fejbekása

psziluett-illúziók

Filelfo gyűrűje

Ha feleségek jámbor, miért féltik, ha tudják, hogy aranyat rozsda nem fog. (B.B.)

Élt hajdanán, sok száz évvel ezelőtt a szép Itáliában egy jeles ember, akinek a neve Francesco Filelfo volt. A jó ember gazdag is volt, és az esze is a helyén volt, csak a szívét gyötörte valami nyavalya nap mint nap, és ez megkeserítette az életét, és még legalább egy asszonyét is, tudniillik volt neki egy igen csinos, szemrevaló felesége, aki után bizony gyakran megfordultak volna a városka utcáin és a piacon a férfiak. Pedig szegény asszonyka kellően alázatos és jóravaló volt, de nem tudott örülni annak, hogy mások is értékelik nemes szépségét, mert a férjeura annyira féltékeny volt, hogy sosem engedte el egyedül sehová, és legszívesebben magához láncolta volna, csakhogy mások gerjedelmétől megvédje. Ha Francesco nem szegődhetett az asszony mellé sürgős teendői miatt, akkor legalább két szolga kíséretével bocsátotta útra, és amikor visszatértek, mindhármukat kifaggatta külön-külön, és ha a beszámolók nem egyeztek minden ponton, akkor őrjöngeni kezdett, átkozódott, tépte a haját és fenyegette az egész világot.
Az asszonya szobájában csak akkor volt nyitva az ablak, ha maga is bent tartózkodott, kertje köré magas kőfalat húzott, hogy illetéktelenek be ne pillanthassanak, és még a madarakra is parittyázott, mert azt képzelte, hogy üzenetet szállítanak titkos hódolóktól. A hitvesi ágyban az asszony csak a fal mellett kapott helyet, tehát ha eszébe jutott volna, hogy kiszökjön az ura mellől, akkor sem moccanhatott volna a másik tudta nélkül. Az asszony szemlesütve járt még a házban is, de hát a szabad szíve nehezen bírta a kalitkát, belekeseredett a folytonos fogadkozásba és abba, hogy ismerőseik is messze elkerülték házukat a férj bolondériája miatt. A szomorúsága azonban nemhogy észhez térítette volna Filelfo urat, hanem annál inkább gyanút ébresztett benne, hiszen arra gondolt, hogy azért búsul az asszonya, mert nem tud a szeretőjével találkozni, vagyis szépen meggyőzte magát, hogy jól végzi a dolgát, így tovább törte a fejét, hogy miként védhetné még biztosabban asszonyát.
Egy este az ágyban, amikor a felesége már elcsendesedett, hosszan töprengett, hogy hogyan is tudná tökéletesíteni a felügyeletet, egyik karját az asszonya csípőjén tartotta, a másikkal meg a füle tövét vakargatta, kulcsokon, zárakon, láncokon és erényöveken gondolkodott, és szép lassan elszenderedett. Ím, csudák-csudája, a legjobb megoldások álomban születnek, látta magát, amint a felesége után kutat kétségbeesve, amikor hirtelen megjelent egy angyal, és egy gyűrűt nyújtott feléje.
– Francesco, ezt húzd a középső ujjadra, és amíg e gyűrűt hordod, az asszonyod tudtod nélkül meg nem csal!
Filelfo úr ujjongott, olyannyira, hogy felriadt. És akkor elképedve konstatálta, hogy ujja a felesége lábai között van. Pont ott.

middlefinger ring

Reklámok

2019/02/28 Posted by | tágas iszonyaink | | 2 hozzászólás

Szeszélyes idők

FORECAST -- REALITY road sign

Egyszer volt, hol nem volt, egyszer volt idő, aztán időjárás, és legvégül az időjárás-jelentés. A három közül ez utóbbi a legbizonytalanabb, mert idő az van bőven, az időjárás is változatos, de az időjárás-jelentésben csak két kimenet van, mint a házasságban. Vagy eltalálja az ember, vagy nem. Úgy gondolom, hogy csak olyan ember kellene a fejét adja az efféle jósmunkára, aki tudatában van annak, hogy a bizonyosságnak tőszomszédja a bizonytalanság, és a kettő közötti határvonal változékony, mint az áprilisi idő.
Nos, volt egyszer az időben pontosan elhelyezve nemrég egy meteorológus, aki folyton a jövőbe tekintett, és azt hitte, hogy tudja, honnan fúj a szél. Mivel az időjárás a leggyakoribb beszédtéma, és ő ebben otthonos mozgott, mint lúd a jégen, a hosszú és fázós őszi estéken addig-addig csalogatott egy szeszélyes nőszemélyt melegebb éghajlatra, míg az el is ment vele. Úriember volt, nem küldte, hanem hívta. Indulásuk előtt azonban a barométer esküvőre állt, és a hölgy nem tágított, addig forogtak, mint a szélkakas, mígnem az időjós is belement a templomba, hiszen azt remélte, hogy az esküvő napfényt hoz az életébe, de végül aztán arcára fagyott a mosoly.
Ám ne szaladjunk ennyire előre, a nászúton, ami ténylegesen melegebb éghajlatról szólt, még mindkettőjükre sütött a nap, de aztán ahogy telt-múlt az idő, lassan a derűre ború jött, mert a férfinak a szakmájából kifolyólag is, a napra lehetett nézni, de más nőkre nem. Sőt, ha rajtakapták, hogy mégis elkalandozik a tekintete, akkor még a feleségére sem nézhetett, csak a napra, vagy inkább a holdra. Az időjós nem adta fel, és mivel úgy gondolta, hogy egy menyecske nem csinál tavaszt, ő minden nő szívébe akart lopni egy kis napsugarat, ezért sokszor a fellegekben járt. Igaz ugyan, hogy a felhők fölött mindig kék az ég, de neki a kékségből nem sok jutott, mert aki más nőkre szemet vet, az vihart arat, és ha a felesége rajtakapta, akkor tényleg kitört az égi zene-bona. Ez a tuti jóslat, nem a holnapi előrejelzés. Szegény asszony, látván, hogy a férje mennyire széllelbélelt, hullatta a könnyeit, mint a záporeső, visszasírta az epekedő férfit, kérdezte is a férjétől, hogy hol van már a tavalyi hó. Ilyenkor a bukott jós esdekelt a bocsánatért, lehozta volna az összes csillagot, de hát az csak annyit ért, mint eső után a köpönyeg.
A legnagyobb vihar azonban még csak készülőben volt. Ezt a meteorológus be is mondta az időjárás-jelentésben, de a hírre a pontot az tette fel, hogy a ciklont a feleségéről nevezte el. Bár ne tette volna! Az asszonynak villámokat szórt a szeme, aztán, a név kötelez alapon, tényleg vitte, mint a hurrikán a jós kocsiját, lakását, és mindent, ami ingatlannak tűnt. Köd előtte, köd utána, a szerencsétlenül járt jós pedig azután csak tiszta időt és szélcsendet remélt. Amit kapott, azt végül fel is faragták a fejfájára:

Zivataros élete volt,
Neje civakodott vele.
Épp szélcsendet jósolt, midőn
Megcsapta a halál szele.

2018/04/30 Posted by | tágas iszonyaink | | Hozzászólás

%d blogger ezt kedveli: