürdőzni benne, és az óvónénin úrrá lett a pánik. Egy ellenőrzésen kellett megmérettetnie, ami vészesen közeledett, de hát egy ilyen rakoncátlan gyerek a leggondosabban megtervezett tevékenységet is képes lett volna pokollá változtatni. Az ellenőrzés előnapján aztán a felsejlő ámok ködképe annyira megremegtette, hogy úgy döntött, a nagy napon átpasszolja a gyereket egy szomszédos csoportba.
Úgy is történt. Aznap a kis szocializálatlan méregzsák a falakon túl káromkodott, ott harapta és gyomrozta társait, és ott üldözte őket a feje felé emelt kisszékkel. Idebent a csoportban az elrendelt nyugalom a plafonig ért, minden remeknek találtatott, az óvónéni lubickolt az elismerő szavak kellemesen langyos folyamában. Gyötrelmes ez a munka, de mégiscsak megéri.
Az egyetlen kellemetlen kérdést a csoportba visszakanyarított vadóc tette fel:
– Óvónéni, miért nem jöhettem ma én be a csoportomba?
– Azért, Istvánka, mert egy néni figyelte, hogy hogyan dolgozik a csoport, és én nem szerettem volna, hogy lássa, hogy te miként viselkedsz – válaszolta kertelés nélkül az óvónéni.
Az ostor, a kopár mezei rendeltetésén túl, igen erőteljes szimbolikus funkcióval bír. A könyörtelen uralkodás és a korlátlan hatalom jelképe. A népeket elsöprő hunok vezérét, mint Isten ostorát máig emlegetik az emberek, de Isten fiának is korbácsütésekkel kezdődött a kínhalála. A bőrcsíkokra felfűzött ólomgolyók iszonyúan fájdalmas sebeket ejthettek a testén, nem véletlen, hogy Krisztus megszállott követői ma is igen gyakran választják az önsanyargatásnak ezt a módját arra, hogy szenvedéseikben a Megváltóra emlékezzenek. Ez a gesztus az isteni felsőbbség irányába tett teljes önalávetés megnyilvánulása.
Az ellenőrzés utáni napon az óvodai élet visszatért a megszokhatatlan és abnormális kerékvágásba. Istvánka dühe csillapíthatatlan volt, a gyermekek panaszkodtak, sírtak, rettegtek és menekültek, mígnem egyik nap mégiscsak betelt a pohár. A szelíd és jóságos óvónéni elkapta az őrjöngő gyereket és pirosra pofozta a többiek szeme láttára. A döbbent csend tapinthatóan kövéredett, a pillanatok némán nyúltak el, mint csatatéren a lekaszabolt katonák, még a kert végében döngicsélő méhecske is eltűnt egy fonnyadt virágkehelyben.
Ilyenkor mondani kell valamit, mert ez a csend halálosabb, mint a leggyorsabban ölő méreg.
– Bocsánat…bocsánat, drága gyermek – hebegte az óvónéni, és az arca jobban lángba borult mint a gyermeké.
Istvánka lesütött szeme, először amióta óvodába lépett, kövér könnycseppekkel telt meg, egyet-kettőt szipogott, majd hirtelen felkapta a fejét:
– Óvónéni, megtanítsam magát ostorozni?

2015/07/30 Posted by | pandemonium internus | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: