fejbekása

psziluett-illúziók

Ostorpedagógia

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Meglepő, de az ember által gyártott első szuperszonikus eszköz egy egészen közönséges tárgy, amit az állatok terelésére vagy hajtására használtak, olykor meg fegyverként, vagy vadak és madarak elriasztására. Teljesen egyszerű, fa nyélből és a ráerősített kenderkötélből vagy szíjból áll, ám mesterkezekből olyan lenyűgözően cifra példányok is kikerülnek, hogy az ember csak karikás szemekkel bámul. Ez az ostor.
Az ostor végén egy kenderből készült csapó van, és tulajdonképpen ez adja ki azt a csattanó hangot, ami nem egyéb, mint egy kisebb hangrobbanás, vagyis a hang sebességének átlépése. Mivel az ostor a tövétől a végéig folyamatosan vékonyodik, cserdítéskor a tövénél beleadott energia egyre kisebb keresztmetszeten végigfutva egyre nagyobb sebességet eredményez, csupán azért mert az energiamegmaradás a pásztor kezében is konokul érvényesül, és mire a vékony csapóhoz ér a hullám, olyan iszonyatos sebességet produkál, hogy a kenderszál visszacsapódik. Ekkor halljuk a csattanást.
Amikor Istvánka első nap az óvodába érkezett, a pásztorkodással foglalkozó, csapzott, ormótlan és nagyszájú apja nem egy tízóraival töltött kistáskát mellékelt a gyermekéhez, hanem egy jó hosszú kenderkötélből font ostort:
– Ha rossz a gyermek, akkor suhintson rá ezzel bátran – mondta idétlen vigyorral a megszeppent óvónéninek. A fiatal és finomka óvónéni zavarában azt sem tudta hogyan utasítsa el a felkérést az emberkínzásra, de felindultságát leplezve a sarokra mutatott:
– Tessék csak oda letenni, talán majd Istvánka megmutatja nekünk, hogy miként kell használni.
A vadember elviharzott, de a bűz, amit magával hozott, belengte az óvodát. A gyermekek az asztalok alól lesték riadtan a kis idegent, aki, mint a legjobb kutya az esztenán, csorgó nyállal végignézett a terepen, és egyből kiszagolta a zsigerekből áradó félelemet. Amikor pedig a félelem lebénítja az áldozatot, akkor van a támadás ideje. Istvánka beszabadult a báránykák közé. Ütött, rúgott, harapott, tört-zúzott, pusztított és káromkodásból állított katedrálist a jó modornak. És aztán ez így ment nap mint nap. Amint a gyermek reggelente feltépte az ajtót, a békesség kiillant a talpa alatt az óvodából, és ott gubbasztott a kert végében a döngicsélő méhecskék és lágy illatú virágok társaságában.
Az ostor kiválóan alkalmas a nyájtól elcsatangolt állatok visszatereléséhez. Sokan azt gondolnák, hogy a pásztor egész nap a tévelygő állatok után szaladgál, és dühében nagyokat sóz rájuk, egészen addig verve őket, amíg vissza nem fordulnak a csordához. Nem így van, ennél jóval szelídebb a valóság. Az állatok ugyanis, az emberhez hasonlóan, hamar megtanulják elkerülni a fájdalmat. Amikor az elkóborolt állat először érzi a bőrén a csípős fájdalmat, akkor az ostor csattanó hangja és a fájdalomérzet között egy asszociáció alakul ki, azaz a csattanás bejósolja a fájdalmat, ezért próbálja elkerülni azt. Úgy teheti meg, hogy visszatér a csordához. A néhányszor megismételt suhintás a továbbiakban kiválóan működik: ha csattan az ostor, akkor fájdalom van kilátásban, ezért a lézengő vissza fog iszkolni a balga marhákhoz.
Lassan tűrhetetlenné vált a helyzet, Istvánka a befogadó szeretet jeleit értelmezni sem tudta, nemhogy fürdőzni benne, és az óvónénin úrrá lett a pánik. Egy ellenőrzésen kellett megmérettetnie, ami vészesen közeledett, de hát egy ilyen rakoncátlan gyerek a leggondosabban megtervezett tevékenységet is képes lett volna pokollá változtatni. Az ellenőrzés előnapján aztán a felsejlő ámok ködképe annyira megremegtette, hogy úgy döntött, a nagy napon átpasszolja a gyereket egy szomszédos csoportba.
Úgy is történt. Aznap a kis szocializálatlan méregzsák a falakon túl káromkodott, ott harapta és gyomrozta társait, és ott üldözte őket a feje felé emelt kisszékkel. Idebent a csoportban az elrendelt nyugalom a plafonig ért, minden remeknek találtatott, az óvónéni lubickolt az elismerő szavak kellemesen langyos folyamában. Gyötrelmes ez a munka, de mégiscsak megéri.
Az egyetlen kellemetlen kérdést a csoportba visszakanyarított vadóc tette fel:
– Óvónéni, miért nem jöhettem ma én be a csoportomba?
– Azért, Istvánka, mert egy néni figyelte, hogy hogyan dolgozik a csoport, és én nem szerettem volna, hogy lássa, hogy te miként viselkedsz – válaszolta kertelés nélkül az óvónéni.
Az ostor, a kopár mezei rendeltetésén túl, igen erőteljes szimbolikus funkcióval bír. A könyörtelen uralkodás és a korlátlan hatalom jelképe. A népeket elsöprő hunok vezérét, mint Isten ostorát máig emlegetik az emberek, de Isten fiának is korbácsütésekkel kezdődött a kínhalála. A bőrcsíkokra felfűzött ólomgolyók iszonyúan fájdalmas sebeket ejthettek a testén, nem véletlen, hogy Krisztus megszállott követői ma is igen gyakran választják az önsanyargatásnak ezt a módját arra, hogy szenvedéseikben a Megváltóra emlékezzenek. Ez a gesztus az isteni felsőbbség irányába tett teljes önalávetés megnyilvánulása.
Az ellenőrzés utáni napon az óvodai élet visszatért a megszokhatatlan és abnormális kerékvágásba. Istvánka dühe csillapíthatatlan volt, a gyermekek panaszkodtak, sírtak, rettegtek és menekültek, mígnem egyik nap mégiscsak betelt a pohár. A szelíd és jóságos óvónéni elkapta az őrjöngő gyereket és pirosra pofozta a többiek szeme láttára. A döbbent csend tapinthatóan kövéredett, a pillanatok némán nyúltak el, mint csatatéren a lekaszabolt katonák, még a kert végében döngicsélő méhecske is eltűnt egy fonnyadt virágkehelyben.
Ilyenkor mondani kell valamit, mert ez a csend halálosabb, mint a leggyorsabban ölő méreg.
– Bocsánat…bocsánat, drága gyermek – hebegte az óvónéni, és az arca jobban lángba borult mint a gyermeké.
Istvánka lesütött szeme, először amióta óvodába lépett, kövér könnycseppekkel telt meg, egyet-kettőt szipogott, majd hirtelen felkapta a fejét:
– Óvónéni, megtanítsam magát ostorozni?

Reklámok

2015/07/30 Posted by | pandemonium internus | | Hozzászólás

Női táska

kigyobor taska

Őszintén szólva, nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy szabad-e nyilvánosságra hoznom a hétpecsétes titkot, ezt az emberi tudattalan legmélyebb bugyraiba száműzött tabut, az eredet félresiklott magyarázatával leplezett esszenciát, a súlyos és ravasz igék szövedékében vergődő igazságot. Mert miféle isteni teremtmény vagyok én, hogy megláthatnám a láthatatlant, megérinthetném a megérinthetetlent, és kimondhatnám a kimondhatatlant? Bizonyára senki nem hinne nekem, hiszen én magam sem hinnék magamnak. Miért is hinnék? Semmi jelét nem mutatom annak, hogy rendkívüli lennék. Átlagos férfi vagyok, átlagos magassággal, koponyakerülettel, cipőmérettel, szókinccsel. Átlagos a házam, az étvágyam, a fantáziám, az egészségi állapotom, a keresetem, a tűrőképességem. Nem alszom sem többet, sem kevesebbet, mint az átlag, ritkán rúgok be jobban, mint az átlag, az autóm is átlagos, sőt, a rendőr is megbüntet egy évben kétszer-háromszor, ami tökéletesen illeszkedik az átlaghoz. A családi állapotom is átlagos, nős vagyok, ahogy egy középkorú férfihez illik, és egy feleségem van, ami az európai kultúrkörben teljesen átlagos.
Tudom, nagyon sok átlagos férj próbálja megfejteni a feleségek furcsa természetét, ami viszont az átlagnál nehezebb feladat, így nem csoda, hogy nem sikerül megbirkózniuk vele. Na, ez az a pont viszont, ahol én már nem követem az átlagos férfiak unalmas hadát, mert számomra megadatott a bizonyosság, mint Mózesnek az égő csipkebokor előtt. Én azt hiszem, hogy csoda csak akkor születik, amikor egy hétköznapi esemény hirtelen új kontextusba kerül, és ezáltal gyökeresen felforgatja a várakozáshoz idomult tudásunkat. Például egy égő csipkebokor nem nagy kunszt, de amikor megszólalt, az már akkora csoda volt, hogy még Mózest is kiverte a hideg verejték, pedig ő igazán edzett, átlagon felüli férfi volt. Néhány száz évig bírta a zsörtölődő népet és a hajthatatlan főnököt, és egyetlen egyszer sem kapott idegösszeroppanást. Ez azért tiszteletreméltó.
Szóval, nékem is megadatott valami hasonlóan mély jelentésű csoda, egy véletlen mozdulat okán. BELEKUKKANTOTTAM EGY NŐI TÁSKÁBA. A pillanat majdnem leírhatatlan, hiszen egyszerre volt jelen bennem a szent borzadás és a hirtelen belém nyilalló mély átérzés, az ismeretlentől való kényszeres viszolygás és a tökélyre vitt áhá-élmény. Szemem előtt ezer éves pergamenek peregtek, óriási ajtók nyíltak nyikorogva, varázsgömbök villogtak, és az idő felkínálta magát, mint egy szófogadó hetéra. Láttam a kezdeteknek a kavargó káoszát, majd a teremtéssel lassacskán bontakozó isteni rendet. A kiismerhetetlen formát nyert és értelmet, majdhogynem minden a helyére került, a tökéletesség már a diadalát ülte volna. Csakhogy az utolsó pillanatok egyikén ott állt egy férfi meg egy nő, mindkettő anyaszült meztelenül, és egy almafán csavargó kígyót mustrálgattak. Talán beszélgettek is valamit, mert a kígyó egy gyümölcs fele kacsintott. A férfi üresen bámult, a nő viszont tekintetét csak a kígyóra szegezte. Szerencsétlen csúszómászó láthatóan zavarba volt, mint egy eladási ügynök, akinek a portékájára senki sem kíváncsi, mert őt magát kívánják megvenni. A nő a férfihez szólt, a kígyóéhoz hasonló sziszegő hangon:
– Kell nekem ez a cucc, Ádám! – és a kígyó fele bökött, mire a férfi egy gyors mozdulattal elkapta az állatot, és a nő elé dobta, aki azon nyomban a fejére taposott.
Egy alma a meglepetéstől a földre hullott, de rá sem hederített senki.
– Minek neked ez a kígyó, Éva? – kérdezte Ádám.
– Táska lesz belőle, a történelem első női táskáját fogom megvarrni – mondta határozottan a nő, majd ecc-pecc lenyúzta a bőrt a kígyóról, és elsietett. Ádám csak bámult, semmit nem értett az egészből, ami nem csoda, hiszen ő még teljesen átlagos férfi volt. Egyedüliként nehéz jobb lenni az átlagnál.
Másnap reggel Éva úgy jelent meg, hogy meztelen vállán egy csinos kígyóbőr retikül díszelgett. Ádám azonnal nekiesett:
– És mire jó egy ilyesmi?
– Dolgokat fogok tartani benne, Ádám. El sem tudod képzelni, hogy mennyi mindenre van szüksége egy meztelen nőnek – oktatgatta Éva a férfit. Ádám valóban nem tudta elképzelni, így nem is tulajdonított jelentőséget a dolognak. Pedig kellett volna.
A táska már szinte tele volt paradicsomi csecsebecsékkel, amikor megjelent az Úr, és éktelen haraggal dörögni kezdett:
– Mit tettetek, szerencsétlenek? Az alma a földön rohad, ti meg divatot teremtetek? Mi van a válladon, te asszonyállat? – esett neki Évának, amint felismerte a retikülön a kígyóbőr finom mintázatát. A nő, mint egy megszeppent kislány, engedelmeskedve kiborította a táskáját. Sajnos, emberi szavakkal nehéz leírni a táska tartalmát, mert akkor még nem volt mindennek neve, de állítom, hogy minden volt benne, a zebrafül zsebkendőtől a pattintott körömreszelőig. A kacat láttán az Úr a táskához hasonlóan kiborult, azt hiszem, ezen a ponton vesztette el a teremtés fonalát:
– Kifele, kifele! – hörögte, és a paradicsom kapuja fele hadonászott – az én világom a rendre épül, és ti belekontárkodtok a teremtésbe, átkozottak!?
A két ember csendesen elsomfordált, egyikük fejében az átlagos férfiak örök értetlenkedésével, a másik pedig kezében az új világ sorsával és egy kígyóbőrbe bújtatott csipetnyi káosszal.

2014/08/30 Posted by | pandemonium internus | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: